A Vörös rózsával akkor járunk a legjobban, ha pontosan olyan elvárásokkal ülünk le elé, amelyet a sorozat fülszövege sugall: egy csapat tinit terrorizál egy mobilos applikáció. Nem véletlenül szakad ki az emberből az unott felhorkanás, az elmúlt évtizedben alkotások egész sorát fűzték fel arra, amelyekben immár nem az elátkozott tárgyakban, hanem az okostelefonokban rejtőzik az igazi veszély. A szellemek, démonok és hús-vér pszichopaták már lejárt lemeznek számítanak, a TikTok-generációnak új félelmek és rémek kellenek, mi is lehetne kézenfekvőbb annál, ha az állandóan a kezünkben tartott kütyükből csinálnak ellenfelet?
A Vörös rózsa a kilencvenes évek legrosszabb animált intróit megidéző kezdése sem segít abban, hogy félretegyük a prekoncepciókat, ahogyan a sztori eleje sem: vége a vizsgáknak, a felszabadult tinédzserek egy impozáns mezőre vonulnak ki lerészegedni. Miközben a Faithless Insomniájára veretik, egyikük megteszi a modern kor legnagyobb hülyeségét: egy gyanús linkre kattint a telefonján. Az interaktív játéknak tűnő alkalmazás előbb kérdéseket tesz fel neki, szépen lassan viszont zsarolni kezdi a lányt, átveszi az élete fölött az irányítást. Ezerszer megvalósított és látott történet, az online zaklatás témáját körbejáró, közepes vagy annál silányabb minőségű horrorok egész sora ugorhat be, de a 2010-es években nagy népszerűségnek örvendő Hazug csajok társasága című tinisorozatot is megidézi. Az azonban, ami kiemeli a Blumhouse-féle futószalagos középszerből, és az utóbb említett sorozat valószerűtlenül steril, művi hangulatából a második epizód végén csapja arcon a nézőt: egy szokatlan és bátor dramaturgiai csavarral zökkentik ki a nézőt abból, hogy talán mégsem az unalomig ismételt sémákat böfögi csak fel a sorozat.
Ezen a téren a másik nagy meglepetést az okozza, hogy a Vörös rózsa igyekszik hús-vér embereket csinálni szereplőiből. A nyolc epizódos sorozatjelleg bőven kínál is lehetőséget arra, hogy ne csak a sztereotip horrorkaraktereket lássuk, még úgy is, hogy egyébként valóban őket vonultatja fel: van a csapatban egy indiai számítógépzseni, melegségét titkoló srác, nagyszájú duci lány és hősszerelmes lovag is. Az Instagram-filterek és az iskolatársak előtt mutatott álca mögött azonban súlyos traumák rejtőznek, amire a Vörös rózsa mesterien tapint rá: míg sok hasonló témájú filmhez, sorozathoz hasonlóan az applikáció először olyan komolytalannak tűnő tinidologgal zsarolja őket, mintha egy virtuális felelsz vagy mersz lenne kicsit morbidabb következményekkel, addig később az igazi, mély félelmeikre kezd hatni. És ami valóban rémisztő az nem az, hogy ki kit csókolt meg egy bulin, hanem az, hogy az otthoni balhék láthatóvá válnak-e egy olyan közegben, ahol már egy kissé elnyűtt cipő is a nevetség tárgyát képezi.
Márpedig családi balhéból mindannyiuknak kijutott: van, aki édesanyja öngyilkosságát próbálja feldolgozni, más az alkoholtól egész nap félájultan heverő anyját takargatja be esténként lemondó odaadással, megint más inkább lepukkant mosdókba beszél meg ismeretlenekkel randit, nehogy bárki előtt lebukjon szexuális orientációja miatt. A Vörös rózsa ráadásul sem nyomorpornót, sem felszínes tanmesét nem csinál a szereplők traumájából: gondjaik nem csak izgalmas karakterjegyként szolgálnak, és nagy sorozatvégi összeborulás sincsen, ahol az alkoholista leszokik, az agresszív apa megtér, a bántalmazó tinédzserek kibékülnek. A sorozat egyik legnagyobb erénye, hogy sikerült egy olyan szereplőcsoportból embert csinálni, akiknek a tinihorrorokban az a legfontosabb személyiségjegyük, hogy nincsen személyiségük.
Ebben nagy szerepet játszik egyrészt a remek fiatal színészekből álló szereplőgárda, és az is, hogy az átlagnéző által kevésbé ismert vidéken játszódik: Boltonban, néha Manchesterben, az északnyugat-angliai hangulat pedig nemcsak a szereplők karcos kiejtésében köszön vissza, hanem együtt létezik a történettel. És ha a remek fiatal brit színészekről és a vidéki angol miliőről esetleg beugrana a Sex Education, az nem a véletlen műve: ugyanaz a produkciós cég készíti mindkettőt. A Vörös rózsának egyébként kifejezett célja volt, hogy megmutassák Angliának ezt az oldalát is: a sorozatot gyártó ikerpár, Paul és Michael Clarkson szintén Boltonban nőttek fel, és zavarta őket az, hogy északi akcentushoz legfeljebb a Downton Abbey cselédjeit és drogosokat köti az átlagnéző. A testvérpár nemrég Mike Flannaganel dolgozott együtt A Bly-udvarház szellemén, a Vörös rózsát a BBC Three számára gyártották.
A sorozat hangulata szintén telitalálat: a szomorkás angol vidék, a telefonokból áradó vörös szín és a neonpulzálás kellően megadja a borzongatós légkört. Ezt ellensúlyozzák a zenék, amivel szintén kreatívan játszanak a készítők: míg a tinik az egyik epizód elején még a Barbie Girlre buliznak, addig a film végén már a dal lírai változatára temeti egyiküket a pap.
A sok pozitívum ellenére azonban a Vörös rózsa is elcsúszik a finálé előtt: minél jobban fény derül az applikációt mozgató erőkre, annál kevésbé izgalmas a történet, ráadásul egyre nagyobb logikai bukfencek is keverednek a történetbe néhány teljesen felesleges szállal. A végkifejlet pedig már egyenesen azokat a tucatfilmeket idézi, amiktől a sorozat az elején nagyon bátran elrugaszkodott, az ember pedig csak némán könyörög, legalább a kötelező film végi cliffhanger maradjon le a végéről. Nem marad le, de miért is maradna, hiszen másokat az online térben terrorizáló emberek mindig is lesznek, ahogy egy minisorozatot is bármikor lehet folytatni, csak a Clarkson-testvérek munkája addig egészen sikeresen hitette el, hogy nem fél bátor döntéseket hozni. Emiatt a Vörös rózsa egy meglepően jól induló kellemes meglepetés lesz, amely minden pozitívuma ellenére végül gyáván visszavonul. De azt legalább eléri, hogy az ember ötször meggondolja, mire kattint rá legközelebb.
Vörös rózsa (Red Rose), 2022, a nyolc epizód elérhető a Netflixen. 24.hu: 6,5/10
