Előre a múltba

Úgy tűnik, Borisz Berezovszkijnak igaza volt. A zűrös múltú orosz oligarcha, miután Moszkvából – ahol gazdasági bűncselekmények vádja alapján letartóztatás várt volna rá – 2000 őszén Londonba menekült, tavaly nyáron meghívott, hogy ebédeljek vele szokásos Savile Row-i vadászatán. Miközben testőrei diszkréten ették báránysültjüket egy közeli asztalnál, Berezovszkij elmagyarázta nekem, miért tartja olyan rossz dolognak Vlagyimir Putyin elnök uralmát. Oroszországban – figyelmeztetett – nem ismerik az arany középutat. „Mindent a végletekig visznek, nincsenek fékek, nincsenek közbülső határok.”

Akkor nem adtam túl sok hitelt figyelmeztetésének, amelyet részint önmentegetésnek, részint eltúlzottnak éreztem. Elvégre Oroszország láthatóan magához tért azóta, hogy 2000 első napján Putyin átvette az elnökséget Borisz Jelcintől. Alig két évvel voltunk az 1998. augusztusi pénzügyi válság után, és a gazdaság már gyorsan növekedett. Mi több, a születések száma – az én kedvenc derűlátási mutatóm -, a sötét kilencvenes évek meredek visszaesését követően, újra emelkedőben volt.

Az elnök emberei Szergej Ivanov és Putyin. KBG-s bizalmasok. Ők azok a volt KGB-beli és szentpétervári társak, akik segítenek Putyinnak az állami hatalom erősítésében: SZERGEJ IVANOV. Védelmi miniszter. Egykori KGB-s, annak idején ő tanította ki Putyint a külföldi hírszerzői munkára. BORISZ GRIZLOV. Belügy-miniszter. Korábban szentpéter-vári politikus, most a Putyint támogató Egységes Oroszország pártot – az úgynevezett hatalmi pártot – szervezi. NYIKOLAJ PATRUSEV. A Szö-vetségi Biztonsági Szolgálat igazgatója. Egykori KGB-s, a szolgálatnál Putyin beosztottja volt. IGOR SZECSIN. Magas rangú Kreml-tanácsadó. Egykori KGB-s, együtt dolgozott Putyinnal a szentpétervári polgármesteri hivatalban, jelenleg az elnök napi programjait szervezi. VIKTOR IVANOV. Magas rangú Kreml-tanácsadó. Egykori KGB-s, ma Oroszország hadiiparának újjáépítésében segédkezik. ALEKSZEJ MILLER. A Gazprom vezérigazgatója. Putyin híve, vállalata a gázexport révén igyekszik az „orosz táborban” tartani a volt szovjet köztársaságokat.

EGYENSÚLYKERESÉS. Ám most, hogy a végéhez közeledik a BusinessWeek moszkvai irodájának vezetésére szóló négyéves megbízatásom, úgy érzem, Berezovszkij riasztóan pontosan látta előre a jövőt. Bármennyire szeretem is ezt a helyet, így, a végleltár idején az eszem nem fogadja el, amit a szívem sugall. A Jelcin-éra fényesen indult – Oroszország a történelmi reformokkal felszabadult a tulajdont és a médiát terhelő szovjet kontroll alól -, de végül a korrupció káoszába süllyedt. Nyilvánvaló volt, hogy változtatni kell. Csakhogy a kontrollra orientált Putyin-rezsim láthatóan nem találja a helyes egyensúlyt. A Jelcin-féle elhibázott, mindazonáltal igazi liberális lendületet felváltja egy mind erőteljesebben autoriter szemlélet, ahogyan azok a volt KGB-ügynökök és más egykori államhatalmi tisztek – az úgynevezett „szilovikok”, azaz a hatalom emberei -, akikkel Putyin pályafutása nagy részében együtt dolgozott, igyekeznek minél szorosabban kézben tartani a Kremlt és a kulcsfontosságú minisztériumokat.

Oroszországban decemberben parlamenti választásokat, jövő márciusban pedig elnökválasztást tartanak. Ha Putyin megy, akkor a szilovikok is mennek. Ezért néhány hónapja egyre szemérmetlenebb lépéseket tesznek hatalmuk megtartásának biztosítására. Eltökélt szándékuk, hogy eltiporják potenciális ellenségeiket. Ha kell, készek akár a tulajdonát is célba venni azoknak, akiket ellenségnek ítélnek. Egyre leplezetlenebbül szorítják továbbá korlátok közé a médiát is: júniusban a sajtóminisztérium például leállíttatta az utolsó magánkézben lévő országos tévécsatorna, a TVS működését, és egy sportadót indított be helyette.

Aztán július elején – az egész orosz üzleti szféra és a külföldi befektetők megdöbbenésére – támadás indult az ország leggazdagabb emberének, Mihail Hodorkovszkij olajbárónak a birodalma ellen. Őrizetbe vették fő partnerét, Platon Lebegyevet, akit sikkasztással vádolnak egy műtrágyagyár 1994-es privatizációja kapcsán. Az ügyészek egyúttal nyomozást indítottak néhány gyilkossági ügyben is; ezeknek olyan üzletemberek és politikusok voltak az áldozatai, akikkel Hodorkovszkij olajtársasága, a Yukos a kilencvenes években összeütközésbe került. A jogi köntösbe bújtatott hajtóvadászatnak a jelek szerint politikai indítékai vannak. Hodorkovszkij ugyanis nyíltan anyagi támogatásban részesít nyugatbarát liberális pártokat, s ezzel veszélyezteti Putyinéknak azt az elképzelését, hogy a következő parlamentben a Kremlhez hű erők domináljanak.

Az elnök és emberei tagadják a politikai motivációt. A Yukosszal kapcsolatos vizsgálatokat a független szövetségi ügyészségi hivatal folytatja, s noha Putyint folyamatosan informálják a fejleményekről, az akciókat nem ő maga rendeli el – állítja az elnök egyik munkatársa. Szerinte az időzítésnek nincs köze a választásokhoz, habár a lépések beleillenek Putyinnak abba az első számú célkitűzésébe, hogy egy erős állam megteremtésével védelmezze az orosz társadalmat. „Az elnök általánosságban aktívabb munkát vár el a szilovikoktól annak érdekében, hogy biztosítva legyen a törvények betartása. A kilencvenes években káosz uralkodott, és a szilovikok nem dolgoztak rendesen” – fejtegeti a munkatárs, aki arra is kitér, hogy az elmúlt öt évben a Yukos nem tett maradéktalanul eleget adófizetési kötelezettségeinek. Ezt a vádat az olajtársaság szóvivője határozottan cáfolja.

POLITIKAI AMBÍCIÓK. Hodorkovszkij persze távolról sem angyal. Jelen esetben azonban a befektetők azt tartják különösen aggasztónak, hogy a politika láthatóan befolyásolja az igazságszolgáltatás munkáját. Lebegyev július 2-i letartóztatása óta a moszkvai tőzsdeindex 15 százalékot zuhant. Az orosz piacgazdaság nagyon borús jövő előtt áll, ha nincsenek független bíróságok által védett biztos tulajdoni jogok. „Putyin azt mondja, meg akarja kétszerezni a GDP-t, és Oroszországot a világgazdaság jelentős szereplőjévé akarja tenni. Csakhogy ilyen mentalitással ezt nem lehet elérni” – mondja Stephen O’Sullivan, a moszkvai United Financial Group befektetési bank kutatási vezetője.

Miközben Lebegyev ugyanabban a Lefertovo börtönben ül, ahova egykor a KGB politikai foglyait zárták – köztük Natan Saranszkijt, a szovjet idők egyik legismertebb emberjogi aktivistáját, az izraeli kormány jelenlegi tagját -, a nemrég Washingtonban járt Hodorkovszkij a Bush-kormányzattól szeretne támogatást kapni. Nyugati politikusok és befektetők elismerően szólnak a Yukosról, részint azért, mert az olajcégnél komoly erőfeszítések folynak a vállalatirányítás javítása terén, részint pedig azért, mert Hodorkovszkij szoros stratégiai partnerséget szorgalmaz az Egyesült Államok és Oroszország között, amelynek az Amerikába irányuló orosz olajszállítások képeznék az egyik alapját. Mindazonáltal úgy tűnik, a Bush-adminisztráció nem akarja azt kockáztatni, hogy a beavatkozásával netán feldühíti Putyint.

A vodka hatalma Putyinék kézben tartják a védelmi politikát, ellenőrzésük alá vonták a médiát, és lecsapnak az oligarchákra. A kormányban maradtak még liberális reformerek, de befolyásuk tűnőben. Van azonban valami, amit az elnöki csapat nemigen ellenőrizhet: a demográfia. Kézenfekvő lenne arra gondolni, hogy a gazdasági növekedéssel javul az oroszok egészségi állapo-ta. A születési ráta szerény emelkedésétől és a gyermekha-landóság kismértékű csökkené-sétől eltekintve azonban ennek egyelőre kevés jelét látni. Sőt a férfiak körében 1998 óta lerövidült a születéskor várható élettartam, 61,3-ról 58,5 évre. A nagy problémát – kitalálható – a vodka jelenti. Gyakran hallani, hogy az oroszok, és különösen a férfiak az élet nyomorúsága elől menekülnek az italhoz. Ám az adatok azt mutatják, hogy az oroszok tényleg sokat isznak nehéz időkben, de még többet akkor, amikor javul a helyzet. Tavaly, a prosperitás évében az orosz vodkatermelés 7 száza-lékkal, 1,4 milliárd literre emel-kedett, ami nyolcéves csúcs. A széles körű alkoholizmus külön-féle halálokokat rejt magában: szívbetegségek, autóbalesetek, erőszakos cselekmények vezet-hetők vissza rá. Jevgenyij Andrejev, az Oroszországi Tudományos Akadémia matematikusa úgy látja, hogy az intenzív alkoholfogyasztás és az önpusztítás egyéb módjai egyfajta kulturális örökséget jelentenek, amely onnan ered, hogy a történelem folyamán a sok sorscsapás miatt kialakult az „élj a mának” mentalitás. Így a halálozási ráta több mint másfélszerese a születési rátá-nak: minden 10 születésre 17 haláleset jut. A helyzetet még aggasztóbbá teszi, hogy a Világbank jóslata szerint 2005 és 2010 között AIDS-járvány fog végigsöpörni Oroszországon, miután már jelenleg is igen magas a HIV-vírussal fertőzöttek száma. Ha az AIDS-et nem sikerül megfékezni, túlzottan derűlátónak bizonyulhat még az az amúgy igen sötét kormányzati előrejelzés is, amely szerint 2050-ig 30 százalékkal, a mai 145 millióról 101 millióra csökken a népesség. „A számok megdöb-bentőek” – mondja Murray Feshbach, a washingtoni Wood-row Wilson Nemzetközi Tudós-központ demográfusa. Megfelelő preventív intézkedések híján az AIDS terjedésének „hosszú távon katasztrofális hatása lehet az egészségügyi és nyugdíjrend-szerre” – figyelmeztet a Világ-bank. Előállhat az a helyzet, hogy a lakossági megtakarítások jelentős részét az AIDS-kezelések finanszírozására kell átirányítani, miáltal a GDP 2010-ig potenciálisan 10,5 százalékkal csökkenhet. A beruházások még ennél is jobban visszaeshetnek a Világbank szerint. Bár Putyin olykor hangoztatja az AIDS, a kábítószer-fogyasztás és az egyéb egészségügyi problé-mák elleni küzdelem szükséges-ségét, pénz nem túl sok jut erre. Annak ellenére, hogy a költség-vetésben a GDP 1,2 százalé-kának megfelelő többlet mutatkozik az olajexportból származó bevételeknek köszönhetően, Oroszország az egészségügyi kiadások terén messze elmarad a Nyugattól: a GDP 3,8 százalékát fordítja ilyen célokra, szemben az OECD 30 tagországának 8,4 százalékos átlagával. Ideje volna szakítani végre a történelemmel, és új alapokról hozzálátni egy egészségesebb, modernebb, kevésbé brutális Oroszország megteremtéséhez. Ha már egyszer az ország annak érzi szükségét, hogy egy centralizált, paternalisztikus modell mentén fejlődjön tovább, akkor legalább a vezetők legye-nek paternalisták a szó legjobb értelmében, azaz ne csak a rosszfiúkat fegyelmezzék keményen, hanem tanúsítsanak törődést mindenki más iránt is. Ez sajnos hiányzik. Így miközben a Kreml, azaz a Putyin-adminisztráció az államapparátus bővítésében éli ki uralmi szeszélyeit, a társadalmat a fogyatkozás veszélye fenyegeti.

Hodorkovszkij július 21-én egyórás interjút adott nekem a Yukos moszkvai székházában. Amikor beléptem, teljesen nyugodtnak találtam őt. Egyszerű sötétszürke pólóban volt, és éppen egy kis asztali órát vizsgálgatott, amelyet az állami tulajdonú Rosszijszkaja Gazeta napilaptól kapott ajándékba. „Azt nézem, nincs-e benne poloska” – mondta nevetve, de aztán hamar komolyra fordította a szót. „Ebben az ügyben túlbuzgósággal lehetünk a szemtanúi az állami keményvonalasok részéről” – szögezte le. „Ők nem szeretik a nagyvállalatokat, főleg nem a független nagyvállalatokat, és úgy érzik, az a dolguk, hogy a helyükre tegyék őket.” Hodorkovszkij reméli, hogy személyesen találkozhat Putyinnal, és akkor az egész cirkusz véget ér. „Az elnök az egyetlen, akihez a panaszaimmal fordulhatok” – vélekedett az interjú során. Meglátása szerint nagy tétek forognak kockán. „Ha tovább folytatódik az, hogy vadásznak a gazdag emberekre, és távozni kényszerítik őket az országból, akkor bajosan jutunk messzire az ősemberi barlangunktól.”

JÖN A FOLYTATÁS. Putyin támogatói szerint a Hodorkovszkij birodalma ellen indított jogi hadjárat annak a nagyon is szükséges törekvésnek a része, hogy megtisztítsák Oroszországot a rablóbárók kapitalizmusától, és kedvezőbb feltételeket teremtsenek a tartós növekedéshez. „Putyin úgy döntött, hogy a tisztességes kapitalizmust kell ösztönözni” – mondja moszkvai irodájában a korábban 25 évig a KGB-nél dolgozó Valerij Velicsko, aki most az utódszervezet Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) tanácsadója több más volt szovjet ügynökkel együtt. Az ex-KGB-sek klubját menedzselő Velicsko azt jósolja: a jövőben hasonló akciók várhatók más oligarchák ellen is, akik a stratégiai természeti erőforrásokat ellenőrzik. A kampány mögött „természetesen” Putyin áll – mondja. „Putyin nem az iszákos Jelcin, és nem rövid időre lett elnök. Hosszú távú projektekben gondolkodik, hogy megújítsa Oroszországot.” Az interjú végén Velicsko egy naptárt adott nekem, amelyben hősének, a szovjet titkosrendőrséget megalapító Felix Dzerzsinszkijnek a portréi láthatók.

Ma még nem tudható, meddig tart ez az autoritárius visszarendeződés. Ám az orosz történelmet nézve a reakciós periódusok általában keményebbek és hosszabbak, mint a liberális reformok olykor-olykor előforduló időszakai. A jelen esetben Putyinék egy viszonylag sokáig tartó orosz tavasznak vetnek véget, amely nem kis részben még Jelcin előtt, a Mihail Gorbacsov által a nyolcvanas évek közepén beindított peresztrojkával és glasznoszttyal kezdődött.

Persze Putyin és csapata sok mindenre büszke lehet. Öt évvel a rubel 1998. augusztus 17-i összeomlása után a gazdaság meglepően jól teljesít. A GDP az idén előreláthatólag 5,8 százalékkal gyarapszik, szemben az Egyesült Államok 2,3 és az Európai Unió 0,7 százalékos várható növekedésével. A rubel erős, a valutatartalékok 68 milliárd dollárra rúgnak, a külkereskedelmi mérleg óriási többletet mutat. Elmúltak a Kreml és a parlament közti vad összecsapások, amelyek a Jelcin-érában oly gyakoriak voltak. „Politikai és gazdasági stabilitás van, ami nagyon jó”- mondja Alekszandr Branyisz, a moszkvai Prosperity Capital Management befektetési alap igazgatója, utalva Putyin hasznos reformintézkedéseire, köztük az egységes személyi jövedelemadó bevezetésére.

Fennáll azonban a veszély, hogy a fejlődést viszszájára fordítják a szilovikok. A vagyonok nyílt újraállamosítása valószínűleg nem történik meg, mivel a Putyin-csapat tisztában van vele, hogy az oligarchák általában nagyobb hatékonysággal irányítják az óriásvállalatokat, mint ahogyan az állam tudná. Elképzelhető viszont, hogy nyomásgyakorlással rákényszerítik az „ellenséges” oligarchákat: adják el érdekeltségeiket politikailag alkalmazkodó, a szilovikokhoz közel álló embereknek. „Egy klán a vagyonok újraelosztására törekszik az államhatalmi szervek segítségével” – állítja Irina Hakamada liberális parlamenti képviselő.

Egy vonatkozásban az ország már visszasüllyedni látszik a forradalom előtti időkbe. A Kreml akkoriban is nehezen tűrte a magántulajdonú vállalkozásokat, és az igyekezetből, hogy megteremtsenek egy erős, az anarchiával szemben védelmet biztosító államot, végül mindent felfaló és destruktív hatalmi szervezetek születtek.

APAFIGURA. Hogy miként jutott el a poszt-szovjet Oroszország eddig a pontig? A történet bonyolult, mi több, semmiképpen sem csak a Putyin-klánról és ambícióiról szól, hanem arról is, hogy a traumatizált társadalomnak szüksége volt egy paternalisztikus figurára. A szovjet rendszer összeomlását követő kezdeti eufória után az orosz átlagemberek többsége nem annyira azt érezte, hogy eljött a szabadság, mint inkább azt, hogy magára hagyták. Gorbacsovot, az utolsó szovjet vezetőt sokan árulónak tartották, Jelcint pedig gyengének és erélytelennek, amiért engedte, hogy az új ragadozók, az oligarchák kirabolják Oroszországot, kétes privatizációs ügyletekben megszerezve maguknak az olajmezőket, az aranybányákat és más vagyonokat. Az oroszok fő vágya nem a demokrácia volt, hanem a rend.

Ebben a helyzetben a karcsú, kisportolt – fekete öves cselgáncsozó – és jólfésült Putyint, aki egész addigi pályafutását az államhatalomban a rendfenntartó erők kötelékében töltötte, a régen várt megmentőként fogadták. „Oroszországban van egyfajta pszichológiai igény a védelmet nyújtó állam iránt” – mondja Alexander Vershbow, az Egyesült Államok moszkvai nagykövete. Tavaly nyáron például a slágerlistákon is tarolt egy szám, amelynek a címe: „Olyan ember, mint Putyin.” A dalban egy tizenéves lány arról énekel, hogy az elnök mennyivel jobb pasi a barátjánál. A refrén szabad fordításban így hangzik: „Egy olyan ember, mint Putyin, aki tele van erővel, aki nem drogozik. Egy olyan ember, mint Putyin, aki nem bánt. Egy olyan ember, mint Putyin, aki nem lép le.”

A Yukos-affér miatt ideges befektetők körében csak még inkább táplálja a tulajdoni jogokkal kapcsolatos aggodalmakat, hogy az átlag oroszok élvezik, ha egy oligarcha csávába kerül, és kifejezetten támogatnának egy szélesebb körű támadást. A független Romir közvélemény-kutató intézet nemrég készített felmérése szerint Oroszország polgárainak közel 80 százaléka szeretné a kilencvenes évekbeli privatizációs ügyletek felülvizsgálatát, és majdnem 90 százalékuk úgy véli, hogy az oligarchák illegálisan tettek szert vagyonukra.

Az oroszok túlnyomó többsége kedvezően fogadta Putyin paternalizmusát. Közrejátszik ebben az is, hogy a gazdasági körülmények tényleg sok helyütt javultak, nem csak Moszkvában. Pár nappal a Hodorkovszkij-ügy kirobbanása előtt elutaztam Kalugába, ebbe a fővárostól 200 kilométerre délre, az Oka folyó partján fekvő, tipikus közép-oroszországi városba. A nyolc éve az önkormányzat egészségügyi osztályát vezető Vlagyimir Kondukov doktorral beszélgetve megtudhattam, hogy a kalugaiaknak egyre jobban megy a soruk. A szovjet időszakban létesült hadiipar a múlt évtized elején összeomlott, s a helyzet annyira sanyarú lett, hogy a helybéliek csak jegyre vásárolhattak élelmiszert. Mára azonban kiépült a magángazdaság, benne egy prosperáló sörgyárral és egy mezőgazdasági gépeket gyártó üzemmel. A város egészségügyi költségvetése 1998-ban 3 millió dollár volt, az idén ennek a triplája. „A legnehezebbjén túl vagyunk” – mondja Kondukov.

OPTIMIZMUS. A városházáról átmentem a szülőotthonba, s amilyen ronda ez a szürke, a szovjet időszakban emelt épület kívülről, olyan jó volt belül azt hallani, hogy Kaluga is kiveszi a részét az orosz bébiboomból. Jelena Krucsilina története tipikusnak mondható. A 28 éves jogásznő már hat éve házas, de férjével, a sofőrként dolgozó Andrejjel mindaddig nem akartak gyereket, amíg nem gyűjtöttek össze elég pénzt, hogy rendesen fel tudják nevelni. Nemrég némi szülői segítséggel vettek egy új lakást 10,5 ezer dollárért, úgyhogy Jelena most már oda mehet haza kislányával, Danilával. Amikor további terveikről kérdeztem, így válaszolt: „Szeretnénk még egy gyereket, amint az orvos azt mondja, hogy lehet”.

A Putyin-féle, fentről irányított fejlesztési modell javulást hozott Oroszország legszegényebb területei számára is. Jelcin laza uralma alatt számos régió kormányzója megszerezte magának a volt szovjet vállalatokat, és nem engedte a konkurencia megjelenését. Putyinék viszont lecsaptak rájuk egy új törvénnyel, amely megkönnyíti a Kremlnek a rossz kormányzók elmozdítását, azután kötelezték a nagy moszkvai oligarchákat a legszegényebb térségek megsegítésére.

Ebben senki nem múlja fölül Roman Abramovics olaj- és alumíniumbárót, aki még orosz mércével mérve is excentrikus és grandiózus emberbaráti kampányt indított, miután 2000 decemberében őt választották meg Csukcsföld kormányzójává. A nyugat-szibériai tundrán, Alaszkával átellenben elterülő régióban 70 ezer ember él, akiknek a többsége akkor munkanélküli volt, rengetegen szenvedtek alultápláltságban és tuberkulózisban. Amikor ez év februárjában ott jártam, döbbenetes volt látni, mennyi közmunkaprojekt folyik: épülnek kórházak, iskolák, egy új erőmű, nyugati stílusú bevásárlóközpont, Dolby-rendszerrel felszerelt mozi, fedett jégcsarnok, angol jellegű pub, sőt még központilag támogatott helikopteres közlekedési szolgáltatás is lesz. A helyiek hálásak, bár némileg zavarodottak. „A kormányzó talán azt akarja, hogy mi is úgy éljünk, ahogyan Alaszkában élnek az emberek” – morfondírozott Gennagyij Bajbodorov, a CsukotAvia légitársaság igazgatója.

Abramovicsék egy Chelsea-meccsen. Az ügyészség már a minap brit futballklub-tulajdonossá vált olajbáró után is nyomoz.

JÓTEVŐ. Amikor visszatértem Moszkvába, Abramovics elmondta, hogy gyakorlatilag az öszszes beruházást saját zsebből finanszírozza, mintegy évi 200 millió dollár értékben. Mindazonáltal már eldöntötte, hogy első kormányzósága egyben az utolsó is lesz. Júliusban 100 millió dollárért megvette a londoni Chelsea Football Clubot, jól felbosszantva ezzel némelyeket Putyin környezetében, akik hazafiatlannak tartják ezt a húzását. (Mi több, a Yukos elleni vizsgálat már utol is érte Abramovicsot. A főügyészség ugyanis immár arra a Szibnyefty olajtársaságra is kiterjesztette a nyomozást, amelynek ő a főtulajdonosa, és amely tavasszal jelentette be fúziós szándékát a Hodorkovszkij vezette céggel. A Szibnyefty elnökét és pénzügyi alelnökét a hírek szerint már ki is hallgatták.) Mindenesetre Csukcsföldön még nagyon kevés magánvállalkozás van, s ha a régiónak nem akad új jótevője, az emberek megint csak küszködni fognak a hosszú sarkvidéki teleken.

A Putyin-team megközelítésmódjának egyik gyengesége mutatkozik meg abban, hogy vonakodnak olyan piaci reformokat bevezetni, amelyek jót tennének ugyan a gazdaságnak, viszont gyengítenék az ő lehetőségeiket a stratégiai szektorok politikai szándékoktól vezérelt manipulálására. A liberális reformerek reményeivel ellentétben nem került sor például a Gazprom, az állami ellenőrzésű gázipari monopólium feldarabolására. Ehelyett a Putyinhoz hű Alekszej Miller által irányított óriásvállalatot egyre inkább arra használják, hogy biztosítsák a gázellátás terén még mindig Oroszországtól függő volt szovjet köztársaságok Moszkva iránti elkötelezettségét.

Az egyik fő cél az orosz befolyás helyreállítása a Kaukázusban és Közép-Ázsiában, ahol Moszkva az Egyesült Államok erősödő pozícióját szeretné ellensúlyozni. Oroszország Szergej Ivanov védelmi miniszter vezetésével (egy újabb ember a hatalomban, aki egykor együtt dolgozott Putyinnal a KGB-nél) új katonai bázist épít a gázfüggő Kirgizisztánban, és kibővít egy régit Örményországban.

CSALÓKA HASONLÓSÁG. Bár Putyin pragmatikus módon partneri viszonyra törekszik Washingtonnal, a szilovikok mély bizalmatlansággal viseltetnek az Egyesült Államok iránt. Irigylik gazdasági és technológiai erejét, de lenézik – vagy talán csak nem értik – politikai filozófiáját: nem fogják föl, hogy a liberális értékek nélkülözhetetlenek egy olyan nyílt társadalom megteremtéséhez, amelyben virágozhat az üzlet és a tudomány. Putyin tábora a „felvilágosult autokráciában” hisz – mondja Velicsko, a volt KGB-ügynök. Az orosz állambiztonsági szolgálatok között a KGB valójában egy elit, hazafias szervezet, gyökerei még I. Miklós cár idejére nyúlnak vissza, aki az Oroszország megfontolt modernizációját célzó törekvések részeként 1825-ben létrehozta a „felsőbb rendőrséget.” A nyugatiak amolyan állami gengsztereknek tarthatják ugyan a KGB-seket, ám sokan közülük valójában egyetemi végzettségűek – így Putyin is, akinek jogi diplomája van -, és büszkén vallják, hogy értenek az államirányításhoz. Velük született bizalmatlanság él viszont bennük a demokráciával szemben, márpedig ez a fajta érzület valószínűtlenné teszi, hogy igazi partnerség, tartós és mély szövetség alakulhatna ki a Putyin-rezsim és a Nyugat között. Ahogyan Vershbow amerikai nagykövet fogalmaz: „Oroszország a felszínen sokkal hasonlóbbnak tűnik a mi kultúránkhoz, mint amennyire tényleg az. A hatalom folyosóin ott van ez az egész árnyékvilág”.