Bármennyire is furcsa, a makrogazdasági jelzőszámok áttekintése után az látszik, hogy a magyar gazdaság állapotában nem következett be lényeges változás az elmúlt néhány hónapban. A gazdaság helyzetéről és kilátásairól alkotott vélemény ugyanakkor alapvetően módosult. A látszólagos paradoxon magyarázata: megingott a gazdaságpolitikai döntéshozókba vetett bizalom.
Bartha Attila közgazdász, a Kopint-Datorg tudományos főmunkatársa
KITEKINTÉS. Aligha szükséges hangsúlyozni, hogy a befektetők és a nemzetközi intézmények helyzet-értékelésének kedvezőtlen módosu-lása súlyos reálgazdasági problémá-kat is okozhat Magyarországnak, mégpedig már rövid távon is. A mai ítéletek holnap tények lehetnek: a bizalmi viszonyok romlása a nyitott és a külső gazdasági szereplők döntéseitől számos csatornán (működőtőke-befektetések, állama-dósság-finanszírozás, áru- és szol-gáltatásforgalom) függő magyar gazdaság számára borús jövőt hozhat. Drasztikusan növekvő államadósság-teher, tőkemenekülés, leépítés a multinacionális nagyvállalatok itt működő gyáregységeinél, a közép- és kelet-európai régión belül a magyar részlegek kárára történő átcsoportosítás lehetnek a kedvezőtlen forgatókönyv egymást gyorsan követő jelenetei. A magyar gazdaság szereplői – és különösen a gazdaságpolitikai döntéshozók -, meglehet tartósan, bizalmi krízishelyzettel kénytelenek szembenézni.
A helyzet értékelésekor csak úgy tudjuk elkerülni a túlhevült reakciókat, a provincializmust és az olcsó demagógiát, ha kitekintünk a hasonló helyzetű országok felé. A régió viszonylag fejlettebb államainak növekedési esélyeit a Nyugat, különösen a német gazdaság stagnálás-közeli állapota – szorosabb gazdasági integrációjuk miatt is – lényegesen kedvezőtlenebbül érintette, mint a felzárkózásban hátrébb tartó rendszerváltó országokét. Bár 2003 első negyedévében a magyar gazdasági növekedés tovább mérséklődött, nemzetközi összevetésben a GDP 2,7 százalékos bővülése nem tekinthető rossznak; fél százalékponttal még mindig meghaladja a lengyel és a cseh tempót. A másik térségbeli sajátosság a gazdaságpolitikai intézkedések hasonlóságára vonatkozik: nemcsak nálunk, hanem a régió többi országában is az elmúlt két évben vált prioritássá az életszínvonal javítása, a lakossági jövedelmek gyors emelése. Ez valamennyi ország esetében az államháztartás hiányának érzékelhető növekedését okozta.
A magyar gazdaság állapota, különösen belső és külső egyensúlyi helyzete persze a belső folyamatok következtében is számos feszültséggel terhes. Ezek azonban egyáltalán nem új keletűek. A pénz- és tőkepiaci szereplők által hirtelen „felfedezett” versenyképességi, államháztartási és folyómérleg-problémák előzménye a 2001/2002-es évekre nyúlik vissza. A makrogazdasági gondok jórészt a parlamenti, majd az önkormányzati választási kampány részét képező intézkedéssorozattal – egyebek között a minimálbér kétszeri emelésével, a nyugdíjak, a köztisztviselői és a közalkalmazotti bérek ugrásszerű növelésével, az államilag támogatott kedvezményes kamatozású lakáshitelek használt lakások vásárlására történő kiterjesztésével -, valamint a forint túlságosan gyors felértékelődését támogató monetáris politikai irányvonallal hozhatók összefüggésbe.
ELALTATOTT GYANAKVÁS. Az export szempontjából meghatározó feldolgozóipari vállalatok (potenciális) versenyképessége – a fajlagos bérköltség változása alapján, euróban számítva – már 2001-ben több mint 10 százalékkal, 2002-ben pedig további közel 13 százalékkal gyengült. A tavalyelőtti romlást még viszonylag feszültségmentesen elviselte a magyar gazdaság, a 2002-es – kormányokon átívelő – intézkedések azonban már több makrogazdasági indikátornál egyértelműen megmutatkoztak. Tavaly már nem az export, hanem az import nőtt gyorsabban. Tovább lassult az ipari termelés növekedése, ismét emelkedett a munkanélküliség. A lakossági fogyasztás csaknem 9 százalékos erősödése mellett visszaestek a nettó megtakarítások, és szélsőséges mértékűre duzzadt az államháztartási deficit.
Néhány mutató azonban még nem jelezte egyértelműen a makrogazdasági kilátások rosszabbodását, ami átmenetileg elaltathatta a befektetők és az elemzők egy részének gyanakvását. A forint erőteljes felértékelődése ellenére ugyanis tavaly a külkereskedelmi mérleg hiánya (euróban) nem nőtt 2001-hez képest, és a folyó fizetési mérleg deficitje is csak mérsékelten emelkedett. Az egyensúlyi feszültségek azért maradtak részben még látensek, mert a vállalatok egyre növekvő mértékben finanszírozták az államháztartás emelkedő hitelfelvételét, ahelyett, hogy forrásaikat beruházásokra fordították volna.
Az idei első negyedévben aztán ez a viszonylagos – és rossz típusú alkalmazkodásokra épülő – egyensúly látványosan felborult. A vállalatok mellett a lakosság ugyancsak nettó hitelfelvevő lett, amire (negyedéves szinten) még nem volt példa Magyarország újkori gazdaságtörténetében. A lakáshitelek igénybevétele ugyanis alig csökkent a csúcspontot jelentő tavaly őszi hónapokhoz képest, miközben a háztartási megtakarítások a 2002 eleji szinten stagnálnak. A jelenlegi trendek fennmaradása tehát még az államháztartás hiányának fokozatos csökkenése esetén is a külső finanszírozási igény növekedéséhez és az ország adósságának tetemes emelkedéséhez vezetne. Ennek elkerüléséhez nemcsak a lakossági megtakarítások ösztönzése és az államháztartási hiány egyidejű mérséklése szükséges, de elengedhetetlen a működőtőke-vonzó képesség javítása is.
KESERŰ PIRULA. A külföldi befektetők bizalmának megingásában a makrogazdasági fundamentumok alakulása tehát inkább csak ürügy; az okot a közelmúlt rosszul sikerült gazdaságpolitikai lépései adják. Az árfolyamsáv június 4-i eltolásának szándékolt üzenete feltehetően az volt, hogy gyengébb árfolyamszint mellett is elérhetők a középtávú inflációs célok, mégpedig úgy, hogy közben a versenyképesség javul, és az egyensúly is helyrebillen. A befektetők azonban negatív jelzésként értelmezték a döntést, ami egyrészt a magyar gazdaság instabilitását, másrészt a monetáris politika inkonzisztenciáját kommunikálta számukra.
Mindemellett, a jelenlegi bizonytalanabb gazdasági helyzet ellenére sem indokolt a pánikkeltés. A közelmúlt szerencsétlen gazdaságpolitikai lépései akár még kedvezőbb színben is feltűnhetnek, feltéve, hogy sikerül visszaszerezni a nemzetközi gazdasági szereplők bizalmát. A kialakult magasabb kamatszint ugyanis már rövid távon ösztönzőleg hathat a lakossági megtakarításokra, miközben a gyengébb árfolyam a külpiaci versenyképesség szempontjából lehet üdvös. Szerencsés esetben arra számíthatunk, hogy az idei nehézségek után jövőre a magyar gazdaság fokozatosan visszatérhet a fenntartható – export vezérelte – növekedési pályára, és mindez nem teszi szükségessé további drasztikus áldozatvállalással járó stabilizációs intézkedések meghozatalát. Ez a meglehetősen optimista, de távolról sem valószerűtlen forgatókönyv. Leginkább az szükséges hozzá, hogy a gazdaságpolitikai döntéshozatali centrumokban belássák: egyrészt nem szerencsés túl gyakori irányváltásokkal próbára tenni a gazdasági, pénz- és tőkepiaci szereplők türelmét és bizalmát, másrészt a társadalmi igazságosság elvei szerint mégoly indokolható jóléti intézkedéseknek is határt szabnak a gazdasági realitások.
A jelenlegi bizonytalan helyzetben minden aprócska rossz hír az állampapír-piaci hozamok emelkedéséhez, a forint gyengülésé-hez, az országkockázati felár további növekedéséhez vezethet. Gazdaságpolitikusainknak tehát le kell nyelniük a keserű pirulát: Magyarország, a pénz- és tőkepiaci szereplők közelmúltbeli kedvence, mára a szamárpadba került, és esetenként érdemtelenül is kap súlyos bírálatokat (mint ahogyan korábban nem mindig szolgált rá a túlzott mértékű bizalomra).
Ilyenkor a gazdaságpolitikai lépéseknek a stabilitás-érzetet kell szolgálniuk. Olyan megvalósítható felzárkózási pályát kell kijelölni, amely nemcsak a fiskális és monetáris célok összhangját demonstrálja, hanem valóban épít a többi gazdasági szereplő együttműködésére. Ennek egyik hatékony formája lehet a már sokat emlegetett, több évre szóló társadalmi-gazdasági megállapodás kidolgozása – a kormányzat, a jegybank, a munkavállalók és a munkaadók részvételével. A ma már bizonyos uniós tagság után következő „nemzeti ügyünk” az európai Gazdasági és Pénzügyi Unióhoz történő csatlakozás: ennek stabil, kiszámítható megvalósítása képezheti egy új nemzeti konszenzus alapját.
