A tíz évvel ezelőtt végrehajtott stabilizációs program, az úgynevezett Bokros-csomag önmagán messze túlmutató szimbólummá vált, mítoszok és ellenmítoszok épültek rá. Hozzá kell tennünk: az egykori pénzügyminiszter, akinek neve összeforrott a kiigazítási politikával, maga sem segíti mindig és kellőképpen a tisztánlátást.
Andor László közgazdász, a Corvinus Egyetem docense
Bokros Lajos – és alkotótársa, Surányi György – nem egyszer elmondták: az 1995-ös stabilizációs koncepció a heterodox jelzővel illethető. Ennek a jelentőségét azonban kevesen értik. Szó szerint ez azt jelenti: több doktrínából származó. A gazdaságpolitikában a heterodox szó arra utal, hogy a szóban forgó program eltér a Nemzetközi Valutaalap által adósságkezelés alkalmával szorgalmazott ortodox (a restrikció szerepét túlhangsúlyozó) irányzattól, azt más elemekkel, elsősorban erőteljes jövedelempolitikával kombinálja. Az ortodoxiától eltérő elem volt az 1995-ös stabilizációban az importvám-pótlék is, valamint az 1996-ban 44-ről 48 százalékra emelt szja-kulcs. Mindezek alapján akár a csomag leggyakrabban használt „neoliberális” jelzője is kétségbe vonható lenne, ha a stabilizáló miniszter retorikája és távlatos koncepciója nem lett volna ennyire átitatva az államtalanítás filozófiájával (elsődlegesen a stabilizációba becsempészett államháztartási reform tekintetében).
NÉPSZERŰTLEN POSZT. Bokros személyét más okoknál fogva is érdemes megkülönböztetni az általa kivitelezett kiigazítási művelettől. Hiszen tudvalevő, hogy már 1994 őszén látható volt nemcsak a mélyülő válság, de a beavatkozás szükségessége és többé-kevésbé az eszközrendszer összetétele is. Az egyre inkább elkerülhetetlennek látszó korrekciós csomag összeállításán egy kis létszámú csoport dolgozott a Pénzügyminisztériumban, Békesi László instrukciói alapján, Draskovics Tibor közigazgatási államtitkár vezetésével. A kiigazítás szellemi előkészítésében szerepet vállalt Kornai János is, aki fél évvel korábban cikksorozatot közölt a válságkezelés szükségességéről. Bokros Lajos 1995 februárjában egy szűk szakértői csoport élén találta magát. Meg kell említeni azonban, hogy az egyensúlyjavító intézkedések meghozatala előtt Horn Gyula kormányfő több körben is kikérte az ország mértékadó közgazdászainak véleményét. A helyzet súlyosságát leginkább az mutatta, hogy Horn nem könnyen talált olyan személyt, aki elvállalta volna a pénzügyminiszterséget, és ezzel az elkerülhetetlennek látszó népszerűtlen intézkedéseket.
Évek múltán a 2001-2002-es nagy pénzügyi egyensúlyvesztés a Világbanktól hazatérő Bokros Lajost publicisztikai tevékenységre inspirálta. A forintot érő, 2003-as spekulatív támadásokban a maga korábbi álláspontját vélte beigazolódni, és úgy látta, ezek a pénzügyi miniválságok még aktuálisabbá tették azt, amit ő mindig is szorgalmazott: az államháztartás reformját. A forintot gyengítő tőkekivonási hullámokban bizonyítékát látta annak, hogy mindent meg kell változtatni a gazdaságpolitikában, és különösképpen az állam jóléti szerepvállalásában. Ez irányú erőfeszítése a százharminc pontos dolgozatban kulminált, amely az Élet és Irodalom 2003. karácsonyi számában jelent meg, és visszhangra talált a nyomtatott és az elektronikus sajtó teljes spektrumában.
SÚLYTÉVESZTÉS. Bokros, a 2002-2003-as helyzet komolyságát hangsúlyozva, az 1995-ös stabilizációt állította követendő például, ám annak sikerében visszamenőleg már nem adott kellő súlyt a monetáris politikának. Pedig valójában ez a monetáris politika tette lehetővé, hogy az 1993-94-es években kialakult kettős egyensúlyhiányt a GDP csökkenése nélkül tudják lefaragni. Ezért nem volt igaza Bokrosnak 2002 decemberében, amikor arról értekezett, hogy a nemzeti bankot békén kellene hagyni (magyarul: nem kell kifogásolni a forintot mesterségesen erősítő stratégiáját). Ez a jelszóként megfogalmazott intelem egybecsengett a jobboldali ellenzék akkor és azóta is hangoztatott álláspontjával és érveivel.
Furcsa, hogy újabb dolgozatának fejezeteiben Bokros említést sem tesz a monetáris politika korrekciójának szükségességéről. Ezzel biztosan nem segít eloszlatni azt az illúziót, hogy a GDP 8 százalékát meghaladó folyómérleg-hiány orvosolható lenne az árfolyam kiigazítása nélkül, pusztán az államháztartási hiány csökkentése által.
