Jakab Lenke, Jacob Lili, Lili Zelmonovic, Lili Jacob Meier. Négy névváltozat – egy túléléstörténet. Egy kárpátaljai magyar zsidó nő története, aki felbecsülhetetlen értékű emlékkel tért haza az emlékezésre a lehető legkevésbé kívánatos, borzalmas helyről, a náci haláltáborból. Az emlék egy fényképalbum, amelyben eredetileg 66 oldalon 248 fénykép rejlett.
A felvételek túlnyomó többségén a Kárpátaljáról 1944 májusában a leghírhedtebb náci haláltáborba, Auschwitz–Birkenauba deportált zsidó áldozatok ezrei láthatók. A felvételek némelyikén a deportáltak által a lakóhelyükről magukkal vitt csomagok, a levetett, majd hatalmas halmokba pakolt ruháik és cipőik láthatók. Más fényképek arról tanúskodnak, hogyan rendezték a marhavagonokban Auschwitzba szállított embereket csoportokba aszerint, hogy kit küldtek azonnal a gázkamrába, és kit találtak még alkalmasnak a tábor körüli teendőkre. A fényképek a jelen tudásával nézve elviselhetetlenül nyomasztóak, pedig – vagy éppen azért, mert – sem nyílt erőszak, sem a rettegés nem érhető rajtuk tetten.
Az Auschwitz-album, a Jakab Lenke számára horrorisztikus emlékeket őrző, mégis értékes emléktárgy, amely az egész hátralévő életét meghatározta, 1945. április 11-én került hozzá, miután az amerikai csapatok felszabadították a németországi Nordhausen mellett található Dora–Mittelbau koncentrációs tábort. Azt, hogy az album mikor került a Dora-táborba, nem tudni.
A Kárpátaljáról Auschwitzba deportált Jakab Lenkéről viszont tudható, hogy az auschwitzi haláltábort 1944 decembere után evakuáló SS-osztag először a Szudéta-vidékre, majd április elején a Dora-táborba szállította. A felszabadító amerikai katonák érkezésekor már csontsovány, tífuszban szenvedő és a végsőkig legyengült, de életben maradt Jakab Lenke – mielőtt elhagyta volna a tábort – egy hirtelen ötlettől vezérelve az őrök elhagyatott szállásán keresett meleg ruhát magának. Egy hanyagul az egyik székre vetett kabát alatt egy fotóalbumot talált, amibe belelapozott. Az album fényképeiről a faluja rabbija, a vele együtt Auschwitzba deportált édesanyja, édesapja, nagynénjei, fiútestvérei, unokatestvérei és nagyszülei néztek vissza. Sőt, ott volt ő maga is. A szeretteiről semmi más emléke nem maradt, így képtelen módon ez lett a „családi” fotóalbuma. Mindannyian odavesztek a náci megsemmisítő egységekben, vagy elpusztultak az embertelen megpróbáltatások során.
A Jakab Lenke által talált albumban fényképekről – sok idegen arc közül – a bilkei szomszédai, iskolatársai, barátai és a szülőfaluja apraja-nagyja nézett vissza rá. A legtöbbjük alig néhány órával az Auschwitzba érkezésük után már nem volt az élők sorában.
Jakab Lenkéből Lili Jacob lesz
Jakab Lenke, vagy ahogy a náci haláltáborban nyilvántartásba vették: Lili Jacob 1926 januárjában született az egykor a Magyar Királyság, majd az Osztrák–Magyar Monarchia fennhatósága alá tartozó Bilkén, épp az idén töltötte volna be a századik életévét. A családban jiddisül beszéltek, és bár a szülei az iskolában még magyarul tanultak, a trianoni békeszerződés értelmében a Csehszlovák Köztársasághoz csatolt szülőfalujában Lenkét már cseh nyelven tanították írni és olvasni.
A második világháborút megelőző évek és az Európa-szerte terjedő náci propaganda zsidóellenes hangulata, valamint az ennek nyomán életbe léptetett törvények hatásai Magyarországon – és az 1943-ban az I. bécsi döntés értelmében épp ismét Magyarországhoz tartozó Kárpátalján – is érzékelhetőek voltak. A Jakab családnak különösen azután volt nehéz boldogulni, miután a családfő ló- és állatkereskedői engedélyét visszavonták. Lenkének az iskolai tanulmányait is félbe kellett szakítania, és bár a zsidóellenes hangulat egyre fokozottabban érzékelhetővé vált az egész ország területén, 1943-ban úgy döntött, hogy Budapesten próbál szerencsét.
1944 tavaszán Lenke a pészah ünnepére érkezett haza a magyar fővárosból a szülőfalujába. Sok évtizeddel később az Auschwitzot megjárt Lenke Peter Moses-Krause német–zsidó származású, Londonban született irodalomtörténésznek mesélt azokról a végzetes napokról. Ő írta az előszót az Auschwitz-album német kiadásához. A beszélgetésekről nem készültek hangfelvételek, Moses-Krause emlékezetből írta le, hogy a végzetes 1944-es pészah utolsó éjszakáján kopogtatott a Jakab család ajtaján a hitközségi küldönc, hogy pakoljanak, mert másnap mindannyiukat mezőgazdasági munkára viszik.
Bilkén a magyar csendőrség terelte össze a faluban élő zsidó családokat, először a zsinagóga kertjébe. Fejenként 50 kilónyi poggyászt engedélyeztek. A környék településeiről először mindenkit a beregszászi gettóba szállítottak. Innen indultak a marhavagonok Birkenauba. Az első végeláthatatlan szerelvény május 19-én, az utolsó, a negyedik, nagyjából tíz nappal később.
A mintegy 60 órás vonatút végén, a birkenaui állomáson zsidók fogadták az újonnan érkezetteket. „Mindenféle tanácsokat adtak. Hogy a fiatalok mondják azt, hogy idősebbek” – ezt már Kepes Izsák (Jichak Gersoni), egy másik holokauszttúlélő mondta el a vele interjút készítő Kőbányai Jánosnak. Ahhoz, hogy őt a munkára még alkalmasnak ítélték, hozzájárulhatott, hogy noha 15 éves volt, a tanácsot megfogadva 17-nek mondta magát. A peronon még megpillantotta az akkor 44 éves édesanyját, de már nem tudott odamenni hozzá. Soha többé nem látta viszont. A Múlt és jövő folyóirat 2004. márciusi számában megjelent leiratból az is kiderül, hogy a deportáltakat rögtön a vagon mellett szelektálták, majd azokat, akiket nem küldtek egyből a gázkamrába, egy nagy nyílt térre vezették,
ahol vártak bennünket a borbélyok. Az összes hajat és szőrt lenyírták rólunk. Leborotválták az egész testet. Aztán a fürdőbe irányítottak bennünket. Ott mindent elvettek tőlünk. Csak a szíjat és a cipőt hagyták meg. Mielőtt bementünk, valami csípős masszát kentek ránk, oda, ahol lenyírták a szőrt rólunk.
Moses-Krause elbeszélése alapján Lili Jacobot ugyanúgy elválasztották a családjától, mint a 15 éves Kepes Izsákot. Édesanyját, két legfiatalabb, a Lili által megtalált Auschwitz-albumban egy fotón sujtásos Bocskai-kabátban pózoló két kisebb öccsét, Zrilt és Zeileket, a nagyszüleit, az unokatestvéreit és a nagynénjeit azonnal a gázkamrába küldték. Az édesapját, idősebb öccseit és őt magát munkaszolgálatra. Ahogy az emlékeit Kőbányai Jánosnak felidéző Kepes Izsáknak, az ő személyes holmiját is elvették, a haját leborotválták. Egyetlen rongyot kapott ruha gyanánt, azt hordta a felszabadulásáig. A rabszámát július 25-én tetoválták a karjára. Majd’ egy éven át az volt a dolga, hogy a rabok ürülékét tartalmazó lajtos kocsikat többedmagával, az ugyanerre a munkára beosztott nőkkel a környező földekre húzza, és ott azt a termőföldekre borítsák.
Lili Zelmonovic újjászületése
Miután a Dora-tábort 1945. április 11-én felszabadították az amerikai katonák, Lili néhány hétnyi ápolást követően elindult Bilkére. Júliusban érkezett haza, hetekig várta a családtagjait a vasútállomáson, de senki nem jött haza. Találkozott viszont egy gyerekkori ismerősével, Max Zelmonoviccal, akit először követett Munkácsra, majd miután négy hónappal később összeházasodtak, együtt költöztek a csehszlovákiai Deczinbe.
Lili Zelmonovic először Prágában, a prágai zsidó tanácsnak mutatta meg az általa Auschwitzban talált albumot egy olyan nyilvánosságnak, amely nem a személyes ismerőseiből állt. Még a Zsidó Múzeum kérésére sem tudott megválni tőle, de azt megengedte, hogy a fényképekről üvegnegatív másolatok készüljenek. Cserébe 10 ezer koronát kapott, ami lehetővé tette, hogy a férjével és akkor alig kétéves lányával 1948 novemberében Amerikába vándoroljanak.
Lili Zelmonovic a fényképalbumot is magával vitte, és a ruhásszekrénye alsó fiókjában őrizte. Nagyjából tíz évig jóformán senki nem tudott a létezéséről. 1958-ban két történész talált rá a prágai üvegnegatívokra a Zsidó Múzeum padlásán. Ők kérték fel hat évvel később Lili Zelmonovicot, hogy tanúskodjon a frankfurti Auschwitz-perben. Ekkor vallott arról a vádlottak egyike, Bernhard Walter rajvezető, hogy a táborban kizárólag neki és az alá beosztott szakaszvezetőnek, Ernst Hoffmannak volt engedélye, hogy fényképeket készítsen – derül ki a Múlt és jövő 2004-es dupla számából, amely Jakab Lenkének a Peter Moses-Krause által lejegyzett visszaemlékezéseit is tartalmazza. Bár arra nincs közvetlen bizonyíték, hogy a felvételeket valóban ők készítették-e – ahogy arra sem derült fény, hogy pontosan mi volt a szenvtelen dokumentáció célja –, az utókor a felvételeket az ő nevükhöz köti.
A férje, Max Zelmonovic 1977-es halála után Lili újraházasodott, így élete végén a Meier nevet viselte. Albumát 1980. augusztus 27-én adományozta a jeruzsálemi Jad Vasem holokauszt emlékhelynek. Az 1926-ban Kárpátalján született, majd a magyar csendőrség által 1944-ben marhavagonban Auschwitzba deportált Jakab Lenke nem a náci haláltáborban, hanem Miamiban halt meg 1999-ben.
A felvételek, amelyek egyedülálló mementói a 20. század legsötétebb napjainak, Magyarországra igen korán, még a frankfurti Auschwitz-per előtt eljutottak. Bár az eredetileg Legújabbkori Történeti Múzeum néven létrehozott, 1991-ben a Magyar Nemzeti Múzeumba beolvasztott Magyar Munkásmozgalmi Múzeum 1962 óta a teljes sorozatot őrzi, és néhány könyvben, például Ember Mária 1984-ben megjelent 100 kép című kötetében szerepelt ugyan a fényképek némelyike, a felvételek többségével a szélesebb közönség csak ritkán találkozhatott.
Írta: Balázs Zsuzsanna | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/auschwitz-album
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail-címre!
