A magyar vívósport a kezdetektől fogva óriási sikereket könyvelhetett el az olimpiákon: először Londonban, 1908-ban, a férfiak csapatban álltak a dobogó tetejére, míg Dr. Fuchs Jenő egyéniben is győzni tudott. Azóta egy híján két tucat egyéni, illetve tizennégy csapat aranyérmet hozhattak haza a magyar kardozók az ötkarikás játékokról.
A legsikeresebb versenyzőnk, a nyolc olimpián is érmet szerző Gerevich Aladár (1910-1991) mindezekből hét aranyat tudhatott magának, de Fuchs Jenő három sárgán csillogó érme, illetve a tragikusan korán elhunyt Kabos Endre (1906-1944) három ötkarikás győzelme is gyönyörűen csillog a magyar sport aranykönyvében.
Az 1931-1937 között a kardvívás és a párbajtőrvívás magyar válogatottjában egyaránt szereplő, eredetileg Katz Endre néven született Kabosról más sportlegendáinkhoz hasonlóan rengeteg anekdota maradt fenn, melyek közül a leghihetetlenebbet a mai játékokon már el sem tudnánk képzelni.
Az 1932-es Los Angeles-i olimpián karddal elért csapatgyőzelem, illetve az egyéniben szerzett bronz után nagy favoritként érkezett a náci Németország fővárosába, Berlinbe, noha egyéni magyar bajnoki címet 1926-ban indult karrierje során még nem sikerült szereznie.
Az egyéni versenyek során már korán közfeltűnést keltett egy mexikói vívó, aki teljesítménye helyett színészi játékával szeretett volna találatokat elkönyvelni, Kabos pedig társaival együtt eldöntötte, ideje sportszerűségre tanítani az ellenfelet.
A történet egészét a Ludas Matyi 1992. július 29-i száma írja le a legérzékletesebben:
A dél-amerikai hamarosan persze kiesett, Kabos pedig folytatta menetelését élete első egyéni aranya felé. Az ezüstérem az olasz Gustavo Marzinak, a bronz pedig Gerevich Aladárnak jutott, a magyar kardvívók pedig csapatban is – Kabos a döntőben közel félórás asszóban egyenlített Marzi ellen, majd vette át a vezetést – győzelmet könyvelhettek el.
Gustavo Marzi (balra) és Kabos Endre (jobbra) / fotó: Schirner Sportfoto / picture alliance / DPA
Az országos bajnokságokon őt érő sorozatos sikertelenségek miatt 1937-ben és 1938-ban már be sem nevezett az egyéni versenyekre, az olimpia utáni évben azonban párbajtőrben még csapatbajnokságot nyert.
Az 1936-ban győztes magyar kardvívócsapat – balról a negyedik Kabos Endre / fotó: Schirner Sportfoto / picture alliance / DPA / Europress
Zsidó származása miatt az 1938-1939-es zsidótörvények őt is eltiltották a sporttól, pedig nagyon készült az 1940-ben Tokióba, illetve 1944-ben Londonba tervezett olimpiára. Azt a második világháború kitörése miatt azonban nem rendezték meg, sőt, zsidóként a helyzete is egyre rosszabbá vált: behívták munkaszolgálatosnak, és a fővárosban dolgoztatták.
1944. november 4-én, egy nappal harmincnyolcadik születésnapja előtt a barátaival kártyázott, majd felszállt egy hatos villamosra, hogy átkeljen a Margit budai oldalánál lévő ideiglenes lakásába, ahol feleségével együtt bújkált.
A híd azonban váratlanul felrobbant, két íve pedig a rajta tartózkodó gyalogosokkal, autókkal, illetve a villamossal együtt a Dunába zuhant.
A halottak pontos számát nem lehetett megállapítani, de a becslések száz-hatszáz áldozatot említettek – közülük legalább negyvenen a robbanást okozó német utászok voltak –, a testek egy része pedig sosem került elő.
Szándékos robbanás, vagy véletlen hiba volt? A vélemények erről még ma is megoszlanak. Az azonban biztos, hogy az esemény egy további olimpiai sikerekre éhes – és persze esélyes, hiszen ne feledjük, Gerevich Aladár még 59 évesen, 1960-ban is nyert olimpiát – magyar sportoló életének vetett véget.
Emlékét az UTE vívószakosztályának Király utcai épületében álló mellszobor, a berettyóújfalui sportcsarnok neve és emléktáblája, illetve a városka főtérén az olimpiai győzelme alkalmából elültetett tölgyfa, illetve a három Golden Globe-ra jelölt A napfény íze őrzi, melynek hősét, Sonnenschein Ádámot a forgatókönyvet is jegyző Szabó István róla, illetve a szintén tragikus sorsú kortársa, 1928-as és 1932-es olimpia csapatbajnokáról, Petschauer Attiláról mintázta.
