Hatvan évvel ezelőtt és hatvan évvel azután, hogy Émile Zola meghalt, Herceghalom mellett felépítették a nagy író faluját. Mármint azt, amelyet a monumentális oeuvre-jéből is kiemelkedő Germinal című regényében megálmodott.
Montsou 1962-ben létesült Magyarországon. A díszletközség 83 házból állt, ám a forgatás nem csupán itt zajlott, a Voreux bányát ugyanis a pilisszentiváni kőszénbánya testesítette meg. Voreux amúgy csak Zola fantáziájában létezett, az irodalomtörténet nagy alakja Denainről mintázta. A francia bányászvárosban az író munkaruhában leszállt a Renard-tárnába, miután engedélyt szerzett erre Alfred Giardon, Valenciennes képviselőjén keresztül, akivel baráti viszonyt ápolt. Aztán, amikor 1884-ben a Denain mellett Anzinben kitört a 12 ezer bányászt megmozgató sztrájk, Zola megkérte a politikust, hogy elkísérhesse őt a bányavidékre. A francia Nemzeti Könyvtárban rengeteg olyan jegyzet olvasható, amelyet az író ott készített a bányászok szokásairól, erkölcseiről, betegségeiről. Ezekhez hasonlóan hitelesek a regénybeli leírások:
A megrakott meg az üres csillék szüntelenül jöttek-mentek, dübörögve vágtattak el egymás mellett, mintha kísértetlovak repítenék őket a sötétben. Egy kocsiszín kettős vágányán, mint hosszú, alvó kígyó, mozdulatlanul és feketén állt az egyik szerelvény, az elibe fogott ló éppen horkantott, a sötétség itt oly sűrű volt, hogy a ló tomporát akár levált szikladarabnak nézhette volna az ember.
Vagy:
Néha felszikráztak a lehulló széntömbök, sima lapjuk, élük mint kristály verte vissza a felvillanó fényt, aztán megint sötétség borult mindenre; hatalmas, tompa zuhanással csapódott a csákány, a fullasztó levegőben, a csorgó esőben ziháltak a mellkasok, felnyögött a fáradtság, a kín.
A mű 1885-ben látott napvilágot Franciaországban, és egy évvel később már magyarul is megjelent. Az Ország-Világ című újság korabeli kritikájában az állt:
A Germinal olvasása után az embernek napokig rosszul esik csak ránézni is a szénre, mely annyi verejték árán kerül kandallónk elé.
A lap egyúttal leszögezte: „Talán soha nem volt könyv, amelyben az emberszeretet és a részvét nagyobb erővel nyilatkozott volna, mint a munkások e megindító hőskölteményében.”
S hogy a filmváltozat forgatása miként került hazánkba? Úgy, hogy Yves Allegret rendező francia–magyar koprodukciós alkotást vitt vászonra. Az operatőri munkát Jean Bourgoin és Hegyi Barnabás – Hegyi Barbara édesapja – együtt végezte, a főbb szerepeket francia és magyar színművészek szintén közösen játszották. Jean Sorel volt Etienne Lantier, Bernard Blier Hennebeau vezérigazgató, Claude Brasseur Chaval, Claude Cerval Maigrat, Berthe Granval Catherine, Agárdy Gábor Levaque, Koncz Gábor Souvarine, Krencsey Marianne Mouquette, Makláry Zoltán Bonnemort, Pécsi Sándor Maheu. Joggal írta a moziról a Film, Színház, Muzsika: „A magyar hangosfilm történetében mindeddig csaknem egyedülálló vállalkozás.”
A hangosfilmnek jelentősége van, mert 1912-ben francia némafilm készült a Germinalból (magyar közreműködés nélkül). A 70-es években a BBC is készített egy minisorozatot, majd 1993-ban – Pécsi Sándor harminc évvel korábbi szerepében Gérard Depardieu-vel – újabb Germinal-film született grandiózus ráfordítással: az előállítási költségek elérték a 170 millió francia frankot. Allegret 1963-ban azt mondta: „E film elkészítése már régóta a terveim között szerepelt. Etienne Lantier megformálására Gérard Philipe-et kértem volna fel, ám az ő váratlan halála kegyetlenül véget vetett ennek az elgondolásnak.”
A franciaországi bemutatót 1963 szeptemberében, a Champs Elysées elegáns filmszínházában, a Le Paris-ban tartották, a premieren megjelent Vincze József, Magyarország párizsi nagykövete is. Itthon az év karácsonyán – december 26-án – került a mozikba az alkotás, amelyet a francia kritikusok kedvezőbben fogadtak, mint a magyarok.
A France Soir azt írta:
Yves Allegret nem akarta meghamisítani vagy elhalványítani a regény erőteljes színeit. Kitűnően elevenítette meg a nagyszabású történetet, a megrendítő események a néhány túlzás ellenére is mindvégig igazaknak hatnak. Tömör, jól elkészített film, kitűnő színészi játékkal, megérdemli a nagy népszerűséget.
A „tömör” hangsúlyozása érthető, hiszen Zola Rougon Macquart-ciklusának tizenharmadik regénye 1964-ben 485 oldalon jelent meg az Európa Könyvkiadónál. Nagy kérdés volt tehát, miként lehet e terjedelmileg is hatalmas művet 110 percben megjeleníteni.
A Libération elismeréssel szólt a megvalósításról: „Tisztességes, megbízható munka, mely nem okoz csalódást Emile Zola grandiózus olvasótáborának.” A lap külön elismerését fejezte ki a a magyar színészeknek, akik a szerepüket kénytelenek voltak franciául megtanulni, és „az eredmény csodálatra méltó”. A hűség kedvéért: valamennyi honfitársunk hangját szinkronizálták Franciaországban, de a párizsi utómunkálatokban nagy segítséget jelentett az eredetileg is francia megszólalás.
S hogy miért jöhetett létre egyáltalán a francia–magyar együttműködés? Mert a létező szocializmus időszakában Zola művét úgy értelmezték idehaza, hogy az a munkásmozgalom története szempontjából is forrásértékű. Nem kétséges: munkásregényről van szó. A Magyar Nemzet azonban lehordta a filmet:
A Zola-regényből készült Germinal elhibázott alkotás, tömény naturalizmus, logikátlan képsor, ráadásul unalmas is. A mozilátogató közönség színvonalasabb karácsonyi ajándékot várt.
A Zalai Hírlap sem esett hasra, hogy finomak legyünk. Leszögezte: „A Germinal nem sikerült. Nem azért, mert nem ragaszkodik a regény cselekményéhez, hanem – többek között – éppen a túlságos ragaszkodás miatt. Megőrzi a regény minden lényeges cselekményvonalát, figuráját, de valahol elsikkad a Germinal mondanivalója, s marad egy premier planban fényképezett szeretkezésekkel alaposan megtűzdelt, szerelmi és sztrájkszálakra szétváló film.” Hozzátette: „Még jobban elvisz a kosztümös filmtabló irányába az egyébként rokonszenves, de a Germinal főhősének mélyen drámai, nagy színészi skálát követelő szerepére alkalmatlan Jean Sorel játéka.”
A Film, Színház, Muzsika emelkedettebben foglalta össze a lényeget:
Méltó misszió és művészi feladat megvalósítására fogott össze a két nemzet alkotógárdája.
S már csak azért is trouvaille volt részt venni a könyv filmre vitelében, mert az irodalomtörténeti besorolás szerint „egyetlen regényében sem olyan kiérlelt, olyan súlyos és hiteles Zola írásművészete, mint a montsoui bányászok feneketlen nyomorának, életkörülményeik javításáért indított sztrájkjának, illetve csenevész és perspektívátlan szerelmeinek ábrázolásában”.
A főszereplő Jean Sorel mindenekelőtt Makláry Zoltánt csodálta, arról azonban megoszlottak a vélemények, hogy van-e a filmváltozatnak egyetlen főszereplője egyáltalán. Maga Sorel is úgy vélte: „A filmművészet előző négy évtizedében a csillagok korszaka virágzott, amelyben a történet lényege a sztár személye mögé szorult. A függetlenek megerősödésével ez az irányzat most változóban van. A függetlenek forradalma éppen az, hogy a történetre helyezik a hangsúlyt, amelyet – másodsorban – kiváló színészek állítanak a néző elé.”
Tizennégy évvel később a Magyar Televízióban a Germinal ötrészes, angol sorozatváltoztatát vetítették főműsoridőben. Azt Pécsi már az égi moziból, Krencsey az Egyesült Államokból nézte, ha nézte, Makláry pedig az Amerikai cigarettát forgatta 1977-ben, az volt az utolsó filmje. Egyikük sem él már, ahogyan Agárdy, Brasseur, Bliard sem. Granval, Koncz, Sorel még köztünk van.
Koncz a Germinal felvételeit ekképpen kommentálta:
A franciák azért nálunk forgattak, mert csak itt találtak olyan rossz állapotban lévő bányákat, amilyenek Zola idején Franciaországban voltak.
