Sosem aggódott még annyi ember a bolygóért, mint napjainkban, ami nem véletlen: a tudósok évtizedek óta figyelmeztetnek a veszélyekre, és már a saját bőrünkön is tapasztalhatjuk az átalakulások negatív hatásait. A nyári forróságban mintha minden sokkal rosszabb lenne, ilyenkor hajlamosak vagyunk elgondolkozni azon, mi várhat még az emberiségre a globális felmelegedés korában. Mekkora problémával nézünk szembe? Hol szakadt el fajunk a természettől? Tényleg a biztos bukás felé tartunk? Milyen megoldások jöhetnének számításba? Többek között ezekről kérdeztünk Erdős László ökológust.
∗
Globális felmelegedés, környezetszennyezés, pusztuló természet, invazív fajok. Mondhatjuk azt, hogy ekkora kihívással még nem nézett szembe fajunk a története során?
Egészen biztosan. Mostanában sokszor fölmerül, hogy milyen kihívások várnak majd a mostani fiatalokra és az utánuk következő generációkra, hogy érdemes-e még egyáltalán gyereket vállalni. Sokan azt mondják, hogy az emberiségnek mindig is voltak problémái, akadtak forradalmak, háborúk, járványok, és ezekkel mindig sikerült megbirkózni. Erre a hozzáállásra alighanem neheztelve tekintenek majd vissza. Egyrészt, ha mondjuk összeomlik a civilizáció, senkit sem fognak megvigasztalni a múlt tragédiái, másrészt, ha a civilizáció fenn is marad, de elveszik több milliárd ember, akkor mit mondhatunk majd a felelősségről?
Abból egyébként, hogy eddig sokféle kihívás akadt, amelyen felülkerekedtünk, nem következik az, hogy majd a mostanit is megoldjuk ugyanolyan jól, már csak azért sem, mert valószínűleg sokkal komolyabb krízisről van szó. Nem hiszem, hogy eddig találkoztunk hasonló mértékűvel. Bár a második világháború is számos régióra kiterjedt, a szó szoros értelmében mégsem volt globális, ha azt nézzük, a Föld hányad részén zajlottak aktívan küzdelmek.
Ezzel szemben ami most történik, az teljesen egyértelműen globális.
A közelmúltban jöttem haza egy illinois-i egyetemről, egyik nap arra ébredtünk, hogy furcsa, szürke, egyenletesen sűrű füst van mindenhol. Rögtön tudtam, hogy a kanadai erdőtüzekből származik, a hírekből pedig az is kiderült, hogy a részecskék egészen Nagy-Britanniáig és Norvégiáig eljutottak. Ilyen esetekben az ember átérzi, hogy ami a bolygó egyik helyén következik be, az gyakran máshol is érezteti hatásait. Kezd kicsivé válni számunkra ez a bolygó, túlnőtte ez a több mint nyolcmilliárd ember.
A legutóbbi jégkorszak végén a klímaváltozás kiváltó okai egészen mások voltak, mégis akkor is elég gyorsan végbement egy drasztikus környezeti átalakulás. Tudjuk, hogy a folyamat a korabeliekre is nagyban hatott, bizonyos vadak eltűnése miatt kultúrák szívódtak fel egy-egy térségből. Össze lehet vetni az akkori és a mostani éghajlatváltozás következményeit?
A mostani hatásai mindenképp súlyosabbak lesznek. A jégkorszak abban az értelemben mondható globálisnak, hogy a jég kiterjedésétől jóval délebbre, valamilyen mértékben még a trópusokra is kihatott, ahogy az olvadás is. A jelenlegi felmelegedés következményei azonban sokkal inkább globálisak, egyöntetűbbek lesznek. Főként negatív, mindenhol nagyon erős hatásokra számíthatunk.
A letelepedett életmód, a mezőgazdaság épp az utolsó glaciális végével, a neolitikummal kezdődött meg. Elképzelhetőnek tartja, hogy ez, a történelmünkben egészen új berendezkedés kiszolgáltatottabbá tett minket a környezeti változásokkal szemben?
Könnyen lehet, hiszen a mezőgazdaság egy eddig egészen stabil klímán működhetett. Gondok persze mindig is voltak, az 1930-as években például Amerikát sújtotta egy olyan aszálysorozat, amelyet az egész világ megérzett. Globálisan mégis az éghajlat általában ideális volt, műveltük is a mezőgazdaságot tízezer évig, ám most olyan változások kezdődtek, amelyek valószínűleg nem lesznek kedvezőek főleg annak a típusú földművelésnek és állattenyésztésnek, amellyel jelenleg foglalkozunk. Ha fenn is marad a mezőgazdaság, akkor is nagyon komoly változásokra van szükség.
Kanadát elég határozottan hozta fel a globális átalakulások kapcsán. Újságíróként sokáig azt tapasztaltam, hogy egy-egy szélsőséges eseményt a kutatók nem szeretnek a klímaváltozáshoz kapcsolni, az elmúlt időszakban ugyanakkor mintha változna a helyzet. Elmozdult a tudomány abba az irányba, hogy bátrabban mutasson rá a konkrét kapcsolatokra?
Mindenképp, persze mindig óvatosan kell fogalmazni, a szakértőknek különösen, mert egy-egy eseményben a véletlen is szerepet játszhat. Azt azonban látjuk, hogy valami beilleszkedik-e a trendbe, vagy sem. Még ha ma konkrétan nem is tudjuk, hogy melyik aszályt idézte elő a globális felmelegedés, általában olyan eseményeket figyelünk meg, amelyek illeszkednek a folyamatokba, egyre sűrűbbé válnak a szárazságok. Ebbe passzol a tavaly nyári aszály is.
Hogy a mostani kanadai tüzeket a klímaváltozás okozta-e, azt nehéz meghatározni, hiszen mindig is voltak a térségben villámlás eredetű természetes tüzek. A baj az, hogy nem ennyi és nem ekkora. Nem kell nagy tudás ahhoz, hogy megállapítsuk: a komolyabb szárazság segíti a lángokat. Nyilván nincs ember, aki százalékosítani tudná, hogy az aszály mennyiben fokozta a tüzeket, de azért nem nehéz megmondani, hogy a klímaváltozás rontott a helyzeten. Ilyen kijelentést lehet tenni, és egyre inkább kell is. A szükséges óvatosságot meg kell őriznünk, de az egyensúlyra is figyelnünk kell, hogy eléggé megközelítsük az igazságot, ne túlozzunk, illetve ne is hanyagoljuk el a problémát.
A kutatók már a 2000-es évek előtt is figyelmeztettek, ám a 2010-es évek közepére kifejezetten alarmista hangok jelentek meg, az utóbbi években pedig egyre súlyosabbak az állítások, egyes szakértők már a következő évtizedekre jósolják a teljes összeomlást. Mi lehet az oka annak, hogy rövid idő alatt így megváltozott a kommunikáció?
Sok esetben kiderült, hogy a borúlátó becslések nem elég borúlátóak, a valóság túlszárnyalta az elvárásokat. Ez következhetett abból, hogy a modellek nem voltak elég jók, vagy hogy azok rémisztő eredményeit nem hitték el. Sajnos, most azt látjuk, hogy egyre konkrétabbak az adatok, sok döntéshozó azonban még mindig nem rémüldözik eléggé.
Közben a valóság is ráerősített a baljós megállapításokra, és a veszélyt is sürgetőbbnek látjuk. Persze lehet legyinteni, hogy a tudósok mindig is a világvégét várták, aztán mégsem következett be. Valóban, sok jóslat nem jött be, számos eseményt viszont elég pontosan előre jeleztek, sőt, néhol még túl optimisták is voltak. Ebből azonban nem következik, hogy akkor engedjük el a témát.
Régen az volt a hozzáállás még a tudósok részéről is, hogy a kutató maradjon kutató, ne ő kommunikáljon az emberek felé, hanem az aktivista. Mostanában ugyanakkor növekvő számú szakértőnél tapasztalom, főleg nyugaton, hogy elkezdenek aktivistaként is tevékenykedni. Korábban nem volt a tudós létének része, hogy klímatüntetésre járjon, petíciókat írjon alá. Mostanra kicsit a rémisztgetés is feladattá vált, persze a tudományos alapokat betartva. A közelmúltban például sok kutató, köztük én is, csatlakoztunk egy kezdeményezéshez, amelyben figyelmeztető szövegeket olvasunk fel egy videóban. A kollégák között sokan értik már, hogy nem elég, ha a szakértők bizonyos korlátok között sejtik a jövőt, azt minden szinten meg kell ismertetni, ehhez pedig aktivistának kell lenni.
Ennek a fajta szemléletnek inkább közvetlen vagy közvetett hatása van?
Mindkettő. Vannak olyan politikusok, még Magyarországon is, akiknél látni a jó szándékot, akik – amennyire lehet – értik a tudósok üzenetét, és próbálnak annak megfelelően cselekedni. Van tehát közvetlen hatás a döntéshozókra, még ha meg is van az immunis réteg. Donald Trumpra például lehetetlen nyomást gyakorolni, ő akkor is azt fogja hinni, hogy atombombákkal kell legyőzni a hurrikánokat, ha ezt minden szakember cáfolja. Itthon is tudnék rengeteg politikust mondani, akiket képtelenség meggyőzni, vagy akiknek elég, amikor megmondják, melyik gombot kell megnyomniuk a szavazáskor.
Előbb vagy utóbb talán Magyarországon is meglesz az a fajta választói nyomás, amely megmozgatja a döntéshozókat, igaz, egyelőre nem látom, mikor. Az egyik oldalon már érezhető a szándék, ebben nyilván a szavazói akaratnak is szerepe van. A másik oldalon sokszor azt érzem, hogy az embereknek fontos a környezetvédelem, ugyanakkor sok az ellentmondás, és inkább elengedik a zöld kérdéseket a politikai elkötelezettség miatt.
Tőlünk nyugatra mikor válhat realitássá, hogy a környezeti kérdések döntsenek el választásokat?
Szerintem nyugaton ez már elkezdődött, Joe Biden győzelmében például óriási szerepe volt a környezetvédőknek. Rengeteg aktivista buzdított a szavazásra, főleg a fiatalokat célozták meg, akiknek ugyan fontos a környezet, viszont amúgy kisebb arányban mennek el szavazni. Jane Goodalltól kezdve Leonardo DiCaprióig sokan beszálltak, az egészre pedig rímelt Biden zöld programja. Nyugat-Európában is gyakran szempont, hogy egy politikus mit mond a környezetvédelemről. Hogy ez az irány nálunk mikor jelenik meg, azt nem tudom, de a fiataloknál már most is egyre fontosabb.
Ha azt mondom, hogy évekre van szükség, azzal valószínűleg keveset mondtam, talán évtizedekről van szó.
Globális nehézségekkel nézünk szembe, amelyek ellen globális fellépés kell. Nem lehetetleníti el a küzdelmet, hogy Amerikában a környezetvédelem már politikai kérdés, Oroszországban meg csak 50 év múlva lesz?
Mindig igyekszem reménykedni, hogy a nyugati példákat máshol, még a harmadik világban is átveszik. Hogy Jair Bolsonaro leváltását vegyük: azt gondolom, ebben is szerepe volt a természetvédelemnek. Az, hogy a globális probléma globális megoldást igényel egészen biztos, de amikor együttesen nézzük, azért a nyugati világnak óriási felelőssége van a helyzetben.
A világ legnagyobb gazdaságai közül több, így az Egyesült Államok vagy az Európai Unió ebbe a csoportba sorolható. Kína ugyan nem nyugati, ám a piacgazdaság felé halad, és úgy tűnik, ott is egyre meghatározóbb a környezetvédelem. Abban bízom, hogy egyre többen csatlakoznak majd, és ez elég erő lehet, még akkor is, ha Oroszország kimaradna az összefogásból. Oroszország gazdasága a globális egészet nézve kis szelet, ráadásul egyre zsugorodik, ha a leszakadásának nem is örülnék, talán nélkülük is megoldható lenne a krízis.
Az biztos, hogy a lokális kezelés önmagában nem elég. Egyes hangadók mostanában hangoztatják, hogy a globális kihívásokra csakis lokális válaszokat lehet adni. Tegyük fel, hogy a magyar kormány nagyon jól kezelné a klímaváltozást, ez vajon önmagában mire lenne elég?
Bizonyos szintig azért csak van szükség lokális megközelítésre, ha mondjuk az átalakuláshoz való alkalmazkodásról van szó.
Egyértelmű, de a kibocsátást például globálisan szükséges csökkenteni.
Ökológusként főként növényekkel foglalkozik, idén megjelent, Hogyan mentsünk bolygót? című könyvében ennél jóval tágabb témát taglal. Egy tudós kiléphet a saját szakterületéről az aktivizmus érdekében?
Természetesen. Hiába foglalkozom például egy nagyon szűk témával, a kiskunsági vegetáció diverzitásmintázataival, azért az átlagembernél jobban értem a klímaváltozást, még ha nem is vagyok specialista. Legutóbb a természetvédelem történetéből írtam könyvet, amelynek csak egy nagyon kis szegmense kapcsolódik a szakterületemhez. Nem vagyok környezettörténész, viszont nem gondolom, hogy csak a Kiskunság diverzitását érintő kérdésekkel kellene foglalkoznom, hogy ökológusként ne alkothatnék véleményt olyan környezet- és természetvédelmi kérdésekről, amelyeknek nem vagyok a szigorúan vett szakértője.
Gazdasági érdekek mennyiben járulhatnak hozzá ahhoz, hogy felvegyük a harcot? A fosszilis energiahordozók például egyre kevésbé gazdaságosak, ennek lehet pozitív hozadéka?
Sokan kiszámolták már, hogyha most tennénk drasztikus lépéseket az éghajlati átalakulás ellen, akkor elképesztő lenne a gazdasági nyereség összehasonlítva azzal, ha mindent folytatnánk az eddigiek szerint. Rövid távon buknánk, hosszú távon nagyon nyernénk, ennek felismerése pedig önmagában motiváció lehet. Az egészet úgy érdemes elképzelni, mint egy betegséget: amennyiben korán megfogjuk, sokkal jobb a helyzet, mintha később bajlódnánk a kezeléssel.
Az elmúlt időszakban több olyan szakmai hangot is hallani itthon, amelyek szerint a civilizációnk már az elkövetkező évtizedekben össze fog omlani. Ön szerint ez reális forgatókönyv?
Nem érzem magam elég okosnak ahhoz, hogy ehhez érdemben hozzászóljak. Az biztos, hogy a tudományos adatokat, azok értelmezését, a véleményt nem szabad elhallgatni, ám amennyiben túl sokat hangoztatják a kétségtelen összeomlást, abból önbeteljesítő jóslat lehet. Szerencsére magamat nem kell megfékeznem, mert annyira tisztán nem látom az összes folyamatot, hogy meg tudnám állapítani a civilizáció közelgő bukását.
Persze, amennyiben belegondolok abba, mennyire függ a mindennapi életünk a fűtéstől, az áramtól, az internettől, a rendőrségtől, a mentőtől, a boltoktól és miegymástól, sajnos elképzelhetőnek tartom a néhány évtizeden belüli hanyatlást.
Ha egyszer eljön ez a világ, adódik majd a kérdés, hogy mit tesz a szomszéd, amikor elfogy a kajája, és erősebb nálam.
Akkor Jane Goodall szemlélete közelebb áll önhöz? Ő mindig a remény fontosságát hangsúlyozza.
Igen. A sok kicsi sokra megy elve nem mindig igaz, de most képesek leszünk mozgósítani a nagyokat. Amennyiben a politikusokban megvan az akarat, akkor jöhet az érdemi változás.
Fajunk mindig is alakította, kihasználta a környezetét, ám mintha idővel történt volna egy hasadás. Hol tört meg a kapcsolatunk a természettel?
Leginkább a mezőgazdaság kialakulásakor. Nagyon úgy tűnik, hogy a mezőgazdaság előtt a közösségek úgy vélték, az ember a természet egészének a része, és ezt az elmúlt évtizedekben, a természeti népek körében végzett vizsgálatok is megerősítik. Ezek a csoportok mára igen kevesen maradtak. Náluk fel nem merül, hogy a természet fölött állnak, hogy mindenen uralkodniuk kellene. Ez többek között abban nyilvánul meg, hogy vadászat előtt fohászkodnak, valamiféle engedélyt kérnek a világtól, szinte bocsánatot kérnek, hogy elveszik annak az állatnak az életét. A múltban azért is működött a vadászat, mert általában nem pusztították ki a populációkat, elvétve akadtak csupán kivételek.
Ehhez képest jött a mezőgazdasági, majd az ipari ember, és úgy kezdtünk el gondolkozni, hogy már nem a természetben élünk, hanem uralni kell azt, az erdőt ki kell irtani, a mocsarat le kell csapolni, hogy területhez jussunk, a sok vadállat ellenség, a házi állatok többsége pedig nyersanyag.
A mezőgazdaságnak nyilvánvalóan van szelídebb változata, a mostani ugyanakkor már nem is igazán mezőgazdaság, hanem inkább ipar: tízezrével zárják be a haszonállatokat egy hatalmas térbe, és ott végképp nem egyénenként, barátokként kezelik őket, ott csak azt számolják, mennyi zsír vagy hús jön ki belőlük a lánc végén.
A változás tehát a civilizáció egészét nézve a mezőgazdasággal kezdődött el, persze vannak kisebb léptékű kivételek. Amikor például kis területen sokféle növényt termesztettek, kevés állatot tenyésztettek, és azokkal idővel továbbálltak, az kevésbé terhelte meg a környezetet. Ez a fajta mezőgazdaság talán még össze is egyeztethető az eredeti felfogásunkkal, hogy a természet részei vagyunk, az új típusú mezőgazdaság azonban teljesen ellentétes ezzel.
Egy nagyváros egyik klimatizált épületében ülünk, villamossal jutottunk el ide. Tényleg nem is vagyunk már a természet része?
Ez a kérdés nagyon messzire visz. Már hallgatóként is tanultunk a témáról, és nem volt egyetértés az oktatók között, az egész kicsit definíciós kérdés. Az embernek az a része, amely a törzsfejlődés során megszületett, biztosan része a természetnek, ám azok, amiket utána mi magunk hoztunk létre, az épület, a villamossín, valószínűleg nem – legalábbis az én értelmezésemben.
Viszont, ami a természetben történik, az ránk, városlakókra is kihat.
Ez teljesen egyértelmű. A baj, hogy ezt sokszor nem érezzük, főleg a nagyvárosokban.
Ülünk a klimatizált szobánkban, lent a boltban minden elérhető, a szemetet elég kidobni, onnantól nincs vele gondunk.
Tényleg úgy érezheti az ember, hogy teljesen független a természettől, pedig egyáltalán nem.
A természetből érkező koronavírus egy egészen közeli és extrém példája ennek a kapcsolódásnak. Van ennél hétköznapibb megnyilvánulása az összefüggésnek?
Elég a klímaváltozásra gondolni. A Kárpát-medencében például a csapadékmennyiség talán nem fog drámaian változni, a hőmérséklet ugyanakkor egyértelműen emelkedik majd, ez pedig összességében fokozni fogja a szárazságot. Kérdés, hogy akkor miből tartjuk majd fenn a mezőgazdaságot, mivel tápláljuk az állatokat, amelyeket egyébként már most sem tudunk etetni, mert Brazíliából behozott, génmanipulált szóját kapnak, hogy elég húst adjanak. Mi lesz, ha egyszer azt mondják a brazilok, hogy ők is annyi húst akarnak enni, mint mi, és inkább megtartják a szóját? Egy-egy aszályt talán kihúzhatunk, a költségvetés megoldja, de amikor a szárazság rendszeressé válik, és több országot is sújt, nehezebb lesz a helyzet. Minden mindennel összefügg.
A komplex probléma komplex megoldást követel, de mik azok a lépések, amelyeket a döntéshozóknak egyértelműen meg kellene lépniük a bolygó és az emberiség érdekében?
A legsúlyosabb probléma a globális felmelegedés, ez igényli a legsürgősebb intézkedéseket. A feladat, hogy a párizsi klímaegyezmény megmaradjon, sőt, megerősödjön. Az abban megfogalmazott vállalásokat folyamatosan felül kell vizsgálni, mérlegelni kell, hogy mire volt elég az addigi cselekvés. 2050-re sok állam nagyon jó célokat tűzött ki, és már 2035-re is vannak vállalások, egyelőre azonban nem igazán látszik, hogy ezek teljesülnének.
Mintha egy hajóval a rossz irányba tartanánk, és bár elkezdtünk szép lassan fordulni, ez még mindig igen kevés ahhoz, hogy 2035-re, 2050-re a beálljunk a helyes irányba.
Hogy miként lesz itt 50 százalékos kibocsátás-csökkentés bő egy évtized, illetve klímasemlegesség szűk harminc év múlva, azt nem tudom. Ez nemcsak nálunk, hanem tőlünk nyugatra is gond, Amerikában is 2050-es céllal számolnak, mégis új olajmezőket keresnek.
A fosszilisokat azonnal el kellene hagyni, az, hogy új szénbányát, szénerőművet nyissanak, fel sem merülhetne. A gázt sem lehet úgy kiváltani, hogy közben újabb és újabb szerződéseket kötünk, vagy máshonnan hozzuk be az energiahordozót. Rövid távon nyilván kell megoldás, de a hosszú távú gondolkodást már legalább 20 éve el kellett volna kezdeni. Az is biztos, hogy nem pusztán a fosszilisok elengedésére, hanem az energiaigényünk mérséklésére is szükség lenne. Tudnánk racionalizálni, fájdalom nélkül mondhatnánk le egyes fogyasztásokról.
Például?
Nekem például nem fáj, hogy a házamban nincsen légkondicionáló, és nem is lesz.
Akkor sem, amikor ott tart már a globális felmelegedés, hogy hónapokig egyfolytában tombol a forróság?
Tippre még egy 40 évet élhetek jó esetben, szerintem ki fogom húzni, ha nagyon meleg van, legfeljebb lemegyek az alsó szintre és szellőztetek. A magam részéről egyébként szeretek a forróságban dolgozni, Villányban élek, sokszor nyáron végezzük a szőlőmunkát. Délután betérve a házba nem is tűnik olyan melegnek a lakás.
A légkondicionálóról való lemondás mellett mit tehetünk a bolygóért? Ön mit tesz?
Az egyéni vállalások azért jók, mert nem kell másra mutogatni. Az én esetemben a legnagyobb hatása szerintem a táplálkozásomnak van, a második helyen pedig a közlekedési szemléletem áll. A táplálkozásom lényege, hogy majdnem teljesen vegán vagyok, csak akkor váltok vegetáriánus étrendre, ha éppen utazom, és nehézkes a vegánság tartása. Esetenként vendégségben is elfogadok egy süteményt, amelyben lehet tojás vagy tejszín, húst viszont sosem fogyasztok. Ezzel óriási mértékben csökkentettem az ökológiai lábnyomomat.
Ami az utazást illeti: nincsen autóm. Ha lenne, valószínűleg akkor is kevesebbet használnám, de azért csak ott lenne a kísértés, hogy késésben vagyok, túl meleg van és így tovább. Most nincsen ürügyem, ahova tudok, vonattal megyek, és igazából ez sem fáj.
Néha érzem, hogy kényelmesebb lenne autózni, a tömegközlekedés és az állomásig való kisétálás viszont így is teljesen vállalható dolog. Szerintem annak, aki nem kifejezetten idős vagy beteg, szintén nem fájna ez a megközelítés.
És még egészséges is a séta.
Igen. Különösen furcsának találom, amikor valaki autóval megy el a konditerembe futópadozni, ahelyett, hogy inkább gyalogolna, kerékpározna. A vonatozást egyébként mentális egészség szempontjából is szeretem, van időm az úton foglalkozni a magam dolgaival, találkozhatok ismerősökkel ahelyett, hogy egyedül vezetnék a monoton autópályán.
A táplálkozás és a közlekedés mellett a szelektív hulladékgyűjtésre, az újrahasznosításra, a termékek csomagolásának ellenőrzésére is odafigyelünk otthon, a hátizsákom, a cipőm és a fogkefém is újrahasznosított műanyagból készült. Noha a 100 százalékban újrahasznosított csomagolás ritka, egyre nő az arány. Emellett lehetőleg hazai vagy európai termékek közül válogatunk, kerüljük az állatkísérletes cikkeket, és igyekszünk minél természetesebb anyagokból választani. Vegyszert eleve csak arra használunk, amire tényleg szükséges, a vízkő eltávolítására például az ecet a legjobb, nem kell semmiféle drága vacakot beszerezni. Kipróbáltam, tényleg működik.
Fontos továbbá, hogy hol nyaralunk: többnyire itthon. Ha külföldi konferenciára is megyek, akkor is igyekszem közeli, vonattal megközelíthető helyekre látogatni. Szeretem Lengyelországot, Csehországot, Szlovákiát, ahol kulturálisan is tudok kapcsolódni, Ausztráliában már csak azért sem választanék helyszínt, mert a gondolattól elszédülök, hogy ennyit utazzak egyhuzamban. Azt hiszem mellesleg, valójában sokaknak nem lenne nagy fájdalom lemondani az egyiptomi nyaralásról.
Ügyelünk továbbá az energiatakarékosságra. Bár a házunknak elég jó a hőszigetelése, és régóta energiatakarékos izzókat használunk, az otthon gázfűtéssel működik. Amikor ezt bevezettük, nagyon jó megoldásnak tűnt, azóta persze lettek jobb technológiák. Fontos, hogy itt is próbálunk racionalizálni, nem rendezünk a hideg télben nyári partit, amennyire lehet, takarékoskodunk az energiával. A számítógép sincs egész nap bekapcsolva, inkább megvárom, hogy összejöjjön annyi munka, hogy érdemes legyen leülni a monitor elé. Az nem szerencsés, hogy egyetlen üzenetért bekapcsoljuk a gépet, aztán két órát megy üresjáraton, hiszen az is fogyaszt valamennyi áramot.
Végezetül a négy megjelent könyvemből kettőnél el tudtam érni, hogy újrapapírból nyomják. A másik kettőnél ez nem sikerült, viszont azokkal a kiadókkal nem is fogok újra dolgozni.
Mivel győzne meg egy átlagembert, hogy hasonló módon figyeljen oda az életmódjára, segítsen megóvni a környezetet?
Akinek van gyereke, unokája, vagy gyereket tervez, attól megkérdezném, hogy mit akarna hagyni az utódjaira. A többség valószínűleg azt szeretné, ha a gyereke jó oktatásban részesülne, értékes szakmát tanulna, esetleg elvégezne egy egyetemet, nyelvet tanulna, elboldogulna az életben. Talán azt is fontosnak találnák, hogy legyen jó a modora, ismerje a kultúrát, és könnyen lehet, hogy a szülő még nagyobb összeget örökségül hagyna, segítené gyermekét egy autóval, hitellel.
Szerintem viszont azon is érdemes elgondolkozni, akarjuk-e, hogy leszármazottjainknak legyen tiszta ivóvizük, hogy ne maszkban, szmogban kelljen járkálniuk, hogy halljanak madárdalt, hogy egészséges élelmiszereket egyenek.
Vagy – hogy visszatérjünk egy korábbi kérdéshez – szeretnénk-e, hogy rendezett civilizációban éljenek?
Hogy létezzen állam, hogy legyenek szolgáltatások, rendőrök, egészségügy? Esetleg azt kívánjuk, hogy betegeskedő leszármazottjaink kezeljék saját magukat, hogy az erősebb nyugodtan elvegye a gyengébb házát, ételét?
És ha valaki nem akar gyereket?
Őket nehezebb meggyőzni, de szerintem nem lehetetlen. Az ember mégis társas lény, van benne empátia, csak foglalkoztatja a saját faja. Amikor egy gyermektelen ma ránéz egy játszadozó kisgyermekre, azért eljátszhat a gondolattal, mi lesz vele, ha egyszer felnő. Amennyiben most nem cselekszünk, akkor könnyen lehet, hogy csordogáló patakokból kell majd vizet nyernie, hogy saját embertársaival kell majd élet-halál harcot vívnia. Szerintem ez a jövőkép a többséget elszomorítja, még ha akadnak olyanok is, akik az utánam a vízözön – vagy inkább tűzözön – elvét vallják.
