Az orosz-ukrán háború kitörése valódi sokk volt a világ számára, miközben utóbb mind több példát találhatunk arra, hogy számos jele volt eddig is annak, Oroszország fő problémája valójában a független Ukrajna létezése. Akik közelebbről követték a putyini Oroszország bő két évtizedét, és jól ismerik az orosz-ukrán viszony történelmi és kulturális hátterét, úgy gondolják, ez a háború nem geopolitikai érdekekről, pufferzónákról vagy akár katonai szövetségekről szól. Éppen ezért szerintük nem az volt a kérdés, háborút indít-e Vlagyimir Putyin a legnagyobb európai szomszédja ellen, hanem az: mikor?
Ez nem oldható meg tárgyalások útján
Egyes nyugati elemzők, akik nem ismerik a kelet-európai kulturális kontextust, a Z-háborút véletlennek tekintik. Feltételezik, hogy az orosz invázió valamiféle »félreértés« vagy tévedés eredménye, amely tárgyalások útján megoldható
– írja a Twitteren Kamil Galejev orosz ellenzéki történész és kutató, hozzátéve, hogy csak vágyvezérelt gondolkodás azt hinni, elég Putyinnak odadobni két megyét vagy egyéb területeket, és újra nyugalom lesz. Ha meg akarjuk érteni, mi és miért történik Ukrajnában, ahhoz elengedhetetlen, hogy ismerjük a háború kulturális kontextusát, és az orosz közéletet is:
A Z-háború azért történt meg, mert Oroszország eleve nem fogadta el Ukrajna létezését. És »Oroszország« alatt nemcsak az államot értem, hanem az embereket is, különösen a kulturális elitet. Az oly sokat dicsőített kulturális elit készítette elő ezt a háborút, nem pedig a tudatlan tömegek
– szögezi le hosszú posztfolyama elején Galejev, aki erre aztán számos konkrét példát is mutat. Amiben csak az lehet meglepő, hogy ezek valójában egyáltalán nem új felfedezések, bárki számára régóta hozzáférhető alkotásokról és írásokról van szó, csak ezek egészen addig nem igazán ütötték át az ingerküszöböt Ukrajnától nyugatra, amíg februárban el nem dördültek az első lövések.
Pedig több mint tíz éve jelent meg magyarul a neves ukrán gondolkodó, újságíró, politikai elemző és író, Mikola Rjabcsuk Az ukrán Péntek és az orosz Robinson című írása a 2000 című folyóiratban. Ez az Euromajdant és a Krím orosz elcsatolását három évvel megelőző írás már pontosan bemutatja, mit gondolnak az oroszok az ukránokról mint nemzetről:
Az oroszok rendszerint az oroszok egy alcsoportjaként kezelik az ukránokat. Önmagukat »szeretik« az ukránokban, afféle birodalmi mítosz keretében, ami az ukránok számára aligha elfogadható, hiszen ezáltal nincs tere semmiféle önálló nemzeti (csak a nagyoroszon belüli, regionális) identitásnak
– írja Rjabcsuk, aki Robinson és Péntek viszonyához hasonlítja a két nemzet kapcsolatát:
Minden Robinson »szereti« a maga Péntekjét, de csak amíg Péntek betartja Robinson játékszabályait, vagyis elfogadja a gyarmati alávetettséget, és nem kérdőjelezi meg Robinson és kultúrája felsőbbrendűségét; mihelyt szuverénnek és Robinsonnal egyenlőnek állítja magát, illetve egyenlő mértékű tiszteletet követel nyelve és kultúrája számára, ő lesz Robinson leggyűlöletesebb ellensége.
Kisoroszokból a leggyűlöltebb ellenség
Korábbi cikkünkben Dr. Lebovics Viktóriától, az ELTE ukrán filológiai tanszékének adjunktusától már megtudhattuk, hogy Ukrajnában ma az emberek többsége oroszul és ukránul egyaránt beszél, sőt, rengetegen vannak olyanok, akik anyanyelvükként ugyan az oroszt jelölik meg, de ukrán nemzetiségűnek vallják magukat. Ez leginkább annak köszönhető, hogy mióta a 19. század elejétől megindult a harc azért, hogy az ukrán nyelvet önálló nyelvként ismerjék el, azóta folyamatosan elnyomták az ukrán nemzetiségi törekvéseket, legyen szó a cári Oroszországról vagy a Szovjetunióról. És ebben megvolt a szerepe az irodalomnak is.
Rjabcsuk a már idézett írásában kitér arra, hogy egy élvonalbeli orosz irodalomkritikus, Visszarion Belinszkij dolgozta ki azt az orosz birodalmi felfogást Ukrajnáról, mely azonos volt a gyarmatok nyugati leírásával: „Ahogyan bármely más gyarmatot, ezt is úgy írták le mint vad vagy félvad, amorf, archaikus, anarchikus, igen primitív közösségek által benépesített terepet, amely a valós időn és a valós, vagyis a birodalmi történelmen kívül helyezkedik el.” Ezzel a megközelítéssel azonban több probléma is volt: egyrészt nem volt igaz, másrészt az ukránok ortodox keresztény vallása és keleti szláv eredete, illetve a kijevi Rusz öröksége miatt. Erre lett az a válasz, hogy „minden, ami Ukrajnában és az ukránokban jó, az a közös rusz/orosz örökségből fakad. Ami pedig rossz, az a gonosz idegen – lengyel, katolikus, jezsuita, unitárius, tatár, zsidó, német és a többi – befolyás következménye.” Ebben pedig az ázsiai és a tatár befolyás volt a kulcs, írja Rjabcsuk, aki több konkrét példát (például Puskin Poltava c. művét) említve jut el egy jellemző 19. századi orosz szövegig, mely szerint „a kisoroszok közelebb állnak megjelenésükben Ázsia lakóihoz (mint a nagy-oroszok), arcuk, termetük, alkatuk, lustaságuk és hanyagságuk [az ázsiaiakéhoz hasonló], [de] a kisoroszok… nem rendelkeznek az iszlám híveire jellemző féktelen és csillapíthatatlan szenvedélyekkel”.
Ebbe az orosz birodalmi felfogásba rondított bele aztán az ukrán nemzeti mozgalom, amely Tarasz Sevcsenkóval kapott igazi lendületet: „Nem Sevcsenko találta föl az ukránpártiságot – annak már nagy hagyománya volt, amire a legélettelibb példa éppen Gogol. Sevcsenko azonban az új ukránpártiságot és a birodalmi lojalitást egymással összeegyeztethetetlenné tette” – írja újfent Rjabcsuk (Gogol ugyan ukránnak vallotta magát, de Ukrajnát csak Oroszország részeként tudta elképzelni).
Sevcsenko minden szempontból az ellentéte az orosz irodalom legfontosabb alakjának, Alekszandr Puskinnak. Bár az orosz irodalmat elsősorban a nagy regényírók felől szokás megközelíteni külföldön, valójában Tolsztoj vagy Dosztojevszkij is kívülállók voltak, akik sosem a többségi álláspontot képviselték, szemben Puskinnal. Sőt, Kamil Galejev szerint amit mi külföldről látunk, az csak az orosz irodalom egy szelete, és a nehezebben fordítható szerzőkről a külvilág nem vesz tudomást, holott „az orosz irodalom legelhanyagoltabb része természetesen a költészet. Oroszország nem annyira próza-, mint inkább költészetközpontú. Az orosz szakrális irodalmi kánon középpontjában a költészet áll. Ám ez nagyrészt lefordíthatatlan, ezért Nyugaton kevéssé ismert” – írja.
Az orosz költészet messze legnagyobb alakja pedig Puskin, az orosz irodalmi nyelv megteremtője. Miután ugyanis Nagy Katalin meghódította Belaruszt és Ukrajnát, az orosz birodalomnak szüksége volt egy egységes nyelvre a belaruszhoz és az ukránhoz képest, csakhogy nem létezett ilyen. Az, hogy végül a sok nyelvjárás közül miért pont a ma is beszélt, kissé franciás beütésű orosz lett az uralkodó, arranagyrészt Puskin a magyarázat, noha a korban egyáltalán nem szokatlanul ő is előbb tanult meg franciául, mint oroszul. Emellett Puskin végtelenül lojális volt a cárhoz, sőt, Galejev kifejezetten vérszomjas megnyilvánulásokat is idéz tőle a feljegyzéseiből:
„Csak sajnálni tudjuk a lengyeleket. Túl erősek vagyunk ahhoz, hogy gyűlöljük őket, és ez a háború a megsemmisítés háborúja lesz, vagy legalábbis annak kellene lennie” – írta például az 1830-as lengyel felkelés idején, amikor arra jutott: „A lengyeleket meg kellene fojtani, a lassúságunk fájdalmas”. Puskin hazafias verseit (különösen a lengyel felkelés idején született, Oroszország rágalmazóihoz címűt) a mostani háború idején is gyakran előveszik: ebben ki is áll amellett, hogy Oroszországnak kell összegyűjtenie és vezetni a szláv népeket (ez is az orosz birodalmi öntudat fontos alaptétele). Hasonlóan aktualizálják Sevcsenko életművét az ukránok: ő ugyanis ugyanazért bírálta az orosz birodalmi törekvéseket, amiért Puskin dicsőítette azokat. Csakhogy Galejev szerint a két költő közötti különbség nemcsak politikai, hanem az oroszok és az ukránok eltérő társadalmi berendezkedését is mutatja.
Ami közös Bulgakovtól Nabokovig a nagy orosz írókban
Míg az ukrán ortodox egyházban például hosszú időn át megválasztották a papokat, illletve az ukrán történelemben is fontos szerepet játszottak a szerződések és az egyezségek, a végletekig centralizált Oroszországban minden hatalom a cáré volt, és azt nem korlátozhatta semmi, mint ahogy az orosz ortodox egyházban sem volt helye választásoknak. Ahogy Galejev írja, „az orosz állam megsemmisítette az emberi méltóság eszméjét Oroszországban. Az orosz emberek elfogadták azt a gondolatot, hogy nincs saját méltóságuk. Méltóságuk, fontosságuk, önértékelésük a birodalomhoz való tartozásukból (= alávetettségükből) eredt.” A cár mindenhatóságát elismerő Puskin és az őt emiatt kigúnyoló Sevcsenko pedig ezt a két külön típust testesíti meg. Nem véletlenül írta le Sevcsenkót a már említett Belinszkij is, mint „szamarat, bolondot és faragatlant, ráadásul egy kétségbeesett iszákost, aki hoholi hazafiságból vodkázik” – írta egy cikkében az orosz történelmet kutató Igor Torbakov. (A hohol az ukránok orosz gúnyneve a 19. század óta.)
Torbakov felidézi azt is, hogy a 20. század fordulóján az orosz birodalmi nacionalista gondolkodók felismerték, hogy Oroszország és Ukrajna nemzeti programja ütköző pályára került, és megijedtek. Úgy vélték, Oroszország nagyhatalmi ambícióinak eléréséhez egy egységes orosz birodalmon belül a pánorosz kultúra továbbfejlesztésére van szükség. Mivel az orosz egységet inkább kulturális, mint etnikai szempontból határozták meg, a külön ukrán kulturális és politikai identitást hirdető ukrán mozgalom megjelenése tűrhetetlen volt: az ő elképzelésükben nem volt helye az ukrán önrendelkezés koncepciójának. Ugyanők például a finn vagy a lengyel önállóságot nem ellenezték, mivel ezeket a népeket kulturálisan nem tartották Oroszországhoz tartozónak, ellentétben az ukránokkal és a belaruszokkal.
Ez a birodalmi öntudat pedig a legtöbb orosz íróban nagyon mélyen gyökerezik, és olyanokban is megjelenik, akikről nem is gondolnánk: „A birodalmi kultúra által a legnagyobb és legközelebbi szomszéddal szemben tanúsított hihetetlen vakság és süketség a birodalmi diskurzus önteltségét és megdöbbentő tehetetlenségét példázza, amely olyan íróóriásokakat is kicsinyes sovinizmusra késztetett, mint Bulgakov, Nabokov vagy Brodszkij” – írja Rjabcsuk. De jól ismert Szolzsenyicin álláspontja is, aki szintén Oroszország részeként beszélt Ukrajnáról, és nem akarta elfogadni az önálló ukrán kultúra létét. Mostanában a legtöbbet emlegetett példa azonban Joszif Brodszkij, akit 1972-ben gyakorlatilag kitoloncoltak a Szovjetunióból, majd tizenöt évvel később irodalmi Nobel-díjat kapott, és ő lett a modern orosz költészet egyetlen nemzetközileg is elismert alakja, amihez nagyban hozzájárult, hogy évtizedekig New Yorkban élt. Brodszkij zsidó családból származott, Oroszországba pedig haláláig nem tért vissza, a Szovjetunió felbomlása után sem, tehát bátran mondhatjuk, nem róla mintáznák az orosz nacionalista szobrát, ám az orosz birodalmi öntudat benne is erősen megragadt.
A gyakran emlegetett példa erre az Ukrajna függetlenné válására, 1992-ben írott verse, mely nyomtatásban sosem jelent ugyan meg, de Brodszkij több felolvasóestjén is elszavalta. Ebben nemcsak, hogy kozákokként és hoholokként emlegeti az ukránokat, de arra jut, hogy az ukránok a halálos ágyukon megtagadják majd Sevcsenkót, és ők is Puskin verseit fogják suttogni. Brodszkij is visszatért tehát az eredendő bűnhöz: az ukránok Puskinnal szemben Sevcsenkót választották. Ezek hatására is gondolja azt ukrán értelmiség, miszerint tévedés azt gondolni, hogy az ukrán háború kizárólag Putyin vesszőparipája:
Ez a háború tulajdonképpen nem most kezdődött, azóta tart, hogy megszületett az ukrán nemzeti identitás, amely alapjában véve az orosz birodalmiság ellensége. Ezt nem lehet összebékíteni. Ebből a nézőpontból Ukrajna egy olyan test, ami az egész orosz nemzeti mitológiát rombolja, kiáll belőle. Ezért ki kell onnan vágni, vagy be kell olvasztani. Ily módon a háború eleve elrendelés volt, mondhatjuk úgy is, hogy százéves háború ez, ami különféle formákban azóta tart, hogy megszületett az ukrán nemzeti identitás, az 1918-as ukrán állam bolsevik megszállásától kezdve a holodomoron át máig. Az egész orosz nemzet meg van fertőzve ezzel, nagyon kevés az olyan orosz, akit ez érintetlenül hagyott volna. Ezt az identitást táplálják beléjük gyerekkoruktól kezdve végig a szocializációjuk során
– mondta Mikola Rjabcsuk már a háború kitörése után a Hyper and Hyper magazinnak.
És aki ezt esetleg túlzásnak gondolná, annak elég elolvasnia, mit gondol a problémáról maga Vlagyimir Putyin, aki már tavaly júliusban írt egy cikket az oroszok és az ukránok történelmi egységéről, melyben felmondja az orosz birodalmi leckét arról, hogy az ukránok valójában oroszok. Ezért is zárja így a hosszú Twitter-bejegyzésláncát Kamil Galejev:
Kulturális uniformizálás – ez a Z-háború valódi célja (…) Ukrajnával az a baj, hogy létezik: ez a nézet mélyen beágyazódott az orosz kultúrába.
