III. András halálával 1301-ben kihalt az Árpád-ház, hosszú, öldöklő harc kezdődött a királyságért, amelyből végül a nápolyi Anjou-házból származó Károly Róbert keveredett ki győztesen. Az előzményekről mindent elárul, hogy Károlyt háromszor koronázták meg, és csak az utolsó, 1310-es szertartás volt valóban jogérvényes, illetve az új király legfontosabb feladata még ekkor is egyes tartományurak megtörése volt.
Az enyhén szólva is döcögős kezdet után azonban az Anjouk uralma a Magyar Királyság felívelését hozta. Fia, I. (Nagy) Lajos uralkodásának idején a Magyar Királyság ereje és befolyása megnőtt a térségben és valamennyire azon túl is, 1370-től pedig perszonáluniót alkotott Lengyelországgal. Utóbbi korántsem valamiféle egyesülést jelentett, csupán közös uralkodót, aki viszont a két királyság erőforrásainak birtokában a kor legnagyobb keresztény hatalmasságainak sorába emelkedett. Azonban az öröklését is külön-külön kellett megoldani, miközben Lajos dolgát nagyban nehezítette, hogy nem született fiú gyermeke.
Dr. Bagi Dániel történésszel, az ELTE BTK egyetemi tanárával, a Kelet-, Közép-Európa Története és Történeti Ruszisztikai Tanszék vezetőjével, a HUN-REN BTK Történettudományi Intézet tudományos tanácsadójával beszélgettünk.
Vége a dalnak
Miután az 1333-tól uralkodó III. Kázmér, az utolsó Piast dinasztiából származó lengyel király örökös nélkül elhunyt 1370-ben, az ország rendjei Nagy Lajost hívták meg a trónra. Persze nem véletlenül: Lajos édesanyja, Piast Erzsébet Kázmér testvére volt, valójában a lengyel dinasztia is nőágon öröklődött tovább, miként az Árpádok királysága hét évtizeddel korábban az Anjouk esetében. Azonban Lajos trónra emelése nem oldotta meg az öröklési gondokat. Első felesége nagyon korán elhunyt, második nejétől, Kotromanic Erzsébet boszniai hercegnőtől három gyermeke született: Katalin (aki 8 évesen elhunyt), Mária, végül 1374 februárjában Hedvig.
Nagy Lajos talán ekkor ébredt rá, hogy »vége a dalnak«, fiú örökösre már nincs remény, ezért még intenzívebben elkezdett lányai kiházasításán, illetve utódlásán dolgozni
– mondja a 24.hu-nak Bagi Dániel.
Katalint 1374-ben eljegyezte a francia király fia, Máriát már egy évvel korábban odaígérte Luxemburgi Zsigmondnak, Hedviget pedig 1378-ban eljegyezte Habsburg Vilmos. A legnagyobb feladatot az jelentette, hogy elfogadtassa két országában is, hogy nők örököljék a trónt. Jogi megoldás létezett erre a problémára, épp az Anjou-korban terjedt el a fiúsítás jogintézménye, ami röviden azt jelentette, hogy férfiörökös hiányában a lány utódokat férfiként ismerték el. Ám ez nem volt egy népszerű intézkedés, különös tekintettel arra, hogy a trónöröklés csak a jéghegy csúcsa volt: a fiúsítás a nemesi birtokok öröklésénél is kiváltotta az érintettek ellenállását.
1374 szeptemberében Lajos Kassán a lengyel nemesség és városok képviselőivel megegyezett, miszerint valamelyik lányát fogadják majd el trónörökösként. Vita van arról, pontosan mit ajánlott a király az uraknak, hogy vállalják a középkorban azért nem túl népszerű nőuralmat, illetve egyáltalán kínált-e nekik valamit – mindenesetre beleegyeztek Lajos döntésébe, hiszen nekik is szükségük volt uralkodóra.
Hedvig király és a férje, Jagelló
Vélhetően Nagy Lajos eredeti tervei szerint Mária foglalta volna el a lengyel trónt, de ezt halála után a lengyel elit nem fogadta el – talán azért, mert tartottak Luxemburgi Zsigmondtól, illetve nem akartak olyan királyt, aki nincs helyben. Így történhetett, hogy végül hosszas huzavona után 1382-ben Hedviget koronázták meg, majd 1384-ben elengedték Lengyelországba. A középkor nyelve, a latin a regina szót használja a királynéra és a királynőre egyaránt, a gyakorlatban azonban óriási a különbség: előbbi „csupán” a király hitvese és támasza, míg utóbbi teljes jogú uralkodó, semmiben nem tér el a királytól, akit rexnek neveztek.
Hedvignek 1384-ben már volt jegyese, sőt, az említett Habsburg Vilmos formálisan a férjének is volt tekinthető. Azonban a lengyel elitnek más tervei voltak az új uralkodó kiházasítása kapcsán: Lengyelország a XIV. század óta intenzív háborúkat folytatott a Litván Nagyfejedelemséggel, és volt egy másik ellensége is a térségben, a XIII. században Pomerániába települt Német lovagrend. A lengyel politikai elit tehát úgy döntött, hogy megegyezik a litvánokkal, és házassági ajánlatot tettek Jagellónak, a litván nagyfejedelemnek, felajánlva neki ezáltal a dinasztiaalapítás lehetőségét is.
1385-ben Krewóban a két ország unióra is lépett egymással, egy évvel később pedig – eljegyzése felbontása után – Hedvig férjhez ment Jagellóhoz, aki a keresztségben az Ulászló nevet vette fel. Így a pogánynak született, frissen megkeresztelkedett férfi lett a magyar történelemből is ismerős Jagelló dinasztia alapítója, igaz, nem a Hedviggel közös gyermek által. Jagellót 1386-ban meg is koronázták királynak – Lengyelországban II. Ulászló néven. Hedvig haláláig társuralkodóként szerepelt iure uxoris, azaz a felesége jogán. Nagyon érdekes, hogy bár Hedvig halála után ő lett a király, későbbi gyermekei trónöröklése nem volt automatikus: a rendek hozzájárulása kellett hozzá, mert a vérségi jog alapján történő trónöröklés csak a Hedvigtől született gyermekekre vonatkozott volna.
A lengyel nagyság ősanyja
Hedvig és Jagelló szoros egyetértésben sokat tettek országukért, nevük egybeforrt a lengyel történelemben. Komoly térítő munkát végeztek litván területeken, bekapcsolták a régiót a keresztény Európa vérkeringésébe, nevükhöz fűződik többek között a vilniusi püspökség meg- és a Jagelló Egyetem (akkor még Krakkói Akadémia avagy studium generale) újraalapítása. Hedvig saját ékszereit adta oda az egyetem számára, amelyet akkoriban a nagy anyagi nehézségei miatt már-már a bezárás fenyegetett. A vallásban elmélyült, sokat jótékonykodó Hedvig „király” tárgyalt, szervezett, kormányzott.
Tragikusan korán, 25 esztendősen hunyt el 1399 nyarán első gyermekével, Erzsébettel együtt, miután megszülte a kislányt – minden bizonnyal gyermekágyi láz vitte el. A sors tragédiája, hogy Mária királynő egy lovasbaleset miatt megindult szülésben vesztette életét négy évvel korábban.
Bár Jagellónak csak a negyedik feleségétől született fiú örököse, aki a dinasztiát továbbvitte, a lengyelek a mai napig a Lengyel-Litván Unió és a XV–XVIII. századi lengyel-litván nagyhatalom ősanyjaként tekintenek Hedvigre
– emeli ki a történész.
Az lengyel-litván unió a XV. század végére a Domus Jagiellonica, a Jagelló-ház vezetésével nagyhatalommá fejlődött, 1490 és 1526 között a Jagellók uralták Közép-Európát Halics-Volhiniától Brandenburgig, a Balti-tengertől az Adriáig. Hedviget már életében komoly országos tisztelet övezte az egyház, a szegények és az elesettek támogatásáért, a kora újkortól kezdve számos legenda keletkezett életéről és cselekedeteiről.
Már a középkortól több próbálkozás történt, hogy Hedviget a szentek közé emeljék, sikertelenül. Végül a „lengyel pápa”, II. Szent János Pál pontifikátusának kezdetén boldoggá, majd 1997-ben szentté avatták. Ma Lengyelország egyik legjelentősebb védőszentje, ünnepnapja június 8-án van.
