Amikor kilencéves volt, és az anyja először járta haláltáncát a rákkal, tolvaj lett. Akkoriban ezt nem választásnak, kalandnak vagy izgalomnak látta, bár a későbbi években a karrierjét mindezen dolgoknak tekintette. Az ifjú Harry Booth számára a lopás a túléléssel volt egyenlő.
Enniük kellett, fizetniük a jelzálogot és az orvosokat, meg kellett venniük a gyógyszereket, még akkor is, ha az anyja túl beteg volt ahhoz, hogy dolgozzon. Az anyja minden tőle telhetőt megtett, mindig is megtette, még akkor is hajtotta magát, amikor a haja csomókban hullott ki, és további kilókat vesztett amúgy is vékony testalkatából.
A kis cég, amelyet a testvérével, Harry őrült Mags nénikéjével alapított, nem tudott lépést tartani a rák költségeivel, a dollárjelek puszta nagyságával, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy kezeljék azt, ami az anyja testében terjedt. Az anyja volt a Ragyogó Nővérek Takarítószolgálat gerince, s noha hétvégenként Harry is beugrott segíteni, ügyfeleket veszítettek.
Az ügyfelek elvesztése egyet jelentett a bevétel csökkenésével. Ha csökken a bevétel, pénzt kell keresned, hogy kifizethesd a Chicago West Side-on lévő, barátságos, kétszobás házon lévő jelzálogot.
Talán nem volt valami nagy szám a ház, de az övék volt… és a banké. Az anyja egyetlen hülye törlesztőrészletet sem mulasztott el befizetni, amíg meg nem betegedett. De a bankokat mindez nem érdekli, ha egyszer hátralékba kerülsz.
Mindenki a pénzét akarta, s még több pénzt tettek rá, ha nem fizettél időben. Ha volt hitelkártyád, vehettél gyógyszert, cipőt – a lába egyre csak nőtt – és hasonló dolgokat, de aztán mindez még több számlát, késedelmi díjat és kamatot meg ilyesmit eredményezett, egészen addig, amíg egy éjszaka meg nem hallotta az anyját sírni, amikor azt hitte, hogy ő már alszik.
Tudta, hogy Mags segít. Nagyon keményen dolgozott az ügyfelek megtartásáért, és a számlák, késedelmi díjak egy részét a saját pénzéből fizette. De ez egyszerűen nem volt elég.
Harry kilencévesen megtanulta, hogy a „zálogjog érvényesítése” azt jelenti, hogy az utcára kerülhetsz, és az „újbóli birtokbavétel” pedig azt, hogy az emberek elvehetik tőled az autódat.
Tudta, hogyan kell zsebet metszeni. Őrült Mags nénikéje néhány évet töltött mutatványosok között, és megtanult pár trükköt. Afféle játékként megtanította őket Harrynek.
Jó volt benne, átkozottul jó, és ezt a tehetséget kamatoztatta is. Az anyja által gondosan megtanított jó és rossz sem sokat jelentett neki, amikor az anyja a fürdőszobában hányt a kemoterápia után, vagy amikor kendőt kötött a kopasz fejére, hogy elvonszolja magát kitakarítani valaki puccos tóparti házát.
Harry nem hibáztatta a puccos tóparti házakban, a tetőtéri luxusingatlanokban vagy a csillogó irodaházakban lakókat. Csak nagyobb szerencséjük volt, mint az anyjának.
Vonaton utazott, az utcákon bolyongott, kiválasztotta a célpontjait. Jó szeme volt hozzájuk. A gondatlan turistákhoz, a fickóhoz, aki többet ivott a kelleténél happy hourkor, a nőt, akit túlságosan lefoglalt az sms-ez és ahhoz, hogy a táskájával is törődjön.
Tudott elbűvölően mosolyogni, vagy lassan, félénken járni. Előfordult, hogy egy nap a fordítva feltett Cubs baseballsapkával takarta el hajkoronáját (ez volt a dinka külseje), vagy olyan lenyalt frizurába fésülte, ahogy szerinte a magániskolai ficsúrok viselik.
Az idő alatt, amíg az anyja túl beteg volt ahhoz, hogy tudja, mi történik, a jelzálog ki lett fizetve – Mags nem kérdezte, Harry pedig nem mondta –, a világítást sem kapcsolták ki. És elég pénze volt arra, hogy a használtruha-boltokban turkálva gyarapítsa a ruhatárát az általa megfelelőnek vélt darabokkal. Egy régi iskolai blézer, egy öltönynadrág, egy kifakult Bears pulóver. Egy használt – talán harmadik kézből származó – télikabát belsejébe zsebeket és tasakokat varrt.
És megvette első álkulcs készletét.
A jegyeit megtartotta. Éles, tudásra szomjas esze volt, tanult, megírta a házi feladatait, és távol tartotta magát a bajtól. Fontolóra vette, hogy saját vállalkozásba kezd… pénzért megcsinálja mások feladatait. De tudta, hogy a legtöbb gyerek fecsegős.
Helyette inkább az álkulcsaival gyakorolt, és a könyvtárban lévő számítógépen a biztonsági- és riasztórendszereket tanulmányozta.
Harrynek ez lett a kedvenc szava.
A következő három évben az élet visszatért a normális kerékvágásba. Harry folytatta a zsebmetszést. Bolti lopásokat követett el… roppant elővigyázatosan. Semmi túl értékeset, semmi azonosíthatót nem emelt el. Előnyös megállapodást kötött egy South Side-i zálogházzal.
Egy hegynyi számlát kellett kifizetniük, és a pénz, amelyet a diáktársai korrepetálásával keresett, nem volt rá elég.
Különben is, már rákapott a lopás ízére.
Az anyja és Mags újra felépítették a vállalkozásukat, és Harry nyaranta három éven át takarított, súrolt, és közben felmérte a házakat és üzleteket.
Egy fiatalember, aki fél szemével már a jövőre figyel.
Két nappal a tizenkettedik születésnapja után Harry életében először betört egy házba. A rettegés, amelyet amiatt érzett, hogy ha elkapják és börtönbe hurcolják, megölheti az édesanyját, abban a pillanatban elpárolgott, amikor odabent állt a csendes sötétben.
Később, amikor visszatekintett, megértette, hogy ez volt az a pillanat, amikor megtalálta a célját. Talán nem volt jó cél, nem olyan, amelyet egy előkelő társaság elfogadna, de az övé volt.
Ott állt, most már magas fiúként, a régóta vágyott hirtelen növekedés után, és a széles ablakokon át, a tó fölötti beszűrődő holdfényt bámulta. Mindennek rózsa-, citrom- és szabadságillata volt.
Csak ő tudott róla, hogy itt áll. Bármit megérinthetett, bármit elvehetett, amit csak akart.
Ismerte az elektronikus eszközök, az ezüst és az ékszerek piaci értékét… bár az értékes ékszereket nyilván elzárták. Még nem jött rá, hogyan kell egy széfet feltörni. De rá fog jönni, ígérte magának.
Most nem volt ideje vagy lehetősége arra, hogy az összes fényes cuccot elvigye.
Legszívesebben csak állt és sütkérezett volna a sikeres behatolás fényében, de munkára kényszerítette magát.
Harry tehát lehajtott fejjel és nyitott füllel szorgoskodva tudomást szerzett az ügyfél szomszédja férjének bélyeggyűjteményéről.
Az asszony nevetve beszélt róla.
– A megszállottja lett, amióta tavaly megörökölte a nagybátyja gyűjteményét. El tudod hinni, hogy épp most költött ötezer dollárt egy ilyenre?
– Bélyegre?
– És ebben nincsenek benne a hőmérséklet- és páratartalom-szabályzók, amelyeket az otthoni irodájában helyezett el, ahol az albumokat tartja. Régebben viccelődött a nagybátyja hobbijával, most már teljesen belevetette magát. Aukciókat és online oldalakat követ, hozzáadta a saját albumait. Ez most már befektetés, és így rendjén van. Úgy értem, mit érdekel engem, ha egy csomó hülye bélyeg van az asztalán? De római aukciók és kereskedők után kutat, hogy meglátogassa őket, amikor a jövő hónapban odautazunk.
– Hadd vegye csak a bélyegeit – tanácsolta az ügyfél. – Te meg vegyél cipőt.
Harry elraktározta az információt, és úgy vélte, az univerzum nagy, fényes jelet küldött neki, amikor a barátnő arról beszélt, hogy dobozokat kell kivinnie az autójához az eseményre.
Arcán csupa ártatlansággal ment be az ebédlőbe.
– Elnézést, Ms. Kelper, végeztem a konyhában. Ööö, nem kell esetleg segíteni a cipekedésben?
– Ami azt illeti… Alva, ő Harry. Harry, Ms. Finkle-nek jól jönne egy erős legény segítsége.
– Szívesen segítek, mielőtt felmegyek, hogy a nénikémmel befejezzük az emeletet.
Így Harry Ms. Finkle-lel átment a szomszédos nagy, gyönyörű házhoz, amelynek csodálatos kilátása nyílt a tóra.
És első kézből megnézhették a riasztórendszert, amikor bementek. Nincs kutya, állapította meg, ami mindig plusz.
– Ööö, költözik, Ms. Finkle?
– Tessék? – pillantott rá futólag a nő, ahogy átmentek a széles előtéren. – Ja, a dobozok. Nem, jótékonysági rendezvényt tartunk, egy csendes árverést. Én vagyok a felelős a holmi összegyűjtéséért.
– Ez igazán rendes magától.
– Meg kell tennünk, amit csak tudunk a kevésbé szerencsésekért.
Egyetértek, gondolta Harry, és megfigyelte, hogy a földszinten a nyílt tér koncepció érvényesül. Látta a balra forduló folyosót, a bezárt, dupla üvegajtót, és a mögötte lévő férfias irodahelyiséget.
Harry kihordta a dobozokat és berakta egy fényes, fehér Mercedes terepjáró hátuljába.
– Ez jótékonysági célokra van – mondta –, de köszönöm.
Visszatért a munkájához, és a napsütéses nyári délelőtt hátralévő részében a keze forró, szappanos vízben ázott.
A hazafelé vezető vonatutat csendben tették meg a nagynénjével, mert kemoterápiás nap volt. Mags meditációval töltötte az utat, és az egyik varázskövét tartotta a kezében, hogy egészséges rezgéseket keltsen… vagy valami ilyesmi.
Aztán a cukorka rózsaszín fejkendőt viselő édesanyjával a kórházba mentek a legjobb és legrosszabb napjukra.
A legjobb, mert a nővér, akit Harry jobban kedvelt az orvosnál, azt mondta, hogy az anyja állapota egyre javul. A legrosszabb, mert anyja a kezeléstől mindig rosszul lett.
Harry az anyjával ült, és felolvasott neki a kemónapinak nevezett könyvükből. Az anyja behunyt szemmel feküdt, miközben a gép a gyógyszert pumpálta belé, de Harry mosolyt tudott csalni az arcára, sőt, kicsit meg is nevettette, amikor a különböző szereplőket más-más hangon szólaltatta meg.
– Te vagy a legjobb, Harry – mormolta, miközben Mags keresztbe tett lábbal ült a padlón az ágy lábánál. Elképzeli, mondta nekik, ahogy a ragyogó fehér fény elpusztítja a rákot.
Mint a legjobb/legrosszabb napokon mindig, Mags készítette a vacsorát, amelyről azt állította, hogy gyógyító hatású, és az illata majdnem rosszabb volt, mint az íze.
Füstölőt gyújtott, kristályokat akasztott fel, kántált és szellemi vezetőkről, vagy valami ilyesmiről beszélt.
És ha tudta is, hogy Harry milyen gyakran kiszökik a házból, sohasem beszélt róla. Ha kíváncsi volt is, honnan van az unokaöccsének plusz száz dollárja, sohasem kérdezte meg.
Most pedig Harry ott állt Finkle-ék tóparti házában a fojtott csendben. Hangtalanul osont át rajta, bár azt sem hallotta volna senki, ha odacsörtet a dupla üvegajtóhoz.
Bent az irodában beszívta a levegőt, amelynek halványan füst- és cseresznyeillata volt. Szivarok, gondolta, amikor megpillantotta az íróasztalon lévő széles, díszes szivardobozt.
Kíváncsiságból felemelte a fedelet, beleszagolt. Kiemelt egy szivart, és úgy tett, mintha fontoskodva pöfékelne néhányat.
A hecc kedvéért – elvégre tizenkét éves volt – betette a hátizsákjába.
Aztán beleült a portói vörös színű, magas támlájú bőrfotelbe, ide-oda forgolódott, és szemöldökét összevonva úgy nézett, ahogy szerinte egy tárgyalást vezető, gazdag ember tenné.
– Mind ki vagytok rúgva! – bökött ujjával a levegőbe, és nevetve felhorkant.
Aztán munkához látott.
Felkészült rá, hogy zárt fiókkal kell megküzdenie, de Finkle nyilvánvalóan túl biztonságosnak tartotta az otthonát ahhoz, hogy ezzel is bajlódjon.
Harry megtalálta az albumokat – összesen négyet –, és a toll-lámpáját használva elkezdte átnézni őket.
De az elmúlt három hétben rengeteg kutatást végzett a bélyegekkel kapcsolatban.
Finkle fekete, savmentes albumlapokon tartotta a sajátjait, és pergamenlapot használt a védelmükre. Volt csipesze, de Harry nem kockáztatta volna meg. Gyakorlat és ügyesség hiányában könnyen elszakíthatta vagy megrongálhatta volna a bélyeget, csökkentve ezáltal az értékét.
A legtöbb oldalon négy bélyeg volt keresztben és hat lefelé. Kiválasztott egyet az első albumból, és a bélyegeket gondosan átrakta a magával hozott rendezőbe.
Úgy érezte helyénvalónak, ha mindegyik albumból egy-egy oldalt visz magával, ezért félretette az elsőt, és kinyitotta a másodikat. Nem sietett, s mivel Finkle minden albumba beletett egy ügyes táblázatot, amely felsorolta az albumban lévő bélyegeket és azok értékét, nem is kellett nagyon megerőltetnie magát.
Éppen az utolsó albumoldalt választotta ki, amikor az üveg túloldalán fények villantak.
Torkában dobogó szívvel tolta be az album fiókját, fogta az utolsó oldalt, és azzal együtt siklott le az asztal alá.
Egy másik tolvaj. Egy felnőtt. Három felnőtt. Fegyverrel.
Berobbantak az elméjébe. Három feketébe öltözött, felfegyverzett férfi. Talán nem a bélyegeket akarják. Talán nem is tudtak róluk.
Dehogynem tudnak, és be is fognak jönni. Rátalálnak, főbe lövik, és elhantolják egy sekély sírgödörbe.
Próbált még kisebbre összehúzódni és láthatatlanná válni. Az anyjára gondolt, aki betegre fogja aggódni magát miatta.
Ki kellett jutnia innen valahogy a férfiak mellett, vagy keresni egy jobb búvóhelyet. Számolni kezdett. Háromra ki fog mászni az íróasztal alól.
A feldübörgő zenétől összerándult, és olyan erősen beütötte a fejét az íróasztal alján, hogy csillagokat látott.
Kóválygó fejében minden tiltott szót kimondott, amit csak ismert. Kétszer.
Másodszor saját magát szidta az ostobasága miatt. A tolvajok nem kapcsolják fel az átkozott lámpákat, és nem bömböltetik a zenét.
Valaki van a házban, oké, de nem egy fegyveres tolvajbanda, akik főbe lőtték volna.
Óvatosan, méghozzá nagyon óvatosan, mivel a keze kicsit még mindig remegett, beletette a bélyegoldalt a mappába, és bezárta a hátizsákjába.
Kikúszott az íróasztal alól, és az üvegajtót szemmel tartva eltávolodott a fénytől.
A konyhában volt, és éppen egy üvegből bornak látszó folyadékot töltött két pohárba. Harry már majdnem az árnyékba ért, amikor a lány a látóterébe táncolt.
Fehérneműben. Csipkés melltartóban és tangában, olyanban, mint amilyen a Victoria’s Secret-katalógusban szokott lenni, amit a barátja, Will anyja kapott postán, és amit Will-lel és néhány sráccal, amikor csak tudtak, átnéztek.
Az aprócska ruhadarab élénkvörösen rikított a bőrén, és a feneke pont ott volt. Pontosan ott. És a melle majdnem kibuggyant a melltartóból, és csak úgy ugrált, miközben rázta a vállát és ringatta a csípőjét.
Ha az ajtók felé néznének, nyomban meglátnák, ő mégsem tudott megmozdulni.
A lánynak fekete haja volt, hosszú, hosszú fekete haja, amelyet felemelt, majd hagyta újra leesni, miközben fogta a borospoharat. Iszogatva táncolt a srác felé. A fiú is táncolt, de Harry szemében csak egy homályos folt volt.
Ő csak a lányt látta.
A lányt, aki fél kézzel felnyúlt, és kikapcsolta a melltartót. Amikor leesett, Harry testében minden egyes csepp vér lüktetve az ágyékába tódult.
A zenével együtt ringott és ugrált.
A Fall Out Boy Dance, Dance című dalára élte át első, döbbenetes orgazmusát.
Attól félt, hogy a szeme kiesik a helyéből. Hogy megáll a szíve. Aztán nem akart mást, csak élete végéig ott feküdni a csillogó keményfa padlón.
De most a srác keze bejárta a lány testét, a lányé pedig a srácét. Csináltak dolgokat, sok mindent, és a srác lehámozta a lányról a tangát.
És, Jézus, a lány teljesen meztelen volt. Harry a zenén túl is hallotta, ahogy szexhangokat ad ki.
Nézni akarta, jobban, mint bármi mást. De a fiúban lakozó tolvaj tudta, itt az ideje, hogy eltűnjön innen a pokolba.
Eltűnjön, amíg túlságosan el vannak foglalva ahhoz, hogy észrevegyék.
Kinyitotta az ajtót, hason csúszva kimászott rajta, majd a lábával becsukta maga mögött.
A lány most gyakorlatilag énekelt: Terry, ó, istenem, Terry!
Harry a hason csúszásból rákjárásra váltott, nagy levegőt vett, majd az ajtóhoz szaladt. Amikor kisurrant a szabadba, még hallotta, ahogy a lány extázisban felsikolt.
A vonathoz vezető utat arra használta, hogy minden pillanatot újra átéljen.
Tudta, hogy többet is kapott volna, ha többet tud. És ha nem lett volna gyerek.
De tizenkétezer egy egész vagyon volt. És túl sok ahhoz, hogy a szobájában elrejtve tartsa.
El kellett mennie az őrült Mags nénikéjéhez.
Megvárta, amíg kettesben maradnak. Az anyja ragaszkodott hozzá, hogy ő is segítsen, de csak könnyű takarítási munkára volt képes, és legfeljebb napi egy háznál, csütörtökönként pedig kettő is volt.
Segített Magsnek lehúzni az ágyneműt az egyedülálló fickó elegáns, bulizós lakásában. Egész nap zuhogott, az eső akkor is verte az ablakokat, miközben dolgoztak. Mags az ügyfél hifi-tornyát használta, hogy valami New Age-es vackot játsszon.
Pólót viselt, amelyet lilára és zöldre batikolt, a haját pedig, amelyet nemrég festett be egyfajta sötét gesztenyebarna színűre, egy zöld kendő alá rejtette. A fülében kövek lógtak, a nyakában pedig egy láncon rózsakvarc kristály, a szeretet és a harmónia jegyében.
– Bankszámlát akarok nyitni.
Nagynénjére pillantott, miközben ő a szennyestartóba rakta a lepedőket. Az ő szeme is kék volt, mint Harryé és az anyjáé, de világosabb árnyalatú és álmodozóbb.
– Miért, haver?
– Mert.
– Aha.
Kihajtogatta a gumis lepedőt, és együtt csattintották össze, majd elkezdték ráigazítani az ágyra.
Nora Roberts: Éjszakai munka
Fordította: Tóth Gizella
GABO Kiadó, 2022
