Az örömteli eseményeket mélyen élem át, cserébe, a negatívumok is tán jobban fájnak, mint másnak.
De ez a cikk kizárólag a pozitívumokról szól.
Azt mondja a minap az én barátnőm (régi ez a barátság, hiszen együtt úsztunk, vagyis mára elég jól ismerjük egymást), hogy tisztel engem, hogy ennyi mindenre emlékszem, és azt képes is vagyok leírni. Jólesik a dicséret.
Dolgom akadt a kórházban, és a folyosón megszólított egy anyuka.
„Doktornő, de örülök, hogy látom! Nem változott semmit! (Hihi, dehogy nem!) Emlékszik ránk?”
„Persze hogy emlékszem!” És tényleg tudom, hogy valaha hozzám tartoztak, tudom, kinek az édesanyja.
Folytatja: „Képzelje, a fiamnak már öt gyereke van!”
„Nagyszerű, gratulálok!” És tényleg úgy érzem, a dolog csodálatos, hiszen emlékeim szerint az asszony rettentő nehéz körülmények között nevelte a kisfiát.
Futnék tovább a dolgomra, de elém áll, és azt mondja ragyogó tekintettel:
Szeretném megköszönni, hogy annak idején megmentette az életemet!
Na, erre már ledermedek, semmi ilyesmire nem emlékszem, pedig egy életmentésre azért csak kéne.
Látja az értetlenkedésemet: „Jaj, nem úgy életmentés, mint például az újraélesztés, de ami történt, mégis rengeteget jelentett nekem.”
Még mindig fura képet vághatok, mert elmosolyodik: „Azzal mentem be egy pénteki napon a rendelőbe, hogy csak kedden kapok fizetést, de elfogyott a pénzünk. A doktornő kérdés nélkül hátranyúlt a táskájába, és adott annyit, amivel bőven kihúztuk keddig. Persze kisegített a pénz, de igazából az volt életmentő, hogy hetek óta ön volt az első, aki embernek nézett. Akkor és ott visszaadta a hitemet. És most szeretném, ha tudná, hogy utóbb szép lassan egyenesbe jöttünk, továbbtanultam, a gyerek is rendben. Ami nem történt volna meg a péntek nélkül. Szóval köszönöm.”
És tudom: ott vagyok, ahol lennem kell, azt teszem, amit tennem kell.
*
Sokat olvasok, állandóan keresgélek, és ha valami megérint, feljegyzem, így később is elgondolkodhatom rajta.
A minap azt olvastam valahol, hogy mindenkit követ valaki, látja a lábnyomodat a homokban, megy utánad az élet titokzatos sűrűjében, tán csak azért, mert nem lát jobb utat; és senki sem jelentéktelen, mindenki élete szolgálhat példaként egy másik ember számára; és hajlamosak vagyunk lebecsülni magunkat, pedig az emberek többségét nem nagy formátumú esetek ragadják magukkal, hanem apró, hétköznapi példák.
Haladva az életed útján egyfajta gyülekezet élén jársz. Akár önkéntelenül is jobb vagy rosszabb hellyé teheted a világot, teremthetsz kevéske boldogságot vagy szomorúságot, áraszthatsz némi fényt magadból, vagy nemtörődömséggel sötétbe, az addiginál egy árnyalattal sötétebbe boríthatod a környezetedet.
