Peter Cornelis, a Volvo egyik alelnöke szeirint Magyarországon nagyon optimistán tekintenek az európai integrációra. “Meglepve és kissé irigykedve tapasztalom ezt a hozzáállást” – mondja a vállalatvezető, aki nemrégiben céges tréningre jött Magyarországra. Svédországban koránt sincs ekkora lelkesedés az integráció iránt. A belépést az európai Gazdasági és Pénzügyi Unióba (EMU) a lakosságnak csupán mintegy fele támogatja, a szakértők között pedig késhegyre menő vita folyik arról, vajon érdemes-e felváltani az erősödő svéd koronát a dollárhoz képest meggyengült euróval. A kilépés az unióból persze nem kerül szóba hivatalos berkekben, de tény: a lakosság bizalma alaposan megingott az integrációs intézményrendszerben.
SZKEPSZIS. A svéd szkepszis szinte az unió egészére általánosítható. Az írek, a finnek és a portugálok ugyan optimistábbak, de így is tény: a Eurobarometer legutóbbi féléves felmérése szerint a lakosság 49 százaléka nem támogatja az Európai Uniót. Ez egyszerre rossz és jó hír a tagjelölt országok számára. Rossz, mert valószínűsíthető, hogy amennyiben az integráción belül nem történik érdemi előrelépés, azaz nem válik népszerűbbé az unió, s nem oszlik el a túlbürokratizáltságtól való félelem, akkor nehéz elképzelni, hogy a tagállamok lakossága megbarátkozzon a bővítés gondolatával. Az érem másik oldala viszont az, hogy a bővítéssel kapcsolatos averziók jó része az egész intézményrendszerrel szembeni pesszimista attitűdnek tudható be. A közép- és kelet-európai államok felvételét nagyjából ugyanannyian ellenzik, mint a közös uniós döntéshozatalt; a két mutató között jól látható kapcsolat áll fenn. Így, ha az unió kezelni tudja belső problémáit – ennek próbaköve lesz az év végéig a tervek szerint befejeződő, a döntéshozatali mechanizmus alapvető elemeit érintő kormányközi konferencia (IGC) -, akkor vélhetően a lakosság a csatlakozás iránt is nagyobb rokonszenvet tanúsít majd.
Nem kétséges, hogy a tucatnyi tagjelölt belépésének egyik legnagyobb, ha nem éppen a legkomolyabb akadálya az lehet, hogy a közvélemény miként viszonyul az integrációs folyamathoz. “Ez az egyik legnagyobb korlát” – állítja Peter Ludlow, egy brüsszeli agytröszt, a Center for European Policy Research (CEPR) vezetője.
A másik nem kevésbé fontos tényező az európai üzleti elit véleménye. Nagyobb cégek vezetői egyre gyakrabban hallatják hangjukat az integráció jövőjével kapcsolatban, mutatván, hogy az uniós döntéshozatal pulpitusán az eddiginél előkelőbb helyet kérnek maguknak. Az európai baloldali fordulat, a harmadikutas eszmék térnyerése (aminek lényege, hogy a baloldali kormányok a globalizációs trendhez igazodva kísérlik meg a szociális szempontokat érvényesíteni), valamint az új Európai Bizottság hivatalba lépése után egyértelművé vált: miközben a bizottság féltve őrzi “intézményi vállalkozói” jellegét az integrációs folyamatban, kompetenciája és főleg informális befolyása jó részét a tagállamokra, illetve a nagyobb cégek vezetőire ruházza. Ludlow szerint ez nem más, mint az unió – jogi szempontból – kettős legitimitása, amelynek során a tagállamok nemhogy veszítenének szerepükből, hanem inkább nő a befolyásuk. A két kulcsszervezet ebből a szempontból a tagállamok érdekeit megtestesítő Európai Tanács és a bürokratikus megközelítést alkalmazó bizottság. Mindkettőre mind nagyobb befolyást gyakorolnak a vállalati szempontok, valamint az uniós döntéshozatalba formálisan is beépült vállalati érdekképviseleti szervezetek.
Az utóbbiak értelemszerűen üzleti szempontból, a költségek és a haszon számbavételével értékelik a bővítési folyamatot. Véleményük jóval inkább integráció-párti, mint a lakosságé. “Ez egy pozitív összegű játszma” – állítja Fredrik Segerfeldt, az európai ipar érdekeit megjeleníteni hivatott Union of Industrial and Employers’ Confederations of Europe (Unice) külkapcsolatokért felelős igazgatója, aki szerint a “bővítés hosszú távon jó üzletnek tűnik”.
Ehhez persze a téteket meg kell tenni. Nem kétséges ugyanis, hogy rövid távú fiskális szempontból a jelenlegi tagállamok a bővítést követően rosszabbul járnak. A közös költségvetésből az új tagállamok kivétel nélkül többet kapnak majd, mint amennyit oda befizetnek; uniós szakzsargonban: nettó haszonélvezői lesznek az integrációnak. Hazai számítások szerint Magyarországot nettó 1,5 milliárd euró illetheti évente az uniós alapokból. Más kérdés – és ez sokszor feledésbe merül -, hogy az európai transzferek a tagállamok bruttó nemzeti termékének (GNP) csupán 1,27 százalékát tehetik ki (a valóságban még ezt az elvi plafont sem érik el); ez várhatóan a jövőben sem változik majd, így eleve korlátozottak a források a bővítési folyamat menedzselésére. A Unice szerint megengedhetetlen, hogy az EU “támogatási unióvá” váljon, ennek érdekében az uniós transzferekhez a tagjelöltek részéről legalább 50 százalékos saját forrás szükséges.
ELŐNYTÖBBLET. Ennél lényegesebb kérdés, mi lesz az EU GNP-je fennmaradó mintegy 99 százalékának a sorsa. Minden politikai populizmus és Kasszandra-jóslat ellenére nincs olyan mértékadó gazdasági elemző, aki – hosszú távon – ne több előnnyel, mint hátránnyal számolna. Kereskedelmi és beruházási szempontból az unió hasznot húz a közép- és kelet-európai országok csatlakozásából, a nagyarányú tőketranszfer révén éppen a tagállamok itteni szerepvállalásának köszönhető technológiai fejlődés és az érintett országok exportvezérelt gazdasága miatt. Az utóbbi időben végbement nagyarányú termelékenységnövekedés nyomán hatalmas tőkemennyiség áramlott Közép- és Kelet-Európába, fellendítve – Magyarország esetében például az uniós átlag több mint kétszeresére tornászva – az itteni államok gazdasági növekedését.
UNIÓS BEÉPÜLÉS. A német külkereskedelem a régiós tagjelöltekkel háromszor olyan gyorsan nő, mint a világ többi részével. A reál-konvergencia másik paramétere, hogy az unió is jelentősen beépült az aspiránsok külkereskedelmébe. Számítások szerint az EU súlya Magyarország exportjában nagyobb, mint Svédországéban.
A tagállamok között persze vannak eltérések. “Az egyetlen ország, amely számára nem biztos, hogy haszonnal jár a bővítési folyamat, az Portugália” – mondja Ludlow. A portugálok azért lehetnek a bővítés vesztesei, mert gazdasági szerkezetük hasonlít néhány tagjelöltéhez. Az állam által mesterségesen életben tartott portugál textilipar például még mindig súlyos teherként nehezedik a gazdaságra. Portugáliának két alapvető fenntartása van a bővítési folyamattal kapcsolatban: az ország relatív versenyképességének csökkenése, valamint az uniós költségvetésből származó, az ország nemzeti jövedelmének évről évre 1 százalékpontnyi lökést adó közvetlen transzfer mérséklődése. “Magyarország, Csehország és Lengyelország nyílt versenytársai Portugáliának” – állítja Jane de Lacerda, a Unice portugál részlegének vezetője. Ibériai szakértők attól tartanak, hogy a tagjelöltek – a magasabb termelékenység okán – elszívják a tőkét az országtól. Az pedig nem kérdés, hogy az új tagok belépésével a portugáloknak kevesebb jut a közös költségvetésből, ezért a támogatások nem egyszeri, hanem fokozatos leépítése (phasing-out) mellett érvelnek. Elvileg persze Portugália is szerepet vállalhat befektetőként a térségben, a földrajzi távolság és a viszonylag kevés ottani székhelyű multinacionális vállalat azonban ennek határt szab.
Mindemellett a jelenlegi helyzet szerint szóba sem jön, hogy akár Portugália, akár más nettó haszonélvező ország blokkolja az unió keleti bővítését. “Nem vagyunk autonómak e tekintetben” – mondja némi beletörődéssel Lacerda, hozzátéve ehhez azt a széles körben osztott véleményt, hogy az üzleti érdekek térnyerése ellenére, pontosabban azokat beépítve, maga a bővítés mégis csak elsősorban politikai folyamat marad.
Miközben az európai politikusok az elmúlt időszakban egymásnak is sokszor ellentmondó megállapításokat tettek a bővítés első körének időpontjára vonatkozóan, az ipart képviselni hivatott Unice – a bizottsági eurokratákkal együtt – a 2004-es időpontot hangoztatja. Egy másik tömörülés, a német kereskedelmi és iparkamarák szövetsége (DIHT) Magyarország esetében szintén a 2004-es céldátumot jelölte meg nemrégiben, ami – jóllehet sokan ezt “késeinek” minősítették – igencsak optimista becslésnek számít.
ALKUK. A bővítési folyamatot befolyásoló három pillér közül (lásd külön) a csatlakozási tárgyalások lezárásának időpontja nagy részben attól függ, mennyire sikerül a nagy (európai) multik érdekeinek megfelelő alkukat kötni. A Magyarországon működőket tömörítő Magyar EU-bővítési Üzleti Tanács, valamint a Unice állásfoglalásai alapján annyi már most leszögezhető, hogy az egységes piacot érintő kérdésekben ezek a cégek különösen szigorú álláspontot képviselnek. Ez vonatkozik sok mindenre – a termékek szabványát érintő, a környezetre káros áruk “dömpingjét” megelőzni hivatott normák teljesítésétől kezdve a különleges gazdasági zónák, a vámszabad területek versenytorzító hatásán és a külföldiek földvásárlását szabályozó tőke szabad áramlásán keresztül a jogbiztonságig. “Közös szabályok kellenek Európában, hogy eleget tehessünk a globalizációs kihívásnak” – mutat rá Thomas Stammen, a Unice német szervezetében dolgozó brüsszeli irodavezető. Nem véletlen, hogy az európai üzleti elit a politikusoknál egyértelműbben a rugalmas integráció, vagyis a tagjelöltek közötti minél egyértelműbb különbségtétel híve. Szintén hangsúlybeli eltolódás mutatkozik a munkaerő áramlása tekintetében. Az uniós politikusok – tükrözve a közvélemény fenntartásait – legalábbis óvatosak a személyek szabad mozgásával kapcsolatban, a vállalati érdekképviseleti szervezetek szerint azonban ezek a félelmek alaptalanok. A tőke mindenképpen megtalálja a termelékenyebb munkaerőt, a kérdés csak az, hogy a jelenlegi tagállamokban, vagy a befektetések révén a tagjelölt országokban.
A bővítés néha végtelennek tűnő története akkor gazdagodhat lényegileg új epizóddal, ha az európai politikusok ráébrednek, hogy a folyamat elhúzódása olyan válságjelenségeket produkálhat, aminek kezelése többe kerül, mint a csatlakozás cechje. Vagyis: megteszik tétjeiket.
