Koppenhágában egy önkéntes tanácsadó a nyílt utcán felállított egy asztalt, és ingyenes tanácsadással szolgált az arra járó, hozzá leülő embereknek. A férfi egy héten át beszélgetett mindenféle arcokkal, volt, aki csak tíz percig maradt, de akadt olyan is, aki másfél órán át igényelte a beszélgetést. Akadt, aki egyszerű humorként fogta fel a megállító táblát, és csak odavetett egy kérdést, mosolyogva: „Hozzá menjek feleségül vagy sem?” – mosolygott és rohant is tovább anélkül, hogy megvárta volna a választ.
Az emberek elsősorban egzisztenciális kérdésekkel mentek oda a férfihez, ez érdekelte őket a legjobban: „Azt hiszem az életem kicsúszott a kezemből, mit tegyek?” – a legáltalánosabb kérdés volt ez. Öt-tíz ember kifejezetten arra volt kíváncsi, hogy ez a férfi miért ül ki egy forgalmas utcára, miért kínálja meg az embereket kávéval és miért beszélget velük mindenféle bensőséges témákról? A válasza egyszerű volt emberünknek: „Én egy fotós vagyok, nincs más célom, minthogy megpróbáljak választ adni – együtt gondolkodva az emberekkel -, azokra a problémákra, amelyekkel hozzám fordultak”. Azt tapasztalta, hogy a személyek gyakran tudják, hogy mi a megoldás bizonyos szituációkra, élethelyzetekre csak a megfelelő kérdést kell feltenni neki, amitől máris tisztábban látnak.
