Már régóta előre lehetett látni, hogy ez a fékevesztett gyűlölet, amely harminc éve, évről évre egyre jobban fellángol Nyugaton Oroszország ellen, egyszer majd elszakítja a láncot. Ez a pillanat elérkezett. Amit a hivatalos nyelvben Oroszországnak neveztek, bármit is tett már a végzetes sors elhárítása érdekében – kacsintgatott, alkudozott, elrejtette a zászlót, és még önmagát is megtagadta –, semmi sem segített. Oroszországnak most egyszerűen felajánlották az öngyilkosságot, a lényének alapjairól való lemondást, annak ünnepélyes elismerését, hogy ő nem más a világon, mint valami vad és csúnya jelenség, a gonosz, amit meg kell javítani.
Ha valaki azt gondolná, ez egy mai orosz politikus kirohanása, csak kicsit tévedne, hiszen egy az egyben írhatta volna Vlagyimir Putyin vagy éppen Dmitrij Medvegyev is, de nem így történt. Egy 19. századi orosz költő, Fjodor Tyutcsev írta 1854-ben, a krími háború idején. Medvegyev viszont idézte idén márciusban, ezzel illusztrálva, hogy semmi nem változott, a nyugati világban régen is beteges oroszgyűlölet tombolt, mint ahogy most is. Tyutcsev egy hazafias versét pedig felolvasták a Luzsnyiki-stadionban Putyin részvételével megtartott nagygyűlésen is, ugyancsak idén márciusban, mely a Krím-félsziget elcsatolásának nyolcadik évfordulóját ünnepelte.
Hiába hivatkoznak azonban rá vezető orosz politikusok, a nyugati sajtó felületesebb része inkább továbbra is az olyan mai gondolkodók hatását tartja perdöntőnek, mint a raszputyini külsejű Alekszandr Dugin (aki csak egy a sok misztikus orosz, birodalmi gondolkodó közül, de távolról sem Putyin agya). Az orosz történelem és politikai élet ismerősei szerint azonban a putyini Oroszország világnézeti alapjait a 19. században kell keresni. És hiába ismerjük jobban Tolsztojt, Dosztojevszkijt vagy másokat, rájuk nem nagyon szokás hivatkozni manapság orosz kormánykörökben, az egy szem Puskint leszámítva. De egy nála jóval kevésbé ismert költőtársa még rajta is túltesz.
Fjodor Ivanovics Tyutcsev leginkább költőként ismert külföldön, számos versét magyarra is lefordították, a leghíresebbet például Szabó Lőrinc, és így hangzik:
Oroszországot, ész, el nem éred;
méter, sing sose méri fel:
külön úton jár ott az élet –
Oroszországban hinni kell!
Szerb Antal is méltatja A világirodalom történetében, olyan nagy lírikusként, aki nyelvi okokból nem válhatott világirodalmi jelentőségűvé. És ez egybecseng azzal, amit egy korábbi cikkünkben Kamil Galejevtől idéztünk, aki szerint „az orosz irodalom legelhanyagoltabb része természetesen a költészet. Oroszország nem annyira próza-, mint inkább költészetközpontú. Az orosz szakrális irodalmi kánon középpontjában a költészet áll. Ám ez nagyrészt lefordíthatatlan, ezért Nyugaton kevéssé ismert”. Nagyra tartja Tyutcsev líráját Spiró György is, aki így írt a jelentőségéről:
Kiderült, hogy Dosztojevszkij, Tolsztoj és minden valamirevaló orosz író őt tartja a legnagyobb lírikusnak. Próbáltam fordítani, de túl egyszerűen írt, Szabó Lőrincet nem tudtam felülmúlni.
De a mai orosz politikai elit nem a szerelmes versei miatt emlegeti Tyutcsevet, akinek a költészetét egyébként is csak halála után fedezte fel igazán az orosz irodalmi élet, ő az életében inkább diplomataként és politikai gondolkodóként volt ismert.
A nemesi családba születő Tyutcsev ráadásul nem valami világtól elzárt holdkóros volt, hanem egy művelt, sokat látott, széles látókörű férfi: fiatalon állt a cári külpolitika szolgálatába, több mint két évtizeden keresztül dolgozott a müncheni, aztán a torinói külképviseleten, majd miután hazatért, a külföldi irodalmat cenzúrázó bizottságot vezette, és egyformán befolyásos volt I. Miklós és II. Sándor udvarában. Bár maga Tyutcsev a kor szokásainak megfelelően jobban beszélt franciául, mint oroszul, továbbá mindkét felesége német volt, és szenvedélyes utazóként bejárta csaknem egész Európát is, mégis az orosz birodalmi küldetéstudat és a pánszlávizmus harcos hirdetője volt, és nyíltan hangoztatta Oroszország felsőbbrendűségét a Nyugattal szemben. Szerinte előbbi egyenesen a dekadens, forradalmi és ateista Nyugat antitézise.
Tyutcsev és az orosz birodalmi nacionalizmus egyéb hirdetői persze nem a semmiből jöttek elő elméleteikkel, hiszen ezt a küldetéstudatot évszázadokkal korábban megalapozták már. Az ún. harmadik Róma-elmélet a 15. századig nyúlik vissza: ekkor került Konstantinápoly török uralom alá, majd szép sorban a többi patriarchátusra is sor került, és így a Moszkvai Nagyhercegség lett a legerősebb ortodox keresztény állam. Így aztán amikor III. Iván moszkvai fejedelem feleségül vette az utolsó bizánci császár rokonát, már a folytonosságot hirdetve egyeduralkodónak, cárnak nyilvánította magát, és még a bizánci kétfejű sast is átvette a címerbe. (Maga a „cár” szó is a latin caesar szóból jön.)
Erre is utalva fogalmazta meg egy pszkovi szerzetes, Filofej a máig sokat idézett harmadik Róma-elméletet:
Az összes keresztény cárság a végéhez ért, és a mi uralkodónk egyetlen cárságában egyesült a prófétai könyvek szerint, vagyis az orosz cárságba: mivel két Róma elbukott, a harmadik áll, és negyedik nem lesz.
1589-ben aztán a moszkvai metropolitát pátriárkai rangra emelték, és így már a Moszkvai Patriarchátus a világegyház első számú központjának tartotta magát, a Moszkvai Cárság pedig a Római Birodalom utódjának. Ez lett az ideológiai alapja később az orosz birodalmi gondolatnak, mely igazán a 19. században szökkent szárba. Persze korántsem Tyutcsev volt az egyetlen népszerűsítője, csakhogy a többiek nem tudták ezeket versbe foglalni. Egyik kevésbé ismert költeményének például szerényen Orosz földrajz a címe, és a Heinrich Böll Alapítvány oldalán ismertette nemrég Okszana Dovgopolova.
Ebben a költő az orosz birodalom eljövendő határait az alábbiakban határozza meg:
Hét beltenger és hét nagy folyó
A Nílustól a Néváig, az Elbától Kínáig,
A Volgától az Eufráteszig, a Gangesztől a Dunáig
Itt van az orosz királyság… és soha nem múlik el,
Ahogy a Lélek és Dániel megjövendölte…
(Hallhattunk egyébként hasonló hangvételű „verset” nemrég az egykori herszoni orosz megszálló hatóság vezetőjétől, az azóta meghalt Kirill Sztremouszovtól.)
Az orosz-ukrán viszonyt az irodalom tükrében mutató korábbi cikkünkben már hoztunk példát Puskintól is arra, hogy a pánszlávizmus mellett érvelt, és arról írt, hogy Oroszországnak kell összegyűjtenie és vezetni a szláv népeket. A pánszlávizmus a 19. század egyik nagy hatású irányzata volt a szláv nyelvű államokban, Oroszországban viszont az orosz terjeszkedés eszköze volt. id. Frivaldszky János több példát is hozott rá, milyen sorsot szántak az eszme hirdetői például a magyaroknak:
Uvarov, I. Miklós cár minisztere megfogalmazza a pravoszlávia-autokrácia-népiség hármas alapelvét. Ennek az eszmének elterjesztője volt Pogogyin, akinek írásaiból már egy olyan hatalmas pánszláv birodalom körvonalai bontakoztak ki, amely a Balkán mellett Magyarországot is magába foglalta volna, trónján egy orosz nagyherceggel. A szlávofil Danyilevszkij a Magyar Királyságot egyenesen »politikai varangyként« jellemzi (1869), amely »Oroszország csapásai alatt meg fog semmisülni, a magyarság pedig fel fog oldódni a szláv tengerben.«
Természetesen Tyutcsev is lelkes pánszlávista volt, olyannyira, hogy a lengyeleket egyenesen „a szlávok Júdásának” nevezte. Ezzel kapcsolatban született meg Tyutcsev egyik legfontosabb öröksége: a ruszofóbia elmélete, mely a mai orosz külpolitika egyik sarokköve.
Tyutcsev egy 1867 szeptemberében a nővérének írt levelében – amely levél természetesen franciául íródott – használta először a kifejezést, a lengyelek függetlenségi törekvései hatására, és egyértelmű kapcsolatot teremtett a ruszofóbia és a „lengyel kérdés”, valamint a lengyel népnek a birodalom elleni küzdelme között. Sőt, Tyutcsev a nyugatbarát orosz liberálisokat is ruszofóbnak tartotta. Ő a ruszofóbiát a Kelet és Nyugat közötti civilizációs különbségekkel indokolta, és hangsúlyozottan valamiféle irracionális érzelemnek tekintette. A Putyin-rezsim is meglehetősen hasonlóan használja a ruszofóbiát, de leginkább belpolitikai eszközként, mely ellenségképet és fenyegetettségérzetet teremt, így például most a Nyugat csak azért támogatja Ukrajnát Oroszországgal szemben, mert alapból ruszofób. Az, hogy ennek az állítólagos ruszofóbiának évtizedekig semmi kézzelfogható jele nem volt, már nem is lényeges.
Természetesen a 19. században nem csak Oroszországban volt divatos ez a fajta birodalmi nacionalizmus, csakhogy a többi európai országban ezek a hangok legkésőbb a második világháború végére eltűntek a mainstreamből, Oroszországban azonban némi szünet után újra meghatározók lettek, Tyutcsev pedig rengeteg muníciót szolgáltat a mai ideológusoknak. Fontos megjegyezni, hogy Tyutcsevtől igen messze állt a racionális világ, mint ahogy egyébként a mai orosz ideológiától is – hiszen Oroszországban egyébként is hinni kell. (Ez utóbbi idézetről egyébként Szilágyi Ákos azt írja, félreértik: „Oroszország felfoghatatlansága Tyutcsev számára a Természet és Isten felfoghatatlanságához hasonlított, inkább vallási, mint politikai (vagy politikavallási) kategória: mivel értelemmel nem lehet felérni – »Oroszországban [abban, hogy Oroszország van] csak hinni lehet«.”)
Tyutcsev nem volt politológus. Soha nem adott racionális magyarázatot az orosz kivételezettség általa hirdetett nézeteire. Ehelyett a miszticizmusra és a tradicionalizmusra támaszkodott. Számára az orosz kivételesség egy istenadta igazság volt, amely nem igényelt magyarázatot
– írta a témának külön threadet szentelő Maddi Kapparov kazah phD-hallgató a Twitteren, ahol idézi Tyutcsev egy levelét, melyben tipikus orosz történelmi revizionizmussal próbálja meg ellehetetleníteni a Nyugatot: „Mielőtt a nyugat-európai országok létrejöttek volna, mi már léteztünk, és bizony dicsőségesen léteztünk. Az egész különbség csak annyi, hogy akkor Kelet birodalmának, Kelet egyházának neveztek bennünket; ami akkor voltunk, az vagyunk most is.” Azaz a harmadik Róma-elmélet mindennek az alapja, Oroszország ezért teljes joggal formál igényt arra, hogy a világ vezető hatalma legyen.
Mindennek ma már nem lenne igazán jelentősége, ha a mai orosz vezetés nem használná rendszeresen hivatkozási alapként Tyutcsevet, ahogy azt a cikk elején is mutattuk. Pedig a Medvegyev által most, az orosz-ukrán háború apropóján használt, drámai idézet hasonlóan hamis volt, mint most, hiszen a krími háború sem Oroszország elpusztításáról szólt, mindössze a britek és a franciák nem nézték jó szemmel a cári terjeszkedést a Balkánon és a Fekete-tenger környékén.
Ezek a párhuzamok 2007, azaz Putyin nevezetes müncheni beszéde után erősödtek fel, mely az első jele volt az orosz birodalmi ambíciók újraéledésének. Viktor Jerofejev orosz író ezt 2009-ben így élte meg:
A minap a rubljovói autópályán – a Putyin és Medvegyev kúriájához vezető úton, amelyet Obama nyilvánvalóan meg fog látogatni – haladva meglepődve láttam a hirdetéseket, amelyeken ez állt: »Egészséges lelki élet – hit Oroszországban«.
A 19. században Fjodor Tyutcsev költő azt írta egy híres versében, hogy »Oroszországban csak hinni lehet«. Százötven év telt el, és itt ismét arra hívnak bennünket, hogy »higgyünk« Oroszországban. Mintha Oroszország egy túlvilági élet lenne, egy síron túli királyság, amelynek létezéséről csak Isten tud biztosan!
Nem tudom, hogyan lehetne abbahagyni, hogy Oroszországban csak hiszünk, és megszerezni azt a szilárd tudást, hogy a jövőben minden rendben lesz
– írta Jerofejev Barack Obama moszkvai látogatása alkalmából a New York Timesban. Ő se láthatta akkor még előre, hogy ez a szilárd tudás bő egy évtized múlva már elérhetetlen messzeségbe kerül.
