Két héttel ezelőtt elhunyt Varnus Xavér édesanyja. „Élete utolsó másfél évében, az öcsém elvesztése után, egymásba fonódva éltünk, egyfajta utolsó, mindent felülíró szimbiózisban” – árulta el a Borsnak az orgonaművész. Az asszonyt néhány nappal ezelőtt temették el egy vidéki kisváros sírkertjében, az édesapja mellett, ennek ellenére Varnus Xavér megtalálta a módját, hogy szülei is együtt nyugodhassanak.
„Anya kérése az volt, hogy ne a családi kriptába, hanem édesapja mellé temessem Kecelre. Mindössze hatéves volt, amikor a nagypapám meghalt, így számára az apja inkább csak egy mitikus valaki volt, de most majd bepótolják azt az időt, amit a halál egykor elvett tőlük, még ha ehhez, most neki el is kellett mennie. Amikor kiásták a sírt, megláttam nagyapám csontjait, amire végül rákerült anya koporsója. Amíg hordták rá a földet, az járt a fejemben, hogy egy napon, amikor a fakopósó már nem oltalmazza anya maradványait, ők ketten újra egyesülnek, és ez a gondolat valami végtelen nyugalmat adott azokban a pillanatokban, ahogy az a tudat is, hogy ebben az egyesülésben valahogy én is ott leszek” – fogalmazott a zongorista.
Éppen a temetés előtti este akadt a kezembe egy számomra nagyon kedves kendő, amit anya arcára terítettem közvetlenül azelőtt, hogy bezárták a koporsót. Egyszerűen azért, mert egy nappal korábban, megvágtam az ujjam és azzal állítottam el a vérzést.
Varnus Xavér hozzátette: „elkövettem még egy csínyt, csak hogy apu is ott legyen vele és ő is ott legyen apámmal” .
Anya halála után levágtam egy hajtincsét, és elvittem a családi kriptába. Apa mellé tettem, majd apám hamvai közül kivettem egy aprócska csontdarabot, és még a ravatalon belehelyeztem anya tenyerébe. Így végül nagyapámmal együtt négyen vagyunk abban a sírban. Csak öcsém hiányzik, de remélem ő megbocsájtja nekem a hanyagságomat és nem tekint erre önzőségem jeleként.
