Grosan Cristina minden bizonnyal az első magyar rendező, aki Donna Haraway-től választja filmje mottóját. Az amerikai ökofeminista filozófus ember, természet és technológia kapcsolatával, ezek összeolvadásának lehetőségéivel és realitásával foglalkozik, meg azzal a kérdéssel: változó világunkban és változó testükben hol vannak otthon a nők? Ez érdekli Grosant is, aki A legjobb dolgokon bőgni kell nevelődési vígjátéka után cseh forgatókönyvből és zömében cseh színészekkel, de magyar alkotótársakkal, ráadasként szlovák és olasz koprodukciós partnerekkel forgatta le második filmjét, a Hétköznapi kudarcokat.
Úgy tűnik, nem értem Grosan címeit. Korábban nem jöttem rá, melyek volnának a legjobb dolgok, amiken bőgni kell, és miért is kellene bőgni rajtuk. Ezúttal pedig szó sincs hétköznapi kudarcokról. Lehet, hogy a sikerek hétköznapiak, amennyiben a film három hősnője – a frissen megözvegyült, középkorú Hana, a magányos kamaszlány, Tereza és a kisfiát egy másik nővel közösen nevelő Silva – képes továbblépni egy-egy nehéz életszakaszból. Egyikük sem találja a közös hangot a szeretteivel: Hana nem érti, lánya miért járatja őt terápiás csoportba férje halála után; Tereza aggódó szülei kísérletei ellenére sem szeretne barátkozni ellenszenves osztálytársaival; Silva pedig nem kap segítséget a párjától fiuk iskolai balhéjának kezelésében.
A három nő tehát valóban hétköznapi, noha kicsit sem könnyű problémákkal szembesül. Körülöttük viszont éppen véget érnek a hétköznapok. Városukat – Prágában járunk, de lehetnénk Budapesten vagy Berlinben is – robbanás rázza meg, majd tüzek lobbannak, elmegy az áram, és megmagyarázhatatlan légköri jelenségek tetézik a bajt. Hana éppen egy aranyos robotkutyát szeretne robotállatorvoshoz vinni, amit megint csak hétköznapi feladatnak láttat a film. Ebből gondolhatjuk, hogy a történet a közeljövőben játszódik, de ha így is van, mindenképp a nagyon közeliben.
Idén ez már a második magyar film a világvégéről, és ahogy a Mindörökké, úgy a Hétköznapi kudarcok is esetében is világos, hogy a művészet már megint megjósolta a történelmet. Mindkét filmterv a világjárvány előtt kezdett formát ölteni, az apokaliptikus hangulatról később magunk gondoskodtunk. Pálfi György ráadásul a Kelet-Európát feldúló háború ügyében is jóserejűnek bizonyult, Grosan pedig az éppen csak körvonalazott ökológiai összeomlást vetíti előre. Igaza van, semmi szükség rá, hogy részletesen kifejtse, temérdek környezetromboló szokásunk közül melyik üt vissza végzetesen.
Annál bosszantóbb, hogy a Hétköznapi kudarcok hősei közül – ahol tehát a kudarc közös és a legkevésbé sem hétköznapi – mégis van, aki tragikus hanglejtéssel bejelenti, hogy most valami újnak kell következnie. Ennek a filmnek a nézői e közlemény nélkül is értik, hogy mi a dörgés. Ugyancsak zavaró, hogy a szülői házból elrohanó Tereza konfliktusát rövid úton megoldaná egy telefonhívás, amire csak nem szánják rá magukat a szereplők. Különböző jellegű és egyáltalán nem súlyos hibákról van szó, de mindkettő arról árulkodik, hogy Klára Vlasáková forgatókönyvíró olyan vehemensen igyekezett megértetni velünk a film központi állítását vesztébe rohanó világunkról, hogy helyenként a művészi finomságot és logikai érzékét is félretette.
A Hétköznapi kudarcok a makacs és átható női tekintet filmje: Hana a zárlatos robotkutyát, Tereza az anyjukból előbújó, csöppnyi kiscicákat vizslatja, Silva a játszóházban hagyott kisfiát keresi. Még Tereza anyjának is jut egy közelkép, amelyen a lánya születésnapjára érkező vendégeket kémleli, mielőtt műmosolyt erőltetne magára (az anyát Kerekes Vica játssza, akinek, a magyar közönség sajnálatára, csak néhány jelenet jut a filmben). Grosan Cristináé abból a szempontból is „női film”, hogy a stáb fele női filmesekből állt, a női egyenjogúság érvényesítése pedig feltehetően közrejátszott abban, hogy a velencei filmfesztiválon a legjobb negyven év alatti rendezőnek válasszák az erdélyi alkotót.
Amaz egyszerűbb, de egységesebb film, hősnőjével könnyű volt együttérezni. A Hétköznapi kudarcok főalakjaiból túl keveset látunk ahhoz, hogy megértsük őket vagy igazán törődni kezdjünk velük. Érzelmi érintettség hiányában marad a távolságtartó tűnődés a látottakon, a csöndes apokalipszisvárás. Lehet, hogy tényleg ilyen lesz a világvége: szolidan unalmas.
Hétköznapi kudarcok, 2022, 85 perc. 24.hu értékelés: 6/10.
