a stabilitási és növekedési paktum – legalábbis elemzők erre következtetnek abból, hogy kedden Brüsszelben az Európai Unió pénzügyminiszterei leszavazták az Európai Bizottság Franciaországot és Németországot elítélő javaslatát. Az unió motorjának tekintett két államnak azért kellett volna „bűnhődniük”, mert GDP-arányos államháztartási hiányuk most már második éve meghaladja az eurózóna működéséhez feltételül szabott 3 százalékot. A pénzügyminiszterek fóruma azonban – az osztrák, a holland, a finn és a spanyol ellenkezés dacára – leszavazta az uniós szabályok betartatásán őrködő bizottság kilátásba helyezett intőjét.
Sokan tehát már temetik a paktumot, jóllehet az elvi szabály – a GDP 3 százalékára rúgó államháztartási hiány – továbbra is érvényben van. Más kérdés, hogy fennáll a veszély: az erősebb tagállamokat, így a francia-német tandemet olyan jogok illetik meg, amelyek más, kisebb alkuerővel rendelkező országokat nem. Ennek fényében legalábbis kérdéses, miért indít a bizottság a jövő évben eljárást az eurózónától még négy-öt évnyire lévő, 3 százaléknál nagyobb GDP-arányos államháztartási hiányt felhalmozó új tagállamokkal – például Magyarországgal – szemben. Úgy tűnik, bármennyire is szeretne a bizottság egyenlő mércével mérni, az elv rendre megbukik a tagállamok ellenállásán.
Mindemellett, a magyar kormányt a paktum felpuhulása sem jogosíthatja fel a túlzott költekezésre. Lehet ugyanis vitatkozni azon – és közgazdászok meg is teszik -, hogy mekkora az a deficit, ami még megengedhető a fenntartható növekedéshez, ám az idei évre várható 5,5 százalékos magyar mutató biztosan e szint felett van. Tovább kell tehát folytatni a deficit csökkentését, és egyensúlyozni az inflációcsökkentés, valamint a reálgazdasági felzárkózás követelménye között (e két cél között az úgynevezett Balassa-Samuelson hatás következtében kétségtelenül bizonyos fokú ellentét feszül). Legyen bármi is a sorsa a stabilitási egyezménynek, hoszszabb távon a régi és az új Európának egyaránt az alacsony infláció és a mérsékelt költségvetési hiány az érdeke. A fenntartható fejlődés, és – esetünkben – a felzárkózás esélye csak így marad meg. Függetlenül a paktum sarokszámaitól.
