Sok európai államhoz képest a keresztény Magyarország több mint ezer éves történelmében soha nem volt „divat” a politikai gyilkosság, olyanra pedig párját ritkítóan van példánk, hogy egy alattvaló törvényes urának, a királynak életére törjön. Annál több volt viszont – főleg az Árpád-korban – a testvérháború, amikor valamely uralkodó közeli férfi rokonai egymás ellen fordultak a hatalom megszerzéséért. Nagy volt a kísértés, akinek ugyanis az Árpádok vére folyt ereiben, nagyon könnyen talált olyan belső és/vagy külső szövetségest, akire támaszkodva trónkövetelőként léphetett fel.
A belviszály, széthúzás mintha egyidős lenne a magyarokkal – ma is töretlenül érvényes a mondás, miszerint két magyar három párt –, miközben olyan mélyen beleivódott történelmi tudatunkba, hogy kifejezésünk is van rá: turáni átok.
Egyik legismertebb példája Géza és öccse, László (a későbbi Szent László király) harca a hatalomért unokatestvérükkel, Salamonnal. A rivalizálás 1074. március 14-én dőlt el a mogyoródi csatában – e szó szerint testvéri vérontás rendhagyó módon egy település, a mai Mogyoród születésének is a kezdete. Az összecsapásról a napokban jelent meg a Történelmi Animációs Egyesület az eddigiekhez képest más technikával, új minőségben készült rövidfilmje Mogyoródi csata címmel.
Apáról fiúra: testvér a testvér ellen
Orseolo Péter második uralma ellen lázadás tört ki a Magyar Királyságban, a trónt a Szent István által megvakíttatott és száműzött Vazul herceg fia, András foglalta el 1046-ban. Hatalmát megosztotta öccsével, Bélával, akit az ország területének egyharmadát kitevő dukátus élére állított. A testvérek sikerrel kormányozták az országot, Béla szinte biztos lehetett utódlásában, ám András 1057-ben mégis gyermekkorú fiát, Salamont koronáztatta királlyá.
Két év múltán pedig Bélát választás elé állította: a híres várkonyi jelenetben a kard és a korona, azaz a hercegség és a királyság között kellett választania. Okosan az előbbi mellett döntött, majd elmenekült az országból, hogy haddal térjen vissza: legyőzte bátyját – I. András testvére foglyaként halt meg 1060-ban –, és elfoglalta a trónt.
Három évvel később I. Bélát is utolérte a halál, koronája András fiára, Salamonra szállt. Az új uralkodó folytatva az apai hagyományt országrésznyi hercegségeket adott unokatestvéreinek, Gézának és Lászlónak, majd a történelem elkezdte ismételni önmagát. A király és a hercegek fényes sikereket ért el együtt.
Közös erővel segítették Géza sógorát, a horvát bánt, majd a lengyel királyt a csehek ellen, végül legnagyobb győzelmükként Kerlésnél szétverték az országra törő, jókora besenyő hadat. És mivel a támadás mögött Bizánc „aknamunkáját” gyanították, bosszúból fényes hadjáratot vezettek az Al-Dunánál, és megfosztották a birodalmat legjelentősebb északkeleti bástyájától, Nándorfehérvártól.
Turáni átok és hatalomvágy
De mi is ez az átok? Történeti nyoma nincs, és maga a kifejezés is minden bizonnyal csak a XIX. század végén terjedt el a köztudatban, de a széthúzással, testvérháborúval sújtott nemzet ideája nyilván sokkal ősibb ennél. Ha pár mondat erejéig maradunk még a legendák világában, két elmélet kínálkozik.
Az egyik Anonymus beszámolójára támaszkodva a vérszerződésig nyúlik vissza, itt a hét fejedelmi személy megfogadta, hogy mindig Álmos véréből választja vezetőjét. Vagyis hitet tett az úgynevezett senioratus mellett, ahol a trón nem apáról fiúra, hanem mindig az alapító (esetünkben Álmos) aktuálisan legidősebb, egyenesági fiú utódjára öröklődik. Az eskü utolsó része úgy szólt, hogy aki e megállapodásokat megszegné, azt „örök átok sújtsa” – Géza nagyfejedelem után Szent István öröklése szembe ment ezzel, és aktiválhatta az átkot. A másik is István korához köthető, e szerint üldözött táltosok átkozták meg a magyarságot azért, amiért elfordult ősi isteneitől.
Az Árpád-kori valóság azonban ennél sokkal prózaibb: miként fent is említettük, akiben Árpád vére csörgedezett, könnyen talált magának szövetségeseket az éppen regnáló uralkodó ellen, a motivációt évszázadokon átívelve úgy hívják, hogy hatalomvágy.
Amennyiben a „lázadó” győzött, a főhatalom mellé a történetmesélés jogát is megnyerte, Árpád-kori történetíróink ilyen esetekben általában valamely gonosz országnagyok mesterkedésében láttatják annak okát, hogy hősük, királyuk saját vére ellen támadt. Így van ez Géza, László és Salamon ügyében is, holott lássuk be, és ezt Baltavári Tamás történész, a Történelmi Animációs Egyesület elnöke is megerősíti:
Hadi csel Mogyoródon
Mi adta a casus bellit? Nem tudjuk. A krónikák azt írják, a Bizánc elleni hadjárat után, a zsákmány felett való osztozkodás során támadt komoly nézeteltérés, de ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudjuk. Nem túl életszerű, hogy az „ő szintjükön” ezek a típusú anyagi javak ilyen horderejűvé váljanak, de mint tudjuk, minden vita elfajulhat. Elképzelhető, hogy egyes apróságokból hatalmi kérdés vált, és a bizalmatlanság légkörében elefánttá nőtt a bolha, a lényeg az: viszonyuk elmérgesedett.
A király és a hercegek is fegyverkezni kezdtek, szövetségeseket kerestek, mígnem Salamon bevitte az első ütést: a Szolnok közelében fekvő Kemejnél meglepetésszerű támadással elsöpörte Géza készületlen, maroknyi seregét. A hercegnek sikerült elmenekülnie, és katonái maradékával Lászlóhoz csatlakoznia, így egyesült erővel haladtak a királyi had elébe.
A két sereg egy dimbes-dombos, mogyoróbokrokkal sűrűn benőtt, lakatlan területen találkozott Pest közelében, a keletre vezető hadi út mentén, ami nagyjából a mai M3-as autópálya nyomvonalán húzódott. Bár az idősebb Géza volt a trón várományosa, ő maga csak egy hadosztályt vezetett, katonai ügyekben az ünnepelt bajnok, a társai közül egy fejjel kimagasló lovag, László kezébe adta a vezetést. Jól tudta ezt a keleti irányból, Gödöllő felől érkező Salamon is, ennek fényében építette ki stratégiáját, és elsőként Géza gyengébb csapatait akarta megsemmisíteni, hogy aztán teljes erejét Lászlóra koncentrálhassa. Csakhogy a testvérek meglepetéssel készültek:
– mondja a 24.hu-nak Baltavári Tamás.
Salamon ide indított rohamot, de amikor észrevette a kelepcét, megállította lovagjait, és a bal szárny ellen indult újra. Végzetes hiba volt: a királyi had lendülete megtört, oldala pedig védtelenné vált, László pedig rögvest oldalba támadva Salamont, megszerezte a győzelmet.
Csata, templom, falu
A csata után Salamon Pozsony várába szorult vissza, Gézát pedig még 1074 márciusában királlyá koronázták, a testvérháború azonban nem ért véget. Megmaradt, apró nyugati területén Salamon továbbra is királyként uralkodott, és sógora, IV. Henrik német-római császár segítségével sorozatos, de sikertelen próbálkozásokat tett hatalma visszaszerzésére.
Géza 1077-es halála után László fejére került a korona, Salamon végül csak 1081-ben mondott le királyi jogairól. Elhatározása azonban nem bizonyult tartósnak. Összeesküvést szőtt László ellen, amiért Visegrád várába zárták, innen 1083-ban, István király szentté avatásakor szabadult: a legenda szerint ugyanis István koporsóját addig nem tudták felnyitni, amíg az országban testvérviszály dúl, és Salamon börtönben sínylődik.
És miként született a vérfürdőből egy ma is virágzó település? Úgy, hogy a legenda szerint László őszintén megsiratta ellenfeleit, és megfogadta, egyházat alapít ezen a helyen. Szavát betartotta, a Szent Márton tiszteletére épült fogadalmi templom és bencés apátság körül pedig az idők során virágzó település épült ki, Mogyoród.
