A kétezres évek kábeltévé-élménye nem kerek a Mi kell a nőnek? című romantikus komédia nélkül. Gyerekként magam is odavoltam a filmért, aminek egyetlen oka volt: nem értettem, miről szól. Azt sem értettem, milyen nőnek lenni, hiszen még csak gyerek voltam, mikor először láttam a nejlonharisnyában bohóckodó Mel Gibsont, ahogy próbálja megfejteni a női nem vágyait. Csakhogy nem épp empatikus indíttatásból, hanem azért, mert a munkája megköveteli.
Legyen mai szemmel nézve akármilyen bizarr vagy problematikus, a film a maga idejében kirobbanó kasszasiker volt. Annyira, hogy a 2000-es év negyedik legnagyobb bevételt hozó produkciójaként vonult be a filmtörténelembe. Fogadtatása ennek ellenére is vegyes volt a kritikusok részéről. Néhányan már akkor felhívták a figyelmet arra a logikai bakira, hogy ez az elsődlegesen nőknek marketingelt film pont róluk fest meglehetősen lesajnáló, sztereotipizált képet.
Hozzá kell tenni, 2019-ben készült egy újragondolt verzió is Mi kell a férfinak? címmel, ugyanezzel a koncepcióval, csak épp a nemeket felcserélve. Az eredeti filmmel ellentétben a folytatás megérdemelten tűnt el a süllyesztőben.
A 25. évfordulóját ünneplő Mi kell a nőnek? a maga idejében a nők felé szeretett volna tenni egy lépést, ám szinte minden eleméről ordít, hogy pontosan ugyanannyira nem érti őket, mint a történet hímsoviniszta főhőse.
Van, amin nem szépít az idő
A ma aktuális, poszt-metoo szemlélettel tekintve érdekes tény, hogy a film egy női rendező keze alól került a mozikba. Nem más jegyzi, mint a romkomjairól ismert Nancy Meyers, az Apád-anyád idejöjjön! és a Minden végzet nehéz rendezője.
Természetesen 2000-ben még senki nem láthatta előre, micsoda rengések rázzák meg majd a filmipart 2017-ben, amikor sorra derültek ki a női művészeket ért zaklatási ügyek a szakmában. De épp ennek a tudásnak a birtokában válik a Mi kell a nőnek? igazán érdekes korlenyomattá.
A MeToo-botrány mellett azt sem lehetett előre megjósolni, hogy az akkoriban fénykorát élő Mel Gibson néhány évvel a film megjelenése után teljesen elkaszálja a saját karrierjét. Már a kilencvenes években is volt néhány ittas vezetéses incidense és itt-ott elejtett pár homofób beszólást, az igazi feketeleves 2006-ban jött, amikor is szintén ittasan vezetett, majd az őt megállító rendőrnek kontrollvesztett agymenésbe kezdett a megfogalmazása szerint „kibaszott zsidók”-ról. A homofób és antiszemita megnyilvánulásokat hatásosan nyomatékosították azok a nyilvánosságra hozott hangfelvételek, ahol Gibson verbálisan abuzálja a barátnőjét. Ezután, mondhatni, csak hab volt a tortán, mikor ugyanez a nő azt állította, hogy a színész kezet emelt rá.
Visszatérve a filmre: erősen valószínűsíthető, hogy ma ennek a kasszasikernek a forgatókönyve már azelőtt a kukában végezné, hogy akár csak gondolati szinten is elkezdődhetne a produkció megszervezése.
Férfiak és kalóriák
Adott a történetünk főszereplője: a Gibson által alakított, menő reklámügynökségnél dolgozó Nick Marshall. Bár ahhoz nagyon ért, hogyan adjon el termékeket férfiaknak, mikor a másik nemmel kéne kezdenie valamit, az érzelmi analfabetizmusából fakadóan bénázáson kívül nem sikerül többet produkálnia. Mert Nick szégyentelenül szexista. Sőt, tulajdonképp ő a legborzasztóbb főnök, akinek egy nő dolgozhat. Hiszen az egyetlen lányán kívül mindegyiküket vagy két lábon járó lyuknak, vagy alárendelt segítőnek látja.
Nyilvánvaló, hogy az alapvető vállalati hierarchia, amiben a ranglétra felsőbb fokain főleg a férfiaknak jutott hely, nem személyesen Nick hibájából létezik. De ő is része a problémának, ami szemmel láthatóan nem zaklatja fel túlságosan. Épp ellenkezőleg:
Ekkor tűnik fel a színtéren a vállalati diverzitás megteremtése érdekében felvett Darcy, akit Helen Hunt alakít emlékezetesen. Egy nő, aki férfiaknak mondja meg, mit csináljanak?! Természetesen ezt a szerepet csak egy magányos szingli töltheti be. Ja, és persze ő is tudja, hogy szenved a magánytól, de ezt senkinek nem meri elmondani.
Darcy jóvoltából a vállalatnál felfedezik a nagyszerű tényt, hogy bizony a női fogyasztókat is meg kell szólítani. Így osztanak ki a férfi kollégáknak egy „kezdőszettet” – egy dobozt, tele olyan női termékekkel, mint a harisnya, gyantacsíkok és különböző sminktermékek. A macsó Nick meglepően készségesen húzza fel a nejlonharisnyát és kísérletezik az akár kínzóeszköznek is használható gyantával. Hogy, hogy nem, Nicknek sikerül a szett részeként kapott hajszárítóval együtt beleesnie a teleengedett kádba.
Vajon mik körül forognak? A teljesség igénye nélkül.
- a férfiak iránt érzett frusztrációról,
- a férfiak iránt érzett vágyakozásról,
- és kalóriákról.
A film narratívája ezután nagyon gyorsan nagyon veszélyes vizekre evez a mondanivalóját tekintve. A csodás képességekkel felruházott Nick egyik reggel betér a kávézóba, ahol minden alkalommal megpróbálja befűzni az őt kitartóan kikosarazó pultost, a Marisa Tomei által megszemélyesített Lolát. Azonban most, hogy a férfi már nemcsak azt hallja, ami a nő száján kijön, hanem azt is, amit gondol közben, arra ébred rá, hogy igazából mindvégig csak kérette magát. Nick első nagy ráébredése tehát, hogy a nem nem mindig jelent nemet. Ezt pedig kihasználja. Az utóbbi húsz év napvilágot látott szexuális zaklatási botrányait eltekintve a reklámügynök ezzel a konklúziójával tökéletes lenyomatát képezte az amerikai filmiparban akkoriban uralkodó, férfiközpontú szemléletnek.
A munkahelyére betérve a főszereplő meglepetten konstatálja, hogy szinte minden kolléganője lángoló szenvedéllyel gyűlöli. Sorra derül ki, hogy számtalan tehetséges, magas végzettségű nő dolgozik asszisztensi pozícióban, vagy annál lejjebb. Bár a férfit ez egészen addig nem hatja meg túlzottan, amíg az egyik – Nick hibájából – irodai lóti-futiként alkalmazott fiatal lány fejében meg nem jelennek az öngyilkossági gondolatok, amiért semmibe veszik a munkahelyén.
A film alatt Nick keresztülmegy bizonyos változásokon, de a lényeg valahogy mégsem megy át neki. Ugyan hősiesen megmenti a vele kapcsolatba kerülő nőket és igyekszik őket kisegíteni a szorult helyzetekből, ám a szóbanforgó szituációk elő sem állnának nélküle. Nick nem látja be az amúgy egyszerűen leírható alapproblémát: hogy a filmben szereplő férfiak képtelenek egyenrangú felekként kezelni a másik nemet, mind a magánéletben, mind a munkahelyen. Ahelyett, hogy igyekezne változtatni a társai hozzáállásán, egyszemélyes megmentő pózba vágja magát és fürdőzik a nők iránta érzett csodálatában, akik mit sem sejtenek arról, hogy csak egy fatális véletlen miatt fordít épp több figyelmet az igényeikre.
Negyed évszázad után visszanézve tehát világosan látszik, hogy Nick Marshall története pont az ellenkezőjét éri el, mint amit szeretett volna. A Mi kell a nőnek? a maga otromba módján rávilágít arra az egyre erősödő női félelemre, hogy amennyiben túl közel engedik magukhoz a férfiakat, kihasználják őket. A filmbeli nőknek viszont még csak afölött sincs kontrolljuk, beengedik-e Nicket a bizalmukba, hiszen a különleges képességgel felruházva ezt erőszakkal, beleegyezés nélkül is el tudja venni – ennek a súlyát talán az érzékelteti a legjobban, hogy a testi dimenzióra kivetítve ezt erőszaknak nevezik.
Nem vitás, a film megjelenése óta nagyot fordult velünk a világ, és bár ez a romkom sokakban még mindig kedves emlékeket ébreszt, az alapkoncepcióján ma már aligha tudunk felszabadultan nevetni.
