Miért vált éppen mostanság különösen időszerűvé az állam és a civil társadalom közötti megkülönböztetés szerte a világon? – teszi fel a sokakat foglalkoztató kérdést John Keane A civil társadalom című színvonalas könyvében. És ha a szerteágazó téma alapos ismerőjének válasza – érthetően – nem is lehet minden igényt kielégítő, az bizonyos, hogy dolgozata számos érdemi megállapítással gyarapítja hiányos tudásunkat.
Egyébiránt a kiválóan tájékozott és a bőséges nemzetközi irodalomban járatos szerző a szembenálló nézeteket is bemutatva igyekszik megkönnyíteni az olvasók eligazodását ebben a szerteágazó kérdésben. Ez pedig annál is fontosabb, mert a mi égtájainkon (is) meglehetős zűrzavar uralkodik a civil társdalom körül. Ami bizonyára nem is meglepő, mert, mint olvassuk – és mellékesen tudjuk is -, csupán az 1970-es években lendült fel a civil társadalom iránti érdeklődés Közép- és Kelet-Európában. Amikor már mind egyértelműbbé vált a totalitárius rendszerek csődje, s általánossá a felismerés, hogy „a parancsuralmi rendszerek csak akkor képesek a túlélésre, ha a (…) civil társadalmat a föld alá kényszerítik, (…) miközben – Konrád Györgyöt idézve – csupán ťaz egérlyuk biztonságát kínáljákŤ„.
Nos, ez a „biztonság” kevésnek bizonyult, és a diktatórikus rendszerek csúfosan megbuktak. Így azután ebben a huzatos régióban a többnyire az erőszakmentes forradalmakat követően egyre szaporodtak a civil társadalmak hívei és szószólói. Azonban joggal figyelmeztet a szerző: ajánlatos elkerülnünk a csapdát, azt, hogy esztelenül idealizáljuk azt a képességet, hogy a civil társadalom előmozdítja a szabadságot, a polgárok egyenlőségét és egymás iránti szolidaritását. Merthogy a civil társadalom mintegy automatikusan nem válik a „szabadság birodalmává”, még azokban a demokratikus rendszerekben sem, ahol, „a polgárok jogosultak kritizálni és módosítani a hatalomelosztást az államon belül, illetve az állam és civil társadalom között”.
Mindez persze nem megy magától, mert a civil társadalmat – még viszonylag kedvező körülmények között is – számos veszély fenyegeti. Szerzőnk közülük nagy teret szentel a nacionalizmus fenyegetésének, mert a nacionalizmus „viszszaél minden demokratikus iránnyal”. S imigyen fogalmaz: „a nacionalizmus szívében az áll, hogy a Mást egyidejűleg mindenként és semmiként kezeljék”, s nemcsak fél a Mástól, de azt „alsóbbrendű szemétként, értéktelen senkiként” festi meg. A nacionalizmust az vezérli, hogy „megtisztítsa a közösséget a rossz elemektől, egybekovácsolja a tisztákat a Mások iránti gyűlölet indulatában”. Ahhoz a megállapításhoz nem férhet sok kétség, hogy „a nacionalizmus képes felmelegíteni a híveket” és „szavazatokat tud szerezni”. Következésképpen szükséges megkülönböztetett figyelmet szentelnünk a nemzeti identitás, a nacionalizmus kényes kérdéseire éppúgy, mint a civil társadalom és a politikai demokrácia szoros kapcsolatára.
|
