A „szociális” népszavazás óta világos volt, hogy a 2010-es parlamenti választás tétje a Fidesz kétharmados többsége. Az sem volt kétséges, hogy a Fidesz, amennyiben megszerzi, használni fogja ezt a többséget.
Arról már megoszlottak a vélemények, hogyan és mire; az optimistább várakozások nem zárták ki, hogy a nagy többség – és az egyetlen pártszövetség által gyakorolt kormányzás – lehetőséget ad olyan határozott lépésekre, amelyekre egy szűkebb többséggel bíró kormány nem mer vállalkozni, s ha vállalkozik is, belebukik. A pesszimisták viszont évek óta arról írnak, hogy Orbán Viktor Putyin, Chavez, Lukasenko útjára lép, szisztematikusan felszámolja a demokráciát.
Utóbbi tekintetében a médiaszabályozás, a legfőbb ügyész bebetonozása, az Állami Számvevőszék és az államfői hivatal pártosítása igencsak aggasztó jelek. Miként az is, hogy az önkormányzati választás előtti hetekben egyértelműen a Fidesz javára módosultak a voksolás szabályai (habár a választási szabályok politikai célú módosítása érett demokráciákban is előfordul). Ettől még nem lettünk Oroszország, Venezuela vagy Fehéroroszország, de ez az irány nem ígér jót.
A gazdasági és társadalmi kérdések tekintetében nehezen átlátható a helyzet. Amikor a társadalmi felzárkóztatásért felelős államtitkár meglepő tájékozatlanságot árul el a romák helyzetének ügyében, vagy amikor egészségügyi szakemberek kritizálják a készülő Semmelweis-tervet, akkor nem lehetünk biztosak abban, hogy az ígért reformlépések elérik a kívánt eredményt.
Vannak már meghozott nagy jelentőségű döntések, ezek hatása azonban joggal vitatott. Az adójóváírás kivezetésének megkezdésével, s vele párhuzamosan az egykulcsos személyi jövedelemadó, valamint a gyermekek után járó adókedvezmény bevezetésével a kormány egyértelműen a jövedelmi piramis aljáról a tetejére csoportosítja át a jövedelmeket. A kabinet foglalkoztatási prognózisával (400 ezer új munkahely 2014-ig) jóformán egyetlen elemző sem ért egyet.
Reálisan az a várakozás fogalmazható meg, hogy siker lenne a 2008-as válság előtti szintre történő visszakapaszkodás is. Ez nem a kormány hibája, csak éppen érthetetlen, hogy akkor mire alapozza Matolcsy György a maga munkaerő-piaci prognózisait.
A leghúzósabb döntés a magán-nyugdíjpénztárak esetében történt, s itt láthatjuk a második Orbán-kormány nagy „újítását”: az alkotmányos átrendezkedés és a gazdaságpolitika összekapcsolását.
A miniszterelnök nyíltan kimondta költségvetési expozéjában, hogy az alkotmányosság és az általa helyesnek tartott gazdasági döntések között az utóbbiak élveznek prioritást: „A megújulás évében először is gyors gazdasági döntések kellenek. Az nem megy, hogy hozunk egy gyors és erőteljes gazdasági döntést, ami a gazdaság túlélését, a felszínen maradást szolgálja, ráadásul a választók akaratát érvényesíti, de bármelyik régi szabályokkal működő intézményünk elbizonytalanítja a piacokat a tekintetben, hogy mi is fog történni, mit és hogyan fogunk megváltoztatni.”
A kormány irracionális cselekedetté tette a magánpénztárban maradást, hiszen azzal fenyegeti a „maradókat”, hogy ettől kezdve nem lesznek jogosultak a társadalombiztosítási nyugdíjra; ezért aztán a munkaadói járulékot azon melegében át is keresztelte adóvá. Olyan trükközés ez, amely könnyen fennakadhatna az alkotmánybírósági szűrőn, ha az alkotmánybíróságot nem kapcsolták volna ki jó előre. Történik mindez úgy, hogy maga a cél, miszerint a jelenlegi befizetésekből az aktuális nyugdíjakat kellene inkább kifizetni, s hogy a magánpénztári vagyon – becézzük akárhogy – államosításából az államadósságot kellene mérsékelni, megfontolandók, van bennük rendszer.
Azt már nehezebb megmondani, nem lesz-e nagyobb a jogbiztonság rombolásának hatása, mint az államadósság-csökkentésé. Továbbá, nehéz elképzelni, hogyan felel majd meg a kormány a saját kommunikációjának, amely szerint a nyugdíjvagyon egy részét elköltik a jelenlegi nyugdíjakra, de közben meg is őrzik egyéni számlákon.
Az is kérdés egyébként, mikor kerül sor az egyéni számlák rendszerének megalkotására, ugyanis, meglepő módon, ezzel a feladattal nem számol a kormány minap nyilvánosságra hozott munkaterve. Sőt, nincs benne a közoktatás átalakítása sem, holott a kormányfő, szintén a költségvetési expozéban tabudöntő változásokat jelzett e területen. A munkaterv viszont szól az egészségügyről, no meg a katasztrófavédelem rendszerének átrajzolásáról. Fontos lesz a közpénzügyek újraszabályozása, május óta ugyanis homályosabbá váltak az erre vonatkozó rendelkezések.
Milyen reformok?
A reformok öncélú emlegetésének nincs sok értelme, hiszen a változtatásoknak mindig arról kellene szólniuk, hogy melyek azok a feladatok, amelyeket a társadalom közös ügynek tart, ezért elvégzésüket „megrendeli” az államtól. Amíg erről nincs valamilyen megegyezés, addig minden reform óhatatlanul a fűnyírásra fog hasonlítani.
A Fidesz a megegyezést rendszerint saját akaratával helyettesíti, arra hivatkozva,hogy felhatalmazást kapott az ilyen ügyek – és egyáltalán: minden ügy – elintézésére. Ahogy egy kormányhoz közeli civil szervezet egyik vezetője kifejtette a közszolgálati televízió műsorában: „a közéletnek felülről kell kibomlania”, legalábbis az ország mai vezetői szerint. Erről máris gondolhatunk valamit, ám most csak azt vizsgáljuk, merre bomlik majd.
Fiskális értelemben arról van szó, hogy ha a kormány elkölti a nyugdíjvagyont, de ha nem változtat az állam működésén, akkor az adósság később újratermelődik. A választók akkor lennének csak igazán haragosak, ha azt látnák: megtakarításuk nincs már, de az államadósság ismét vidáman ketyeg. Politikai értelemben az a tét a kormány számára, hogy minél több strukturális változtatást tudjon elindítani 2011-ben, hogy meglegyen az esély a reformok beérésére a következő választásig (milyen ismerős ez a terv 2006-2007-ből; akkor nem jött be…).
Ezért tűnik furcsának, hogy a kormány reformterveiről keveset tudni, s a munkaterv láttán még az eddig biztosnak tűnő témakörök kapcsán is elbizonytalanodhat a megfigyelő. Lehet persze olyan eretnek gondolatunk, hogy a Fidesz eleve úgy számol: megint nem a kormány fogja kezdeményezni a reformokat, hanem jolly joker képviselői nyújtanak be újabb történelemformáló javaslatokat. Másfelől viszont Orbán Viktor karácsonyi interjújában indirekten közölte, hogy 40 napos reformstop lesz tavasszal. Az országgyűlés ugyanis március 15-én alkotmányozó nemzetgyűléssé nyilvánítja magát, és április 25-éig kizárólag az új alkotmánnyal foglalkozik. A dátum egyébként sokatmondó: április 25-e, amint arra Orbán maga is utal, saját második fordulós győzelmének évfordulója. Ily módon a „fülkeforradalom” betetőzése lesz az új alkotmány – a győztesek alkotmánya. Nem kevésbé érdekes, hogy az új alkotmány húsvét hétfőn kerülne elfogadásra, így a Szent Korona alkotmányba emelése még ráadásul egy vallási ünnepre is esik majd.
A reformok körüli bizonytalanság lehet az egyik oka annak, hogy több hitelminősítő is rosszabb kategóriába sorolta az év végén Magyarországot. A kormánynak van igazsága abban, hogy a hitelminősítők maguk is vesztettek hitelességükből a világgazdasági válság idején. A hazai kormányzati tényezők amiatt is megbántottan nyilatkoznak a leminősítésekről, mert az ország tartani fogja a 2010-es és a 2011-es hiányszámot is, tehát látszólag minden rendben megy. Egyértelmű, hogy a válságadókkal és a magán-nyugdíjpénztárak ellen indított offenzívával az Orbán-kormány befolyásos gazdasági szereplők érdekét sértette, ezeket a lépéseket a piacok sosem fogják lenyelni. Ám valószínűleg kedvezőbb lenne a kép, ha a Buga Jakabot idéző fokosbemutatón kívül az is látszana, mire használja fel a kormány az így nyert pénzügyi mozgásteret. De nem látszik. És ez nem rendszerhiba, hanem maga a rendszer.
A Fidesz munkamódszere ugyanis nem a részletes tervezés, hanem a célok kitűzése (erre sok kormány korábban egyáltalán nem volt képes), majd azonnali döntések meghozása, akár felfordulásszerű változtatásokkal, a részleteket pedig menet közben igazítják hozzá a már meghozott döntésekhez. Ennek következtében heteken át teljes bizonytalanság jellemzi a szabályozás alá vont területeket. Amíg tehát nincs meg a központi döntés, addig megtippelni is nehéz, mire készül a kormánypárt. Ez egyben azt is jelenti, hogy a gazdasági prognózisok elméletileg a mainál sokkal kedvezőbbek is lehetnek néhány hónap múlva, mikor már látszik, mi történik.
Most azonban csak annyit tudunk, hogy a kormány használni fogja a hatalmas magánnyugdíj-vagyont, aztán nincs tovább.
S van itt még egy probléma. Miklósi Zoltán hívta fel a figyelmet arra néhány hete, hogy a korlátlan hatalom a gazdasági szereplők számára nem biztosíték a stabilitásra – ellenkezőleg.
Az Orbán-kormány alapállása, hogy erő van a kezében, amit a miniszterelnök mond, az megvalósul. Ám az alkotmányosság félretolása a gazdasági döntések során azt is üzeni, hogy a miniszterelnök bármeddig hajlandó elmenni. Vagyis nincs olyan terület amelyet ne érhetne el a változás és a változás iránya bármilyen lehet. Ez pedig már bizonytalanságot, tervezhetetlenséget, kiszámíthatatlanságot, kockázatot jelent.
Lassú süllyedés
Egy olyan kormányt, amely eleve a nemzeti retorikára, időnként a Valutaalappal szembeni „szabadságharcra” építi kommunikációját, nem ráz meg a külföldről érkező kritika. Különösen, ha a választók jelentős része a nyugathoz való felzárkózás céljában is csalódott az elmúlt években, és kifejezetten lelkes attól, hogy keményen pattog a magyar kormány hangja.
A december végére kialakult helyzet azonban mégsem megnyugtató a Fidesz számára. Először is, a piac bizalmatlanságának pénzben mérhető következményei lehetnek. (Figyelemre méltó, mikor Orbán Viktor a már idézett interjúban azért kárhoztatja a Bajnai-kabinetet, mert az 245 forintos euróval kalkulált, miközben a júniusi forintgyengülést már a Fidesz-kormány gazdaságpolitikájával kapcsolatos bizonytalanság, valamint Szijjártó Péter és Kósa Lajos kommunikációs mutatványa idézte elő.)
Másodszor, a médiatörvénnyel az Orbán-kormánynak, úgy tűnik, „sikerült” teljes nemzetközi defenzívába szorítania saját magát. Bár a miniszterelnök szerint „nem vitatható, hogy az egész földrészen a magyar politikai rendszer a legstabilabb”, ez inkább a kormány stabilitására és nem a demokrácia helyzetére igaz. Percekkel a soros uniós elnökség átvétele előtt a német kormány is kritizálta a magyar médiatörvényt, s már rég rossz, ha a berlini kabinet úgy ítéli meg, üzennie kell az egyik budapesti jogszabállyal kapcsolatban. Ha így folytatódik, kínos diplomáciai kudarcokba szaladhat bele az ország a következő hat hónapban, ami még a külpolitikára nem túl fogékony magyar választók számára is hírértékű lehet. Akkor pedig nem lesz elég a kuruc hagyományokra hivatkozni.
E ponton érdemes ismét a cikket indító idézetre gondolni: Orbán Viktor nem hátrál ilyen helyzetben sem, sőt. Frakcióvezetője kilátásba helyezte ugyan a médiatörvény be nem válása esetére az újabb konzultációt, de ezt a miniszterelnök teljességgel kizárta. John Keegan angol történész idézi Foch tábornok 1914. szeptemberi táviratát, amit a német csapatok franciaországi előretörése láttán írt: „Centrumom hátrál, jobbszárnyam visszavonulóban, a helyzet kitűnő. Támadok.” Ez a filozófiája Orbán Viktornak is, azzal a különbséggel, hogy itt az eredeti támadást is ő maga hajtotta végre.
A Fidesz helyzetének megingásáról tanúskodnak a decemberi közvélemény-kutatási eredmények is, amelyek azt mutatják: a kormánypárt támogatottságának eróziója felgyorsult. Kimondottan nagy a bizonytalan szavazók aránya, nagyobb, mint az év végén volt 1998-ban, 2002-ben vagy 2006-ban. Ez azonban egyben jó hír is a Fidesznek, az ellenzék ugyanis nem tudja felszívni az elpártolókat. A Fidesz erejének egyik fő forrása továbbra is az ellenzék gyengesége. Igaz, a választók sosem rohannak át egyik párt táborából a másikba, előbb parkolnak kicsit a senki földjén. Hogy most mit hoz a holnap, azt minden korábbinál nehezebb megmondani. Korábban létezett „automatikus” alternatíva, váltópárt, most nincs ilyen. Kialakulhat, de jelenleg nincs.
2011 tétje
Valószínűbb azonban – e pillanatban legalábbis -, hogy nem fog kiemelkedni olyan politikai erő az ellenzéki oldalon, amely egyedül tudna versenyezni a Fidesszel. A Fidesz nagyságrendi fölényben van az ellenzékkel szemben, amely még széttagolt is. Pontosan erre épít az a kormánypárti javaslat, amely május óta a Ház asztalán hever: a következő országgyűlési választáson lényegében nem volna második forduló, mert az első körben többé nem kellene abszolút többséget szerezni az egyéni mandátum megszerzéséhez.
Ha a mai politikai helyzetből indulunk ki, ez azt jelenti, hogy a Fidesz akkor is tömegesen meg tudná nyerni az egyéni választókerületeket, ha sok-sok támogatót veszít, feltéve, hogy az elvesztett szavazatok eloszlanak az ellenzéki erők között, amire jócskán van esély. Megfordítva a gondolatot, az ellenzék – és itt most legyen szó a Jobbikon kívüli ellenzékről – akkor tudja leváltani a Fideszt, ha, egyrészt, le akarja váltani.
Tehát ha az MSZP nem „nyugszik bele a középtávú ellenzékiség boldog tudatába”, ahogy Szigetvári Viktor fogalmazott egy interjúban, s ha az LMP – amelyet maga Schiffer András sem tart esélyesnek arra, hogy egymaga kormányozzon – egy MSZP és Fidesz közötti éles döntési szituációban nem a Fideszt választja. Másrészt akkor tudja leváltani az ellenzék a Fideszt, ha – miután eldöntötte, hogy le akarja váltani – képes megfelelni az egyfordulós választási rendszer jelentette kihívásnak, és választási szövetséget tud kötni.
Még jobban kiélezve, az ellenzék vastörvénye ebben a ciklusban a következő: az MSZP egyedül nem tudja leváltani a Fideszt, de az MSZP nélkül se lehet leváltani a Fideszt. Ennek tudatában kell minden ellenzéki erőnek eldöntenie, hogy le akarja-e váltani a kormánypártot, s hogy mit hajlandó megtenni ezért.
Jövőre valószínűleg se országos népszavazás, se választás nem lesz.
A politika középpontjában a Fidesz kormányzati teljesítménye áll majd. Ha a kormánypárt meggyőző (tehát még csak nem is kiemelkedő) produkciót nyújt ezen a „vizsgán”, akkor az ellenzéki összefogásra vonatkozó felvetéseknek nem lesz értelmük. Könnyen lehet azonban, hogy a Fidesz az újabb és újabb konfliktusokkal saját maga alatt vágja a fát. Orbán Viktorral ellentétben sokan így gondolták 1998-2002 között is. 2011 politikai tétje tehát az, mennyi valósul meg a Fidesz által ígért „jó kormányzásból”, s keletkezik-e esély arra, hogy ismét legyen verseny a magyar pártrendszerben.
