Sokáig nem voltak vevők a magyar popfogyasztók a The Corrs génkezelt, mesterséges színezékekkel kevert diszkó-folkjára, míg néhány éve fel nem tűnt a cirkuszi látványosság kategóriájába tartozó Michael Flatley Lord of the Dance produkciója a Népstadionban. Flatley addig pont olyan ismeretlen volt itthon, mint a Las Vegas-i Sigfried és Roy és a velük hancúrozó tigriskölykök, de csodák csodája, megtelt a hetvenezres aréna.

A The Corrs ezután divat lett, gyorsan reagált az ír népzene hullámra a Danubius Rádió, majd a magyar Crystal zenekar, a Lajcsi műsoraiban feltűnő táncosokról már nem is beszélve.
Mi valójában a The Corrs által megjelenített zenés vízió? Kockázatmentes, rádióbarát popgiccs, az úgynevezett „vállalható” kategóriából, amelyre Szent Patrik is áldását adta, ráadásul számos férfi fantáziáját indította be a három lánytestvér, akik közül Andrea Corrst nem egyszer választották a legszebb nőnek Angliában. A Corrs-lányok, olyanok, mintha egy valószerűtlen ír mese szereplői lennének, flitteres kosztümben dobolnak, hegedülnek, és fújják a tilinkót. A gyerekkorukban Barbie-k helyett koboldbabákat és plüsstrollokat taperoló, makulátlan előélettel rendelkező tesók felléptek a Vatikánban és II. Erzsébet udvarában, de az alattvalók is szeretik őket, hisz eddig több mint 30 millió lemezt adtak el, és ebben nincs benne a napokban megjelent Borrowed Heaven, amelyről a Summer Sunshine című folk-mutáció máris sláger. A svéd Ace Of Base életigenlő diszkójára is emlékeztető zenében egyre kevesebb a folkos elem, és az előbb említett Summer Sunshine-on kívül nincs igazán nagy sláger az új albumon. Pedig a The Corrst nem az autentikus népzene miatt vették meg, hanem az olyan szerzeményekért, mint a Runaway, a Breathless, vagy az Only When I Sleep.
|
