 |
Illyés Gyula remekműve, a Hunok Párizsban rémlik föl bennem, amikor mostanában gyakrabban járok Londonba, a MagyarMagic, a londoni/nagy-britanniai Magyar Év sorjázó eseményein, melyek alig egy hónappal az ünnepélyes megnyitó után máris teljesen beépültek London kulturális életébe. Habár Illyés is ironikusan használja a „hunok” kifejezést a húszas-harmincas évek Párizsában nyüzsgő magyar művészeire, és nekünk most Nagy-Britanniában éppen az a dolgunk az egy éven át zajló kulturális hadjárattal, hogy megmutassuk, egyáltalán nem vagyunk hunok, hanem egy sajátosan magyar európai kultúra hordozói – annyiban érvényes a „hunság”, hogy programjainkkal elleptük a várost, mint a hunok Európát.
Fókuszban a magyar kultúra. Beszélnek róla, írnak róla, minden eseményen ott vannak az újságírók, kritikusok. Csak mi nem beszélünk róla itthon, legalábbis nem eleget, kivéve néhány általánosító híranyagot. Pedig most inkasszálni lehetne, sikerekről, diadalútról tudósítani. És végre nem nyafogni vagy mélyhun gőggel megsértődni, hogy a világ nem ismeri, pedig milyen világraszóló a mi kultúránk. Ott kellene nyüzsögni a honi média képviselőinek, látni és átélni azt a valóban elementáris sikert, mellyel szerepelünk, a marcona ázsiai lovas fantomarcát átrajzolva gondolkodó fővé, egy tehetséges és kreatív nemzetképet, a nagyvilágot tudósok és művészek hadával ellátó nép valódi arcát mintázva. Néhány generál-híradás, száraz és unalmas összefoglaló nem sokat érzékeltet abból, ami ott történik. Ahogy az egyik szereplő mondta nekem: „Ezeknek otthon fogalmuk sincs, milyen óriási dolog zajlik itt!” Tanúsítani kellene, hogy az EU-tagság történelmi váltását milyen gazdag kulturális offenzíva kíséri. Tudósítani kellene az itthoniakat, közös önbecsülésünket erősítve, mennyire figyelik és tisztelik kint művészeinket, kultúránkat. A finynyogásokhoz szokott kritikusoknak ez persze nem elég zaftos, túl pozitív, nem lehet a szereplők rovására szellemeskedni. Örülni lehetne, besöpörni a sikert, hadd tudják itthon is.
Néhány esemény, melynek részben tanúja voltam, s melyről itthon szinte semmi hír. A Nemzeti Filharmonikusok Kocsis Zoltánnal és Jandó Jenővel. A remek Rézfúvósötös. Két fiatal üstökös, Bogányi Gergely és Kelemen Barnabás koncertje. A hírneves angol Vasari Singers nagysikerű magyar estje Kodály-, Lajtha-, Seiber-, Petrovics-művekkel, Iván Ildikó szopránszólóival. A Dresch-kvartet szereplése, a londoni Jazz Fesztiválba építve, BBC-segédlettel. A Romano Drom elementáris sikere. A Vujicsics Együttesé nem kevésbé. Irodalmi események, mint a bestsellerré vált (ki tudja itthon?) Bánffy Miklós-regénytrilógia estje. Vagy a mi évtizedek óta csodaszerűen életben maradt Hungarian Quarterly folyóiratunk műsora. Az odakint teljesen ismeretlen Gulácsy- és Csontváry-remekművek ravaszul kifundált kiállítása a tekintélyes Freud Museumban. (Az álomfejtő mester házába e képek „Megfestett álmok” címen csempésztettek be.)
Közben persze néztünk Turnert is a Tate Galleryben, meg a zeneszerző Webber elképesztő prerafaelita gyűjteményét. És valahol mindig ettünk, mert enni kell, a szellemi táplálék nem elég. Kétszer is megvizitáltuk a Salierit, ahová két hétre beköltözött a mi Kárpátiánk, a nem csak cigányzenét, de mindent tudó Sárközi Lajos együttesével, a vacsorázó közönség nagy gyönyörűségére. Ez is siker, a magyar kulinária sikere, mert asztalt kapni estéről estére majdnem lehetetlen. A brit vendég az étlapról olyan szavakat tanul, mint Dorozsma, Goulash, Somlói, Dobos, Rigó Jancsi és Esterházy. (E névvel egyébként nem csak rostélyos, hanem író alakjában is találkozni fog majd január 22-én.) Egyszer barátaink invitálására reggeliztünk az előkelő és méregdrága Savoyban, ez ugyanis rendkívül sikkes aktusnak számít. Mit mondjak? Semmi különös, ettem már ennél delikátabb reggelit is. És megvacsoráztunk – nem először londoni kirándulásaink alkalmával – a Trafalgar közelében egy Thai Square nevű étteremben, kókusztejes vörös kacsát, zöld curryvel megbolondított csípős csirkét, nyársra húzott mindenfélét, a thai konyha remekeit. Most is pompás volt. Akárcsak ott lenni a világkultúra egyik fővárosában, ahol a magyarok egy éven át főszerepet alakítanak.
