Volt olyan szakmai szövetség Magyarországon, amelyik azt hitte, az a kartell, ha valaki a kötelező minimumár alatt kínálja portékáját – derül ki a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) egy korábbi jelentéséből. Nehéz volt az érintetteknek megmagyarázni, hogy a dolog éppen fordítva van: árkartell az, ha több piaci szereplő megállapodik egy árban, amely alá aztán egyikük sem megy. „A szakmai kamarák által óvott területeken él a legkisebb affinitás a versenyre, mindegy, hogy mérnök, könyvvizsgáló, orvos vagy gyógyszerész kamaráról van szó” – mondja Nagy Márta, a GVH elnökhelyettese. E szervezetek lényege az összefogás, s ebbe a fogalomba számukra nem illik bele a verseny, ezért tiltják sokszor a reklámozást is. Szintén gyakori, hogy minimumárat szeretnének, pedig ez társadalmi veszteséget okoz, hiszen ezt az is megkapja, aki rosszul teljesít, s verseny híján ügyfelet sem csábítanak el tőle.
A GVH minden küzdelme ellenére nehéz rábírni a kamarákat az etikai kódexük megváltoztatására. Például az orvosi kamarát 1999-ben figyelmeztették először, ám azóta is büntette a tagjait, ha nem kérték el a minimumárat. A tagság ezt a kitételt időről időre mindig megszavazza, úgyhogy a GVH most már végrehajtást rendelt el az ügyben. A végrehajtási eljárás és az újabb bírság hatására decemberben a kamara végre törölte az etikai kódex kifogásolt pontjait. A terméktanácsok, agrárszövetségek is hasonlóan viselkednek, amit a versenyhivatal nem helyesel, hiszen az importtilalom vagy a beszerzési ár alatti értékesítés tilalma csak eltakarja a problémát, de nem oldja meg.
Biztos haszon
A szövetségek ráadásul a minimumárat úgy szeretnék megszabni, hogy abból kényelmesen jól éljenek, amit persze a fogyasztóknak kell megfizetni. Példa erre a debreceni gépjármű-oktatók által benyújtott tervezet a minimálárra. A szükséges költségek között szerepeltették például a saját tulajdonú előadótermet, pedig a járművezetést tanulók túlnyomó többsége nyilvánvalóan felnőtt, dolgozik, vagyis elsősorban este ér rá, s a terem napközben kihasználatlan. A kalkuláció részét képezte a saját adminisztrációs központ, a titkárság, magas amortizációs kulcs az autókra, s a versenyhivatalnokok sokallották a becsült telefonszámlát is, hiszen számukra az volt életszerű, hogy elsősorban a tanuló keresi az oktatót, és nem fordítva. A végösszeg 42 ezer forintra rúgott, miközben akkoriban Debrecenben 15-25 ezer forintért lehetett jogosítványt szerezni.
„Ha valaki nagyon olcsón, nagyon ócskán teljesít, akkor annak a szakmai szűrőn kellene fennakadni, s nem az árminimumra bízni a minőségi szolgáltatást” – figyelmeztet az elnökhelyettes. Szerinte egyébként van változás, hiszen sok vállalkozónak van annyi piaci érzéke, hogy ha elvben egyet is ért az ármeghatározással, a gyakorlatban kedvezményeket, például az áru mellé ajándékot ad. Mindig vannak, akik szeretnének versenyezni, például azok, akik újonnan lépnek a piacra. Ezt védi ki például a közjegyzői kamara azzal, hogy a létszámot rendelet korlátozza: náluk nincs új piacra lépő. De még a kamarákon belül is egyszerre van jelen a versenyzés és a versenykorlátozás szándéka. Például, amikor az osztrákok és a németek elkezdtek hozzánk járni fogászatra, sok fogorvos megtanult németül, konkurenciát teremtve azoknak, akik már korábban is tudtak.
Az olyan ágazatokban hajlamosak még a kartellre, amelyekben kevés piaci szereplő nagyon hasonló terméket árul. Ilyen például a cement-, a műtrágya-, vagy a papíripar, de például a multiplex mozik szegmense is. Szintén vonzzák a jelenséget a válsággal küzdő ágazatok. Ilyen volt a taxis kartell: a sok kényszervállalkozó túlkínálatot teremtett, majd a megélhetésüket ármegállapodással akarták biztosítani. A hazai közbeszerzési gyakorlat sem javítja a versenykultúrát. „Amikor egy leosztott francia közbeszerzés lebukik, ott azért nem az ország főútvonalainak építéséről van szó, hanem sokkal kisebb horderejű ügyről” – jegyzi meg az elnökhelyettes.
Érzéketlenség
A GVH-hoz arra érkezik a legkevesebb bejelentés, hogy valahol a szereplők nem versenyeznek eléggé. Erre a jelek szerint sem a fogyasztók, sem a versenytársak nem igazán érzékenyek. Több mint ezer bejelentésből tavaly csak nyolc vonatkozott versenykorlátozásra (leszámítva azon kartell-résztvevőket, akik az engedékenységi politikában bízva, büntetlenségre számítva tesznek önfeljelentést), tavalyelőtt pedig tíz. E tíz közül is csak három esetben indítottak eljárást, s mindössze egyetlen ügy zárult bírság kiszabásával. Mindazonáltal ma már nemigen hihető, hogy egyes piaci szereplők tudatlanságból alakítanának kartellt. A GVH már 180 versenykorlátozással kapcsolatos határozatot hozott, ennyi ügy után már tudható, hogy mi tilos, és mi nem.
