Kultúra

Nem Leonardóval, inkább egy 7500 tonnás acélkupolával taglóz le az arab Louvre

Tom Dulat / Getty Images
Louvre Abu Dhabi
Tom Dulat / Getty Images
Louvre Abu Dhabi
Az Emirátusok százmilliárdokat költött arra, hogy használhassa a világ leghíresebb múzeumának nevét, valamint a francia műkincseket és szaktudást. Megnéztük az arab térség első univerzális múzeumát, a Louvre Abu Dhabit, ahol a legfőbb remekmű maga az épület.

Csak arra szeretnék mindenkit emlékeztetni, hogy a Louvre-nak nyolcszáz évébe telt, mire a Louvre lett belőle, ahhoz pedig mindössze tíz év kellett, hogy ez a másik Louvre megszülessen Abu Dhabiban

– mondta Jean-Luc Martinez, a legendás párizsi múzeum igazgatója 2017-ben, amikor sokéves csúszás után végre megnyitotta kapuit a Louvre Abu Dhabi. Abban Martineznek mindenképp igaza volt, hogy történelmi léptékben néhány év vagy akár néhány évtized semmiségnek tűnik, hiszen azt sem firtatja már senki, hogy a piramisok, paloták vagy gótikus katedrálisok megnyitó ünnepélye mennyit csúszott az eredeti tervekhez képest. Az Egyesült Arab Emirátusok fővárosában megépült Louvre pedig több szempontból is történelmi jelentőségűnek tekinthető: egyrészt ez az arab világ első univerzális művészeti múzeuma, másrészt egészen új távlatokat nyitott a francia kulturális terjeszkedésben is, hiszen először történt meg, hogy a világ leglátogatottabb múzeuma bérbe adta a brandjét Franciaországon, sőt, egyből Európán kívülre.

A példátlan együttműködést egy 2007-es államközi megállapodás tette lehetővé, és a franciák persze alaposan megkérték az árát a nagyvonalú gesztusnak: a gazdag Öböl-menti arab ország 400 millió eurót – átszámolva több mint 150 milliárd forintot – fizetett csak azért, hogy harminc évig használhassa a jól csengő Louvre nevet (ezt azóta meghosszabbították tíz évvel, így 2047-ig biztos Louvre Abu Dhabinak hívják majd). A teljes üzlet pedig összességében jócskán meghaladta az egymilliárd eurót, és a névhasználaton túl kiterjedt a műkincskölcsönzésekre, valamint a teljes körű szakmai támogatásra is. Utóbbiakból ráadásul már nemcsak a Louvre veszi ki a részét, de mellette tizenkét további francia kulturális intézmény, köztük olyan nemzetközi rangúak is, mint a Musée d’Orsay, a Pompidou Központ vagy épp a Rodin Múzeum. Nem csoda, hogy az úttörő közel-keleti projektet nagy várakozások előzték meg, ahogy az sem, hogy bőven kapott kritikát, valamint a botrányok sem kerülték el:

  • Az elhúzódó építkezés idején például komoly aggályok merültek fel a vendégmunkások embertelen körülményeivel kapcsolatban, akárcsak később a feszített tempóban megépített katari vb-stadionoknál.
  • Egy francia nyomozás során született a gyanú, hogy a Louvre Abu Dhabi gyűjteményébe nagy értékű lopott műtárgyak is kerülhettek, az ügybe ráadásul a párizsi Louvre volt igazgatója, a cikk elején idézett Jean-Luc Martinez is belekeveredett.
  • A konkrétumokon túl akadtak elvi alapú kritikák is: többen eleve károsnak tartották az egész megállapodást azzal vádolva a francia kormányt, hogy geopolitikai haszonszerzésért és némi olajpénzért cserébe kiárusítja a nemzeti kulturális értékeket.
  • Mások épp a fordítottjával érveltek: a francia kulturális imperializmus újabb megnyilvánulásának látták a projektet, és attól tartottak, hogy ezúttal is a nyugati nézőpontot erőltetik majd rá a világ más részeire – azt sugallva, hogy az európai perspektíva egyet jelent az univerzalitással.

A Louvre Abu Dhabi mindenesetre a csúszások és a nyugati közvéleményben felbukkanó viták ellenére is megnyitotta a kapuit, és már az első évében egymillió látogatót vonzott, amelynek nagyobb része külföldi turista volt. Ez a szám persze még eltörpül a francia nagytestvérhez viszonyítva, hiszen a párizsi Louvre-t mintegy 8–10 millióan keresik fel évente – ám az összehasonlítás annyiban méltánytalan, hogy ott tényleg a világ legnagyobb és legnépszerűbb múzeumáról van szó, amelynek ráadásul van néhány évszázadnyi előnye a gyűjtemény összeállítása és az imázsépítés terén.

Tom Dulat / Getty Images

Mikor novemberben az Emirátusokban jártam, hogy a 42. Sardzsai Nemzetközi Könyvvásáron interjúkat készítsek a világ minden részéről odasereglett írókkal – többek között a Nobel-díjas Wole Soyinkával –, feltett szándékom volt, hogy ellátogassak az arab térségben új távlatokat ígérő múzeumba. Így az ország harmadik legnagyobb városából (és emírségéből), a Dubajjal szinte egybenőtt Sardzsából átbuszoztam Abu Dhabiba (a főváros nevének magyaros átirata ugyan Abu-Dzabi szokott lenni, de mivel a múzeum nevében az angolos verzió szerepel, megtartom ezt a cikkben az egységes írásmód kedvéért).

Az út rázósabbra sikerült, mint gondoltam: a háromórás menetidő csaknem öt órára nyúlt, miután a mögöttem ülő bangladesi vendégmunkás epilepsziás rohamot kapott, a többi utassal és az idegesen telefonálgató buszsofőrrel pedig egy bő órát kellett várnunk az autópálya leállósávjában, hogy ránk találjon a mentőautó. A sokkoló eset engedett némi bepillantást a vendégmunkások gyakran kiszolgáltatott helyzetébe is: a még mindig bódult férfi először nem akart elmenni a kórházba kivizsgálásra, mivel nem volt egészségbiztosítása, de végül sikerült közös erővel meggyőzni, hogy a saját egészsége érdekében tartson a mentősökkel.

Ezt követően kissé felzaklatva és elcsigázottan érkeztem a fővárosba, de mindezt hamar feledtette velem az arab Louvre, amely elementáris élménynek bizonyult. Hatása nem kizárólag a kiállítóterekben bemutatott remekműveknek köszönhető – bár kétségtelenül impozáns a gyűjtemény, de a világ sok más múzeumában is látni hasonlóan erőseket, még nagyobb sűrűségben –, a legfőbb attrakció itt egyelőre maga az épület. A Louvre Abu Dhabi a francia sztárépítész, Jean Nouvel tervei alapján készült, aki már elég otthonosan mozog a térségben: ő tervezte a Párizsban felépült Arab Világ Intézetét, a 2019-ben megnyílt Katari Nemzeti Múzeumot, emellett felhőkarcolója is áll Dohában.

A Bilbao-hatásról szóló cikkünkben már elemeztük, hogy a látványos presztízsberuházások miként húzódtak a nyugati országokból egyre inkább Kelet-Ázsiába illetve az Öböl-menti arab államokba. Ennek a jelenségnek az epicentruma Dubaj és Abu Dhabi, ahol nemcsak egy-egy ikonikus épületre szánják rá a pénzt, de egymás után nőnek ki a sivatagból az extravagáns építészeti monstrumok. Az Abu Dhabi partjaitól ötszáz méterre fekvő és sokáig üresen álló Szádijat-szigeten sem a Louvre lesz az egyetlen turistamágnes, hiszen az Emirátusok egy 27 milliárd dolláros múzeumi negyedet álmodott ide, természetesen egytől-egyig sztárépítészekkel. A következő években várhatóan megnyílik egy Guggenheim Frank Gehry látványos tervei nyomán, de jegyez egy-egy épületet például Norman Foster (Zayed Nemzeti Múzeum), az időközben elhunyt Zaha Hadid (Abu Dhabi Előadó-művészeti Központ) és Tadao Ando (Tengerészeti Múzeum) is.

Liget Projekt szteroidokon

– nagyjából így lehetne megragadni a kezdeményezés lényegét, amely szerves részét képezi az Emirátusok hosszú távú stratégiájának, hogy az olajra épülő mérhetetlen gazdagságot turizmusba és más üzletágakba forgassa át, mielőtt még eljön az energetikai átállás korszaka.

Az egymásra licitáló felhőkarcolók és a posztmodern, abszurditásba hajló épületszobrok gyakran lehetnek visszatetszők, akár egyenesen megmosolyogtatók, de a Louvre nem tartozik ezek közé: nem tör a magasba, hogy már messziről uralkodjon a horizonton, nem harsog és egyáltalán nem görcsöl rá arra, hogy amint megpillantjuk, azonnal elakadjon a lélegzetünk. Első látásra kifejezetten visszafogott hatást kelt, ahogy a lapos és tradicionális fehér tömbön nyugvó acélkupola felé közelítünk először taxival, majd gyalog. Ám a kapun belépve az épület fokozatosan elkezdi feltárni titkait, a nagy, nyitott középső agorára beérve pedig egészen magával ragadja a gyanútlan látogatót.

A hétköznapokban ritkán elmélkedünk arról, hogy az építészeti terek, amikben élünk, dolgozunk, pihenünk, szórakozunk és alszunk, hogyan befolyásolják közérzetünket, pedig valójában minden pillanatban hatással vannak ránk. Ráadásul néha egészen másképp hatnak, mint ahogy azt várnánk.

Én például sosem gondoltam volna, hogy egy 7500 tonnás acélkupola alatt fogom a legfelszabadultabbnak, szinte légiesnek érezni magam – mégis így történt.

Nouvel egy bejárás alkalmával úgy fogalmazott, hogy nem is egy épület, inkább egy művészeteknek szentelt szomszédság lebegett a szeme előtt, és a helyszínen járva teljesen érthetővé válik ez a gondolat: a kiállításoknak 55, kisebb-nagyobb méretű, változatosan elrendezett „házikó” ad helyet, amelyek együtt egy tradicionális arab falut, vagyis medinát idéznek. Ezek fölé borul a már említett kupola, amely láthatatlan pilléreken áll, így olyan hatást kelt mintha lebegne a fejünk felett, pedig a valóságban nagyjából annyit nyom, mint a teljes Eiffel-torony (a nyolc rétegből álló kupolaszerkezet megépítése több mint két évig tartott, és komplexitását jól érzékelteti, hogy amikor a műszaki megvalósításért felelős főmérnököt megkérdezték, mi volt benne a legnehezebb, csak annyit felelt: „minden”).

GIUSEPPE CACACE / AFP Jean Nouvel francia építész sétál a Louvre Abu Dhabi Múzeum kupolája alatt 2017. november 7-én

Tényleg szembemegy az alapvető intuícióinkkal, de semmi nyomasztó nincs ebben az irdatlan fémtömegben, inkább úgy borul az ember fölé, mint egy mesterséges, ám jótékony égbolt, amelyik védelmet nyújt a perzselő és vakító sivatagi nap elől, miközben arabeszkszerű mintázatban elszórt lyukain mégiscsak átszűri számukra a fényt. Hiába tombol odakinn a kánikula, az árnyékos agorát folyamatosan kellemes, hűsítő tengeri szellők járják át, mert az épületkomplexumot szinte minden irányból víz veszi körül, amelyre nemcsak kilátunk – megcsodálva Abu Dhabi felhőkarcolóinak távoli sziluettjeit –, de a legváratlanabb helyeken be is hatol a térbe. A víz tehát egyszerre működik természetes klímarendszerként, egyben az épület szerves részévé válik, és ez csak egyetlen a sok paradoxon közül, amely a Louvre Abu Dhabi javára válik: hagyományos és kortárs, megalomán és alázatos, görög és arab, végletekig letisztult és mérhetetlenül komplex, nyugati és keleti – olyan magától értetődő természetességgel olvadnak itt egységbe a látszólagos ellentétek, ahogyan tényleg csak a legkiválóbb alkotások képesek rá.

Egy ilyen épület persze csak úgy lehet teljes, ha meg is tudják tölteni hozzá méltó tartalommal. Ez nagyrészt sikerült, bár érezhetően egy hosszú távú projekt elején járnak még, hiszen a francia múzeumoktól évekre vagy évtizedekre kölcsönkapott műkincsek mellett az arab Louvre is nagy erőkkel építi ki saját állandó gyűjteményét. A muzeológiai szemlélet mindenesetre újszerű: a Louvre Abu Dhabi ugyanis nem elkülönített részlegekben mutatja be az egyes civilizációk, kultúrák, földrészek és korszakok művészetét, hanem egyetlen nagy történetként meséli el, miként próbált az emberiség értelmet csiholni a káoszból faragással, rajzzal, festéssel és betűvetéssel.

Ennek a megközelítésnek a sűrítményét kapjuk rögtön az első teremben, ahol tizenkét vitrinben dolgoznak fel egy-egy univerzális témát, felvillantva, mennyire hasonló formákat és szimbólumokat választottak egymástól térben és időben távol élő kultúrák az önkifejezésre: így kerül egymás mellé a Hóruszt dajkáló Ízisz, egy Szűz Mária a kisdeddel a középkori Párizsból és egy törzsi anyaságfigura a 19. századi Kongóból. Vagy az aranyból készült temetkezési maszkok Peruból, Szíriából és a Fülöp-szigetekről. Az állandó kiállítás további 22 terme aztán ezt a gondolatot bontja ki nagyobb részletességgel: a fő cél mindenhol az, hogy dialógus alakuljon ki az egymástól térben vagy akár időben távoli alkotások és kultúrák között, a néző pedig rácsodálkozhasson a szédítő párhuzamokra, variációkra vagy épp különbségekre. Így jutunk el a kőkorszaktól egészen az avantgárdig és a kortárs festészetig, hogy az utolsó teremben a kurátorok ismét lecsapják a magas labdát: a nagyméretű absztrakt festmények elé helyezett négy–ötezer éves sziklarajzok demonstrálják, hogy technológiai fejlődés ide vagy oda, az emberiség sokszor ugyanazokat a ciklusokat járja be az ábrázolás terén.

A központi üzenetet amúgy nem is kellene ennyire didaktikusan sulykolni, sokszor magától is kiviláglik: már a tárlat elején beleütközünk például egy életnagyságú, kétfejű nőalakba, amiről könnyen elhinnénk, hogy Paolo Giacometti, vagy egy másik modern művész elveszett, majd megkerült remekműve. Pedig valójában a történelem egyik legrégebbi ismert szobráról van szó, amelynek keletkezését nagyjából 8500 évvel ezelőttre datálják, és a mai Jordánia területén találták meg.

Írásbeliség híján a mögötte meghúzódó hiedelemvilágot csak találgatni lehet, de ez nem változtat a lényegen: a mind a négy szemével a múltból ránk meredő nőalak így is hipnotikus erejű, tekintetétől nehéz szabadulni.

A szerző felvétele

Ahogy haladunk előre – a múzeum terében és az emberi történelemben egyaránt –, sorra kerülnek egymás mellé az egyiptomi szarkofágok, az óperzsa mozaikok, a Szókratész-fejszobrok és a Buddha-ábrázolások, összevethetjük a kínai bronzsárkányt a Szent György által ledöfött szörnyeteggel, és láthatjuk azt is, miket vett át a keresztény ikonográfia a Mithrász-ábrázolásokból, vagy hogyan szüremkedtek be a nyugati festészetbe az orientális motívumok az állandó keresztény-muszlim konfliktusok ellenére. Természetesen az iszlám kultúra is szerves része a narratívának, de a képzőművészeti fókusz eredményeként óhatatlanul kissé a háttérbe szorul a kereszténységhez, a buddhizmushoz, a hinduizmushoz vagy más vallásokhoz képest, mivel hagyományosan tiltja a figuratív ábrázolást. A muszlim kultúra inkább kalligráfián, könyveken, érméken, valamint lenyűgöző arabeszkeken keresztül képviselteti magát a többi világvallás isten- és emberalakjai mellett.

A kulturális keveredések sokszor nemcsak az egymás mellé helyezett képek, szobrok párbeszédéből mutatkoznak meg, de egy-egy művön belül is izgalmasan visszaköszönnek: például amikor egy afrikai rabszolgalánnyal nézhetünk farkasszemet egy reneszánsz Firenzéből származó portrén, vagy amikor a modernitásból kiábrándult nyugati festők képein követhetjük, miként szippantotta be őket a kelet varázsa, ami valami mást ígért, mint a hatékonyságot és fogyasztást bálványozó ipari társadalmak.

Az univerzális szemszög végig megmarad, de a tárlat vége felé közeledve egyre nagyobb teret nyernek az európai képzőművészet ikonikus alkotói: előkerül Gauguin, Monet, Manet, Rodin, Chagall, Picasso, Mondrian, Magritte és természetesen Leonardo is, aki akkora múzeumi márkanév lett, hogy még a Közel-Keleten sem képzelhető el nélküle egy önmagára valamit is adó Louvre. A fő attrakciót, a Mona Lisát persze aligha engedik el valaha Párizsból, ahogy minden idők legdrágább festménye, a Salvator Mundi sem látható, pedig a Leonardónak tulajdonított – igaz, sokak által kétségbevont eredetiségű – Krisztus-ábrázolást 2017-ben az épp megnyíló Louvre Abu Dhabi számára vette meg egy szaúdi herceg New Yorkban 450 millió dollárért. Legalábbis ez volt a hivatalos verzió, de a viták övezte festményt azóta sem láthatta a közönség, mivel az előbb a szaúdi koronaherceg, Mohamed bin Salman szuperjachtjára, majd egy szaúdi raktárba került. Azért így sem marad Leonardo nélkül, aki Abu Dhabiba látogat: mostanában épp a reneszánsz festőzseni Keresztelő Szent Jánosát csodálhatjuk meg, amelyet két évre kapott kölcsön az emirátusi múzeum a párizsi nagytestvértől (még idén novemberig lesz ott látható). Ellentétben a Mona Lisa előtti „küzdőtérrel”, itt nem tolong fényképezőgéppel felszerelkezett tömeg, ezért épp olyan zavartalanul elidőzhetünk a sejtelmes mosolyú figura előtt, mint az összes többi alkotásnál.

Az erősségeit lassan feltáró épülethez hasonlóan a kiállítás is nagy hangsúlyt helyez az élményszerűségre: a hagyományos értelemben vett műtárgyak mellett hol egy lován ülő ottomán harcossal találjuk szembe magunkat, hol egy 18. századi francia dolgozószobában, vagy épp a brit sajtómágnás, Lord Rothermere art deco szalonjában merülhetünk alá egy-egy letűnt kor miliőjében. Az ilyen megoldásokról akár eszünkbe juthatnak a világon körbe-körbe turnéztatott „immerzív”, „multimédiás” élménykiállítások is, amelyek egy instaszelfiben vagy egy fílingben próbálják feloldani a művészet történetét.

A Louvre Abu Dhabi ugyan kacsintgat az ilyen korszerűsítés felé, természetesen nem csúszik át a tartalmatlan parasztvakításba – már csak azért sem, mert a termekben évből felvonultatott remekművek jót állnak önmagukért, és összességében a kurátori koncepció is elég nagy gondossággal lett kialakítva. Ám helyenként így is hiányérzetet hagy maga után, hogy túl kompaktra és áramvonalasra csiszolták a narratívát: az emberiséget összefogó nagy, univerzális történet kedvéért sokszor háttérbe szorították az igazán egyedi vonásokat és furcsaságokat, lesmirglizték a konfliktusok élét, és többször volt az az érzésem, hogy a dinamikus elbeszélés kedvéért nem ástak elég mélyre az ellentmondásokban és bonyolult összefüggésekben sem.

A lenyűgöző műkincsekkel és megnyerő eleganciával elbeszélt történet mélyén végig ott lüktet az a jövőorientált, optimista ideológia, amely áthatja az Emirátusok minden törekvését. A méretében apró, ám annál nagyobb ambíciókkal bíró arab állam országimázsának ugyanis központi eleme az önértékként kezelt globalizáció, és az abban betöltött katalizátor-szerep, amelyhez kitartóan ragaszkodnak a világ- és térségbeli konfliktusok kiéleződése ellenére is. Abu Dhabi, Dubaj, vagy akár a kevésbé ismert Sardzsa a nemzetközi turizmus, az üzleti kapcsolatok, a technológiai fejlődés és a kulturális párbeszéd térségbeli fellegváraként látja és láttatja magát, ebbe az önképbe pedig nemcsak az passzol hézagmentesen, hogy az egyik legnagyobb olajkitermelőként ők adtak helyet az ENSZ legutóbbi klímakonferenciájának, de az is, hogy világkiállítást rendeznek, nagy nemzetközi könyvfesztiválnak és sporteseményeknek adnak helyet. És persze a dollár-tízmilliárdokból felhúzott múzeumi negyed is, benne a Louvre-ral, illetve az abban prezentált univerzális tanmesével arról, hogy miként lendítheti túl a művészet az emberiséget a konfliktusokon. A fényes jövőt ígérő narratívába viszont nehezen illeszthető be a gázai háború véres valósága, és főleg az a baljós tény, hogy jelenleg még elvi szinten is nehezen képzelhető el a sok évtizedes konfliktus tartós rendezése.

Egy művészeti múzeumnak nem feltétlen dolga minderre reflektálni, az ősszel mégis érzékelhető volt a feszültség a destabilizálódó világrend, illetve a falak között megkapott történet között. A Letters of Light (vagyis A fény betűi) címen futó időszakos kiállítás pedig még jobban demonstrálta, mennyire más képet igyekszik sugározni az Öböl-menti állam a Közel-Keletről és a világról: a három ábrahámi vallás történetét mutatja be, és felvillantja ugyan a vallásháborúk korát, de végig hangsúlyozza a zsidóság, a kereszténység és az iszlám közös gyökereit. Ennek a szép és támogatandó gondolatnak egy teljes épületet is szenteltek a Szádijat-szigeten: a monumentális kulturális negyed második megvalósult projektje az Ábrahámi Család Háza (építész: David Adjaye), amely egy zsinagóga, egy mecset és egy keresztény templom egymás mellé telepítésével igyekszik kidomborítani a megbékélés és együttműködés előnyeit.

Az Emirátusokban nemcsak a vallásokat próbálják közös nevezőre hozni ebben, de gyakorlatilag mindent, amire az emberek hajlamosak ellentétpárokként gondolni: értékeket és érdekeket, tradíciót és fejlődést, Keletet és Nyugatot, nyitottságot és keménykezű irányítást, luxust és szigorú erkölcsöket. A nagy összeegyeztetési kísérlet leglenyűgözőbb és leginkább zavarbaejtő emlékművei tulajdonképpen Dubaj és Abu Dhabi, ezek a sivatagból kinőtt hipermodern városok, a felhőkarcolók árnyékában meghúzódó mecsetjeikkel.

Dror Baldinger / Abrahámi Család Háza / AFP A nemrég felavatott Ábrahámi Család Ház 2023. február 17-én Abu Dhabiban.

Ezeken az összefüggéseken merengtem a Louvre tetőbárjában, ahova a kiállítás végigjárása után ültem be egy sörre, és ahonnan volt alkalmam megcsodálni az elképesztő tempóban növekvő főváros sziluettjét a naplementében. Sok más helyszínnel ellentétben itt legálisan lehetett alkoholt fogyasztani, a hozzám hasonló turisták társalgását pedig diszkréten festette alá a tökéletesen jellegtelen lounge zene, amely a világ bármelyik múzeumi bárjában vagy szállodai liftjében szólhatott volna. Valójában fel se tűnt, csak arra kaptam fel a fejem, amikor hirtelen elhallgatott, de másodpercek múlva megértettem a csend okát: a távolban felcsendült a müezzinek éneke. Az egész olyan volt, mint egy szalagszakadás – vagy amikor a lemezjátszóról lekapja valaki a tűt –, ám a kozmopolita életérzés csak pár percre lett felfüggesztve: mikor az imára szólító ének véget ért, azonnal visszatért a színtelen-szagtalan liftzene, mi pedig úgy kortyolgattuk tovább a sörünket, mintha mi se történt volna.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik