Az Egyesült Államok elnöke televízióbeszédet tart a Fehér Házban. Öltönyben van, egyenesen a kamerába néz. Tájékoztatja saját amerikai honfitársait, és természetesen a világ közvéleményét a kialakult konfliktusról az óceán túloldalán.
Válaszunk azonban egyelőre korlátozott és a helyzethez illő lesz. Mi, amerikaiak tudjuk – még ha mások ezt látszólag el is felejtették –, milyen kockázatai vannak a válság továbbterjedésének. Mi továbbra sem szeretnénk egy kiterjedt háborút.
Ezt a beszédet Lyndon B. Johnson mondta 1964. augusztus 4-én, a tonkini incidens után.
Az eredmény közismert: a vietnámi háború lezárulásáig több mint 3,4 millió amerikai katona szolgált a vietnámi és délkelet-ázsiai hadműveletekben. Ötvennyolcezren haltak meg, de végül semmilyen kitűzött politikai célt nem sikerült elérniük.
Az Egyesült Államok rövid történelme során még egyszer sem fordult elő, hogy az országot háborúba vivő elnök elhúzódó konfliktust jelentett volna be, vagy felhívta volna a lakosság figyelmét arra, hogy komoly véráldozat következik. Az amerikaiak nem is nagyon tudták, hol van pontosan Vietnám, amíg a hadsereg ki nem küldte a behívókat, és nem érkeztek tömegesen a koporsók.
Az iráni háborúval sincs másképp. Donald Trump elnök ugyan többször is bejelentette, hogy a teokrácia haderejét és csapásmérő képességét felszámolták, Iránban továbbra sem látszik megdőlni a rendszer.
Lángol az egész Arab-öböl, de a Hormuzi-szoros forgalmát Irán még mindig képes megbénítani. Az utcára menni amúgy sem egészséges Teheránban: ha nem a demokrácia rakétái ölnek meg, majd agyonlő a Forradalmi Gárda, amint előveszed az első transzparenst.
A helyzet nem a rendeződés, hanem a szétesés felé mutat.
Miért pánikol a Trump-adminisztráció?
