Újabb és újabb alkalmak a múltba révedésre: a csodálatos Albert Flórián halála, Puskás Ferenc hagyatékának hazatérése… Megemlékezések, melyek – hiába, a magyar futball már csak ilyen – újból és újból hiányérzetet szülnek, hogy az ekkora zseniknek miért nem adatott meg a nagy beteljesülés, egy vb- vagy egy Eb-győzelem…
Ám különösen fájó volt az a felvetés a minap, hogy miért nem lett Albert Flóriánból egy Beckenbauer. Azon túlmenően, hogy mindkettőt Császárnak becézték a rajongók.
Alsó tagozatosoknak, ismétlés gyanánt: Franz Beckenbauer játékosként mindent elért, amit el lehetett, majd ugyanezt megtette szövetségi kapitányként is (világbajnoki cím a németekkel), és hogy mindezt überelje, sportvezetőként is. Beckenbauer világítótorony a germán futballéletben. Bárminemű gond, felvetés, össznemzeti fontosságú ügy adódik, ha a németek Császára hozzászól, akkor az igazodási pontot jelent. Mert hiteles. Mert tudható, hogy átgondolt megnyilatkozás, egy olyan ember szájából, aki tökéletesen átlát mindent. Tudja, hogy mi történik a pályán, még most is, és tudja, mi történik a színfalak mögött, a sportdiplomáciában, a gazdasági életben, mindenütt, amihez a futballnak köze van. Nem lehet átvágni – és mivel ő az, aki, és olyan szellem is, amilyen, ő sem fog átvágni senkit a tetteivel és szavaival. És ha megkérdezik, akkor nem közhelyeket mond vagy hárít – állást foglal, tisztán, világosan.
Na ilyen itthon nincs, nem volt…
A régmúlt nagyjai fantasztikusan tudtak futballozni – és ennyi. Valahogy a magyar fociban a kvalifikáltság sosem volt olyan mérce, mint a vízipólósoknál vagy a vívóknál. A páratlan játéktudás sosem párosult páratlan szellemi tudásanyaggal. Leginkább csak játékintelligencia volt. Ami később átmentődött egy-egy sikeresebb edzői karrierbe, maximum gyanánt.
Emlékszem, a nyolcvanas években külön cikk foglalkozott doktor Brezniczkyvel, amiért a neve előtt ott virított a „dr.“ Később annak szenteltek külön írást, amikor az ifjú játékosról kiderült, hogy az egyetemi diplomája mellett két nyelvből van felsőfokúja, miközben itthon pallérozódott. Velük kapcsolatban sajnos ez volt az újság, nem egy szerződés a Manchester Unitedhez.
Nem állítom, hogy a mostani világsztárok közül akár CéRonaldóval, akár Rooneyval bele lehetne gabalyodni Walter von der Vogelweide korai költészetének elemzésébe, jó esetben tudják, hogy Shakespeare nemcsak Rómeóról és Júliáról írt a Hamleten kívül, de III. Richárdról is. Ám mai kortársaik közül is lesz egy-kettő, aki hasonló pályát futhat be, mint Beckenbauer, Platini vagy Bobby Charlton. Hogy mérvadók, hogy be lehet állni mögéjük, és lehet menetelni, mert hiteles ember tartja magasban a zászlót.
Nekünk nem adatott meg mindez. Ezért is tartunk ott, ahol – a futball szellemi közege képtelen volt kitermelni egy aktív pályafutásán túl is mértékadó legendát, aki mondjuk elnökként vagy alelnökként hiteles tudott volna maradni évtizedeken át.
Úgyhogy maradnak az emlékek, a relikviák – meg a többszörös hiányérzet.
