Mint a fülledt nyári napok után, amikor elered az eső, és megannyi növényféle bújik ki a földből, úgy szaporodnak gomba módra a szocialista politikusok programjai, pamfletjei. Az EP-választásokon elszenvedett vereséget követően hét ilyen dolgozat látott napvilágot, nem egy közülük személyes ambíciókat is tükröz. De tegyük most félre a „ki kivel és ki ellen” című népszerű szocialista társasjátékot, és koncentráljunk a Hiller István által fémjelzett, az Új magyar szociáldemokrácia címet viselő programra. A széles körben elismert, rokonszenvesen kommunikáló kultuszminiszter az egyik esélyes az elnöki posztra az őszi tisztújító kongresszuson, ám az általa jegyzett, pártja felkérésére készült tanulmánynak nem csak ez ad különös jelentőséget. Készítői között – Krausz Tamástól Gyurcsány Ferencig – az MSZP egymástól igencsak különböző platformjainak képviselőit találjuk. Egy írás erejéig egységbe forrt tehát a szocialistákat jellemző ideológiai sokféleség?
Martin József Péter, a Figyelő főszerkesztője
A népfrontos kiszólások ellenére a vitairat a kormányzat jelenlegi retorikájához és politikájához képest (amiről, meglepő módon, egy szó sem esik) markánsan balra terelné a szocialista párthíveket. A piacellenes megfogalmazásokat a radikális baloldal is megirigyelhetné. Az új magyar szociáldemokrácia ugyanis „nem hisz a kartellek által irányított (sic!) globális világban”, a spekulációs tőkében és a szabad versenyben. Éppen ezért a vitairat – a nyugat-európai antikapitalista mozgalmakhoz hasonlóan – a piacgazdaság mint rendszer kritikáját szorgalmazza. Megoldásként az aktívabb államot jelöli meg, amelynek célja, hogy földrajzi és gazdasági értelemben is határok közé szorítsa a tőkét. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy a program hadat üzen a piacelvű gazdaságnak, amelynek pedig a fejlett világban nem látszik alternatívája.
REFORMOK A SÜLLYESZTŐBEN? A gazdaságpolitikáról nagyon kevés szó esik (mindössze egyoldalnyi), reformokról pedig még anynyi sem. Pedig nehéz lesz úgy modern Magyarországot teremteni, ha az állami rendszerek terén nem történik érdemi változás. Több évtizede tapasztaljuk, hogy a magyar GDP csaknem felét felemésztő elosztó rendszerekben egyszerre van jelen a pazarlás és a hiány, ami megakadályozza az európai szintű közszféra kiépülését. Nem igaz az a gyakran hangoztatott érv, hogy a jóléti rendszerek Nyugat-Európában is éppen olyan válságban vannak, mint nálunk. Részben azért nem igaz, mert ott a korrupció nem vált mindennapos gyakorlattá. És most nem elsősorban a nagy ügyekre (az említett „világkartellek” helyett a hazaiakra) gondolok, hanem a nálunk honos, állam és polgára viszonyrendszerének egészét átitató, kiskapuzó, uram-bátyámos macher-kapitalizmusra. Az állam által vezérelt intézmények – kevés kivételtől eltekintve – a szakadék szélén, a működőképesség határán vannak, hatékonyságuk és átláthatóságuk messze elmarad a nyugati szinttől. És ez nem csak gazdasági, hanem legalább annyira társadalmi és morális kérdés.
Ennek fényében furcsa, hogy a legnagyobb kormánypárt programtervezetében csupán egy fél mondatot ér meg a szolgáltató állam gondolata. Meglepő, hogy egyetlen szó sem esik az állami büdzsé bevételi oldalának reformjáról, és a foglalkoztatás növelése is csak szlogenszerűen szerepel a dolgozatban. Pedig lehetne tanulni a német szociáldemokratáktól, akik hozzákezdtek a munkaerőpiac reformjához.
A MAGÁNTŐKE SZEREPE. Nem létezhet a szocialisták által oly sokat hangoztatott modern Magyarország, ha a közszférában nem indulnak be mélyreható változások. Ki kell mondani: a jelenlegi struktúrák egyszerűen rosszak, ezek megváltoztatásához pedig a politikán kívül magántőkére is szükség van (hogy milyen mértékben, az pártállás, ideológiai preferenciák függvénye). A piac bűnbakként való feltüntetése és a felelősségvállaláson alapuló versenyszemlélet negligálása a modern Magyarország megteremtése ellenében hat.
Ha minderre nem ébrednek rá a szocialisták – és a Fidesszel karöltve továbbra is egymásra licitálnak a populizmusban -, akkor elhomályosulnak amúgy releváns társadalompolitikai céljaik, mint Magyarország politikai, gazdaságföldrajzi, társadalmi kettészakítottságának megszüntetése, az emberi jogi deficit felszámolása vagy a konszenzusteremtés. Mert az utóbbihoz például konkrét programok és jól működő struktúrák kellenének.
