Az idei bajnokság végén egy csodálatos, 22 esztendős profi karriert hagytál a hátad mögött. Miért éppen most, miért nem a csúcson, a 2022-es történelmi Euroliga-győzelem, vagy például 32 évesen, a gyermeked születése után fejezted be a pályafutásodat? Vagy miért nem vártál még egy évet, hogy a negyvenet betöltve jelenthesd be: vége?
Az szerintem normális folyamat, hogy az ilyen korú sportoló agyában már mind gyakrabban jelenik meg a „meddig még” kérdés. Az elmúlt három szezon után én is rendre mérlegre tettem a teljesítményemet, a fizikális állapotomat, kikértem a hozzám közelálló, általam reálisnak tartott emberek, a szintén kosaras férjem, az edzőm, Gáspár Dávid, a korábbi csapattársam, Béres Timi, vagy éppen a klubigazgatónk, Török Zoltán véleményét, illetve feltettem a kérdést, mi motivál jövőre. Ami viszont kevésbé normális, hogy a külvilágból is egyre több komolyan vagy viccbe ágyazott „meddig játszol még”, „mennyi ideig akarsz még kosarazni” kérdést kap az ember.
Utóbbi érdeklődéseket pozitív vagy inkább negatív kicsengésűnek érzékelted?
A sportban nem az életkor határozza meg a teljesítményt. Egyszerűen az, hogy milyen jó vagy, illetve segítségére vagy a csapatnak vagy sem. Felvetetted azt is, miért nem a kisfiam születése után intettem búcsút. A gyerekvállalás időpontjának választása például teljesen tudatos elhatározás volt, mert nem szerettem volna a végletekig kitolni a szülést, ami után még mindenképp kosarazni akartam.
Utólag azt mondom, a létező legjobb döntést hoztuk, mert eredmények szempontjából is Márk érkezése után teljesedett ki a karrierem.
A motiváció oly mértékben biztosan csökkent, hogy a klubvezetés a történelmi Euroliga-győzelem után egy évvel váratlanul bejelentette, a Sopron egy ideig nem indul európai kupasorozatban. Ez mennyiben befolyásolta a döntésedet?
Hát, ha most a csapat jövő évi Euroliga-indulásáról beszélgetnénk, nem tudom mi lenne… Mert miközben csomó sportolótól azt hallom, olvasom, hogy a végén már terhet jelentett számukra a sportolói lét, na, nekem nem volt az. A mai napig szeretek kosárlabdázni. Örömmel szálltam fel az utolsó buszútra, amikor Szekszárdra mentünk, az idényt lezáró edzésre is szívesen jöttem – ezért vívódtam hónapokon át, amíg meghoztam a végső döntést.
Ha egyetlen és legfőbb indokot kell mondanod, mi lenne az?
Rendkívül kompetitív játékosnak tartom magam. Az utolsó pillanatig beleálltam az edzéseken vagy meccseken előforduló összes versenyszituációba. Ezekben mindig is szerettem nyerni, és amikor ezekből már nem tudtam olyan százalékban győztesen kijönni, ahogy elvártam magamtól, az már bántott. És egyre többször éreztem azt, hogy már nem tudok mindenben a legjobb lenni.
Szóval egyszerűen nem szerettem volna egy szint alá menni.
A karrierkezdeted sem tekinthető szokványosnak, hiszen nem az a típusú tehetség voltál, aki 14–15 éves korában a társai fölé nőtt, meccsenként 30–40 pontokat dobott, sőt. Ennek ellenére 2001 februárjában, 16 és fél évesen Rátgéber László mégis bedobott a mély vízbe egy Pécs-DVTK NB I-es bajnokin. Mit gondolsz, mit látott meg benned?
16 évesen nem úgy néztem ki, mint egy 16 éves, hanem mint egy nagyon vékony 14 éves. És valóban nem dobáltam a hármasokat sem. Viszont, mivel anyukám testnevelő tanár, szerintem nincs olyan sportág, amit nem próbáltam volna ki. Négytől tizenkét éves koromig versenyszerűen úsztam, ob-n is indultam, később egy másik pécsi egyesületben vagy fél éven át álltam a kézilabdakapuban, és csomó más sportba is belekóstoltam. Talán a több helyről összeszedett gyorsaságom, a ruganyosságom, a mozgáskoordinációm tűnhetett fel neki.
Végül mi vagy ki döntött a kosárlabda mellett?
Az a pécsi közeg, amely akkoriban a helyi kosárlabdaéletet jellemezte. A szüleimmel még gyerekként kezdtem meccsre járni, a PVSK aranykorának az elején.
Már igazolt kosarasként?
Dehogy. Csak 13 évesen kezdtem el kosarazni, miután a Lauder Dezső Sportcsarnokban végleg magával ragadott a hangulat, és azt éreztem, hogy ide, ehhez a közeghez, sporthoz akarok tartozni.
Azért az mégiscsak megdöbbentő, hogy három év alatt jutottál el a nulláról az NB I-es szintig.
Inkább négy.
Szerintem egykutya, mert azért az mégsem szokványos, hogy nem egy évtizednyi szorgalmas gyakorlás után debütál valaki a sportága legmagasabb szintjén.
Ez igaz. Az, hogy abban az időben láttak fantáziát bennem, amikor még nem álltak rendelkezésre olyan műszerek, mérések, mint manapság, és még bizalmat is kaptam, az Rátgéber Lacit és a pécsi szakmai stábot dicséri. Biztosan akadtak nálam jobb vagy ugyanolyan adottságú lányok, de szerintem az edzők azt látták rajtam, hogy
nincs olyan szituáció, amiben ne én lettem volna a legkitartóbb. Fejben lehettem erősebb a többieknél.
Rátgéber László azt is említette veled kapcsolatban, hogy az a fajta karakter, habitus, akaraterő, a jó értelemben vett agresszivitás, ami 16 évesen jellemzett, az végig kitartott a karriered alatt, és minden bizonnyal ez a kosárlabda iránt érzett szenvedély nyújtotta ilyen hosszúra a pályafutásodat. Tényleg semmit nem változtál? Ha igen, miben más a 39 éves Fegyverneky Zsófia a felnőtt karrierjét kezdő kosárpalántához képest?
Eleinte nagyon más szerepkört töltöttem be, mint később. Laci sima részfeladatot ellátó játékosként tekintett rám, és csak védekezésben használt. Gondolom pont az agresszivitásom, a gyorsaságom, az irányváltoztatási képességemnek köszönhetően egyetlen feladattal küldött fel: vegyem le az adott ellenfelet a pályáról.
Akadt olyan mérkőzésed, ahol nyolc perc alatt kipontozódtál.
Ki-ki meccs volt, és az ellenfél legfontosabb játékosát fogtam, így alakult. Laci a meccs után az egész csapat előtt megdicsért, mert azt csináltam, amit elvárt tőlem: fiatal kiegészítő emberként más helyett szedtem össze a személyiket. Ezt azért is fontos kiemelni, mert a 2000-es évek elején még nagyon más szabályok, érdekek jellemezték a kosárlabdás öltözőt, mint ma.
Mit értsünk ezalatt?
20–25 évvel ezelőtt még minden egyéni érdeket alá kellett rendelni a csapatnak, különben nem játszottál. Ez nem csak a Pécsre, de szélesebb kitekintésben is jellemezte a korszakot. Sokkal jobban meg kellett felelni a közegnek. Manapság, ha valaki valahol nem érzi jól magát, fogja a cuccát, és megy a következő állomáshelyére, belföldre, külföldre, ide, oda.
Meddig tartott a részfeladatot ellátó szerepkör, mikor léptél eggyel feljebb a hierarchiában?
Így utólag visszatekintve úgy fogalmaznék, akkor vett 180 fokos fordulatot a karrierem, amikor édesapám egy autóbalesetben meghalt. Mély, bensőséges volt a kapcsolatunk, rendkívül sokat jelentett számomra. A balesete után merőben más mentális helyzetbe kerültem, mint amilyenben előtte léteztem. Apukám közvetlenül a 2004-es pécsi Final Four után halt meg. Nyilván évek kellenek, amíg ezt az ember feldolgozza. Apu halála után átbillent bennem valami a kosárlabdához fűzött viszonyomban. A magamba fordulás hónapjai alatt éreztem meg, hogyha kosarazni akarok, ha el akarok érni valamit ebben a sportágban, akkor mindent meg kell tegyek érte. Persze addig is nagyon akartam,
de ott, még nem egészen 20 évesen arra jöttem rá, hogy nincs más választás. Ha nem teszek bele mindent, akkor vége. Mindent vagy semmit. Azóta fűz ez a viszony a kosárhoz. Az edzéstől a meccsen át minden nap minden pillanatban.
Azt gondolná az ember, hogy ez a mindent vagy semmit mentalitás alapvetés az élsportolóknál, pláne egy olyan közegben, ahol pár éve már világhírű külföldiek és sokszoros magyar válogatott játékosokkal pattogtattad együtt a kosárlabdát. Mégsem az?
Adja magát, persze, de van az a plusz. Az a nehezen kifejezhető, meghatározható valami, ami kiemel a sok tehetség közül. Mondok egy másik példát. Magyarországon nagyon sok szerb, délszláv sportoló kosarazik. Sokukkal játszottam együtt. Némelyikük a profi karrierjével akár az egész családját segíti, kihúzza a szegénységből, a saját teljesítménye által jobb életet élhet a szülő, a kistestvér. Óriási különbség van azok között, akik ilyen háttérből jönnek, meg akik rendezett polgári, pláne nagypolgári környezetből érkeznek. Az angol azt mondja, ez a killer instinct, a gyilkos ösztön. Ez a megfoghatatlan valami az, ami csak annál kapcsol be, akinek nincs más választása.
