Épp nyolcvan éve, 1944. november 4-én omlott a Dunába a németek által aláaknázott Margit híd pesti szárnya. A szombat déli csúcsforgalom idején történt katasztrófa oka a mai napig ismeretlen, mint ahogy az áldozatok pontos száma is, a becslések száztól hatszázig terjednek – írja a Nemzeti Archívum Sajtóarchívuma.
A IV. Béla király lányának nevét viselő, második fővárosi átkelőhely megépítéséről 1870-ben döntöttek. A Nagykörutat és a budai Margit körutat összekötő, 607 méter hosszú Duna-hidat 1876-ban adták át (ez ihlette Arany János Hídavatás című balladáját), a Margitszigetre levezető szárnyhíd 1900-ra készült el.
A második világháború végén a Budapestet megszállva tartó németek a szovjet Vörös Hadsereg közeledtekor valamennyi budapesti Duna-hidat aláaknázták. A szovjet ágyúk már Vecsés határában dörögtek, amikor – az átkelők közül elsőként, 1944. november 4-én – a Margit híd pesti szárnya a Dunába omlott, azt pedig csak a középső pillér nagyobb tömege akadályozta meg, hogy a műtárgy egésze a mélybe zuhanjon.
A robbanás sokkolta a budapestieket: villamosok, autók, illetve emberek százai zuhantak a vízbe. Egy 6-os villamos két összetört kocsija még kilátszott a vízből, körülötte pedig hajók, csónakok, illetve a rendőrség motorosai nyüzsögtek, hogy megmenthessék, akit lehetett. Az áldozatok között volt a háromszoros olimpiai bajnok kardvívó, Kabos Endre is, akit zsidó származása miatt hívtak be munkaszolgálatra, az őt és társait szállító teherautó éppen a robbanás pillanatában haladt át a hídon.
A halottak pontos számát nem lehet megállapítani, mert sokan a Dunába fulladtak, holttestük pedig nem került elő: a becslések száztól hatszáz áldozatig terjednek, közülük legalább negyvenen pedig német utászok voltak.
A híd felrobbanásával kapcsolatban az elmúlt évtizedekben számos elmélet született, a legvalószerűtlenebb szerint ez a néhány héttel korábbi kiugrási kísérletre adott német válasz lett volna. A legvalószínűbb opció ettől igen messze áll, sokan ugyanis valószínűsítik, hogy véletlen robbanás történt, a német műszaki katonák ugyanis az ívekre már korábban felszerelt dinamittöltetek robbanófejeit helyezték el, amikor egy hibás vezetékből szivárgó gáz – egy eldobott cigaretta vagy egy éppen elhaladó hajóból kipattant szikra miatt – meggyulladt, az egyik gyújtófej detonált, majd elindult a robbanássorozat.
A pusztítást a németek az ostrom közben tették teljessé: az 1945. január 18-án a Pestről Budára visszavonuló németek szándékosan robbantották fel ugyanis az Erzsébet híddal és a Lánchíddal együtt a Margit híd még álló három budai ívét is, így egyedül a Margitszigeti szárnyhíd maradt épségben. A Horthy Miklós (ma Petőfi) híd négy, a Ferenc József (ma Szabadság) híd két nappal korábban omlott a folyóba, így a fővárosban a Duna két partja között ezzel teljesen megszűnt a kapcsolat. A roncsok apró darabjai ma is rendszeresen kerülnek elő a vízből – két éve, például, a szigeti szárnyhídra vezető egykori aluljáró egyik Zsolnay-csempéjének részlete tűnt fel –, az eredeti korlátok egy darabja pedig hosszú ideje a Petőfi hídnál áll.
Az 1944. november 4-én beiktatott, Szálasi Ferenc vezette nyilas kormány a Margit híd felrobbanásával kapcsolatban nem folytatott vizsgálatot, és két napig még a hírt sem engedte megjelenni a sajtóban, hiszen nem akarták, hogy az „örvendetes eseményt” ilyen rossz hír árnyékolja be.
A híd újjáépítésére több elképzelés született: a végül megvalósult átkelő az eredetinél könnyebb, de azzal egyező megjelenésű acél ívhíd lett, ami vasbeton pályalemezt kapott, vámházai pedig eltűntek. A műtárgyat 1947 őszén fél szélességben adták át, a teljes hídon pedig 1948. augusztus 1-jén indult meg a forgalom.
