Átlagember vagyok, olykor le kell vágni a hajam. A híres emberek is szarnak, esznek és mossák az istenverte fogukat néha!
– így fakad ki az Atlanta második évadában Paperboi, a népszerű rapper pár szemtelen tinédzsernek, akik kiröhögik felemás frizuráját. Eddigre már eléggé megtépázta a zenész idegeit, hogy kedvenc borbélya váratlanul félbeszakította a hajvágást, és belerángatta őt egy sor szürreális kalandba – gyakorlatilag túszul ejtve gyanútlan kuncsaftját. Ez a tetszőlegesen kiemelt epizód jól szemlélteti a sorozat kiszámíthatatlan világát, ahol sokszor a létező leghétköznapibb helyzetekből indulunk, hogy aztán eszelős fordulatok és hangulatváltások térítsenek le minket a történetvezetés kitaposott útjairól a fékezhetetlen kreativitás vadonjába. Egyik pillanatban még a kanapén heverészünk, a fodrásznál ülünk vagy egy gyorsétteremben vitatkozunk az eladóval, a következőben pedig már egy burleszkjelenetben, egy rémálomban vagy akár egy komplett disztópiában találjuk magunkat.
Visszanézve ez az öntörvényűség komoly szerepet játszott abban, hogy a 2016-ban debütált, majd idén ősszel lezárult Atlanta hamar a kritikusok egyik kedvencévé vált, sorra nyerte a díjakat, és már a második évad után sokan kikiáltottak az utóbbi évtized legjobb sorozatának. Pedig az még a nagy streamingboom felfutása idején sem volt magától értetődő, hogy elkészülhetett egy olyan sorozat, amelyik ennyire magasról tesz a nézői elvárásokra és az elbeszélés alapvető szabályaira. Fő alkotója, Donald Glover egy interjúban el is mondta, hogy eleinte a projektet felkaroló FX fejeseinek sem tárta fel őszintén, milyen furcsaságokat terveznek a későbbiek során. A még konvencionálisabb első részt így trójai falóként használta, hogy aztán belülről robbanthassanak ki tévés forradalmat.
Glovernek volt tapasztalata. Íróként és színészként már korábban is dolgozott olyan közkedvelt tévés sorozatokon, mint a 30 Rock vagy a Balfékek, de vágyott arra, hogy végre valami olyat csinálhasson, amit teljesen sajátjának érez. Egyre többen emlegették őt Hollywood új csodagyerekeként, hiszen az írás és a színészet mellett standuposként, zenészként, producerként és rendezőként is komoly sikereket ért el, saját alkotóközösséget teremtett maga körül, ráadásul a mai napig könnyedén közlekedik a mainstream és az underground között. Ha épp nem az Atlantán dolgozik, kísérletező szellemű konceptlemezt ad ki, vagy önmagával készít interjút egy magazin számára, akkor a slágerlisták élére tör, a Star Wars- és a Marvel-univerzumban tűnik fel, jelenleg pedig az Amazon számára fejleszt sorozatot a 2005-ös Mr. és Mrs. Smith-ből, amelynek egyben főszereplője is lesz.
Az Atlanta évadai között tátongó többéves szünetekről sem csak a Covid-lezárások tehettek, hanem az is, hogy Glovert és – szintén egyre felkapottabb – alkotótársait annyi ajánlattal halmozták el, hogy nem jutott idejük a forgatásra (tényleg elég szabálytalan ritmusban jöttek az évadok: a 2018 óta várt harmadik évad tavasszal, a történetet lezáró negyedik pedig ősszel futott Amerikában, és immár nálunk is felkerült a Disney+-ra).
A siker amúgy az Atlantában is fontos téma, akárcsak a popkultúra bugyrai közti átjárás. Ha egyetlen mondatra kellene butítani, így foglalhatnánk össze az alapsztorit: a sorozat Paperboi, a morózus rapper (Brian Tyree Henry) és az ő unokatesója-menedzsere, Earn (Donald Glover), felemelkedését követi az atlantai hiphop-szcéna peremvidékéről a zeneipar csúcsaira. Az első évad csóróságából eljutunk az európai turnéig, majd a negyedik évad celebluxusáig. Ám ez a szimpla karrierív gyakorlatilag semmit nem ad vissza abból a komplexitásból, ami az Atlantát korunk egyik legizgalmasabb sorozatává teszi.
Az Atlanta ugyanis nem a kiérdemelt sikerről, a beérkezettségről, de még csak nem is igazán a rap világáról szól. Erre utal a csibészes alkotói gesztus is, hogy Paperboi-t szinte egyáltalán nem látjuk rappelni a négy évad alatt, legfeljebb a backstage-ben unatkozni a színpadra lépés előtti percekben.
A sorozat válasza tömören: rohadtul szürreális. Emellett persze terítékre kerülnek olyan kérdések is, hogy egyáltalán mit jelent feketének lenni, milyen az, amikor felbomlanak az évszázados társadalmi hierarchiák, és hogy fehérként hogyan lehet viszonyulni a mindenütt jelenlévő rasszista örökséghez.
Ennek érdekében nem riadnak vissza olykor a nyílt tanmeséktől sem, de mindezt olyan meglepő, leheletfinom vagy épp szürrealista megoldásokkal tálalják, hogy a sorozat mégsem válik szájbarágóssá. Egy idő után bejönnek a sztár-cameók is. Egy párizsi hotelszobában például Alexander Skarsgård csinál totál hülyét magából, Liam Neeson pedig egy Cancel Club nevű amszterdami bárban mereng arról Paperboi-nak, hogy mennyire sajnálja rasszista botrányát – de azért a végén hozzáteszi, hogy azóta már tényleg nem kedveli a feketéket, mióta megpróbálták tönkretenni a karrierjét. Egyes jelenetek mögött feldereng a filmrendezők teljes generációira nagy hatást gyakorló antológia sorozat, az Alkonyzóna, vagy akár Jordan Peele 2017-es szatirikus horrorja, a Tűnj el!. Ám az Atlanta társadalomkritikája sokkal rétegzettebb és zavarba ejtőbb az utóbbinál, a transzaktivistáktól a fekete vezetőkön át a Black Lives Matter-mozgalomig itt mindenki megkapja a magáét. Gloverék láthatóan nem hajlandók feladni a sorozat furcsaságát az áramvonalas társadalmi üzenet kedvéért, és a példázatnak induló történeteket is visszaterelik valahogy a való élet ellentmondásos, kusza viszonyai közé.
Gyakori, hogy egy teljes részt szentelnek egy-egy szereplő apró kalandjainak, de az is, hogy a központi karakterek fel sem bukkannak az adott epizódban. Még a nagy Dallas-trükköt is eljátsszák, amikor egy teljesen különálló sztori végén Earn felriad az ágyban, és kiderül, hogy csak ő álmodta az egész szociohorrort (a sorozat fináléjában visszatér ez az álomtematika, immár sokkal nagyobb tétekkel, megidézve és parodizálva az Eredet nyílt befejezését). Minden előzmény nélkül kapunk egy félórás áldokumentumfilmet egy fiktív fekete rajzfilmkészítő karrierjéről, akit tévedésből a Disney elnökévé választottak a 90-es években, és egy monumentális Goofy-filmmel akarta örökre megváltoztatni a feketék önképét. Elég nagy fricska ez a Disney-nek, amely időközben az Atlantát gyártó FX tulajdonosává is vált. A sorozat zsenialitását jelzi, hogy még ebből a maró szatírából is egy árnyalt, megható portré bontakozik ki egy nagyra törő, gyarló, tragikus sorsú emberről. Az Atlanta nem magyaráz túl semmi, még az sem derül ki, hogy túlélte-e a férfi, akit Paperboi lelőtt az első epizód végén, de arra sem kapunk magyarázatot, hogy miért sértődött be egymásra két főszereplő.
Ez a véletlenszerűség azonban elképesztően tudatos dramaturgiával és vizualitással párosul. Ebből a stílusból kaphatunk ízelítőt a Childish Gambino-néven rappelő Glover klipjeiből is. Mondjuk a 2018-as This Is Americából, amelyet egyik visszatérő alkotótársa, a sorozaton is rengeteget dolgozó Hiro Murai rendezett. A This Is America pár percbe tömörítve prezentálta az Atlanta afroszürrealizmusát, és annyira betalált a 2010-es évek végi korszellembe, hogy egy csapásra felrobbantotta az internetet és a slágerlisták élére tört: mára több mint 860 milliós nézettségnél jár a YouTube-on. Az Atlanta hasonlóan erős motívumokkal és képekkel dolgozik, csak erre nem négy perce, hanem négy teljes évadja van, így sokkal ráérősebben és elégikusabban mutatja be a fekete léttapasztalatot. A szereplők pedig alkalmi elrajzoltságuk ellenére is hús-vér figurák, akikért tudunk izgulni. Ebben kiemelkedő szerepe van a központi négyesnek, amelybe Paperboi és Earn mellett a filozofikus Dareius (LaKeith Stanfield) és az útját egyedülálló, fekete anyaként kereső Vanessa (Zazie Beetz) tartozik. A felszabadultan csapongó Atlantát végső soron mégiscsak az tarja össze, hogy hamar megszeretjük ezeket az embereket, és kitartunk mellettük a hétköznapjaikban és rémálmaikban is.
