Hogy Reese Witherspoon mit olvas, arra egy ideje az egész világ figyel: az Oscar-díjas színésznő évek óta üzemelteti könyvklubját, ahol havonta ajánl egy újabb alkotást jellemzően női sorsokkal a középpontban. A színésznő amellett, hogy saját olvasmányélményeit osztja meg a közönséggel, előszeretettel tolja ezeket a történeteket a megfilmesítés felé is, így készült el többek közt az ő főszereplésével a Vadon című film vagy a Hatalmas kis hazugságok című sorozat. Jelenleg is több ilyen sztori áll a megfilmesítés ilyen-olyan fázisában, a mozikba viszont épp most ért el Witherspoon egyik nagyra tartott olvasmánya, az Ahol a folyami rákok énekelnek.
Azt nem árt leszögezni, hogy nem a színésznő neve futtatja fel ezeket a könyveket, hanem saját jogukon is sikerregényekről van szó. Az Ahol a folyami rákok énekelnek Delia Owens 2018-ban megjelent regénye, amely nem véletlenül levakarhatatlan a különféle könyves listákról a megjelenése óta. A meghatározhatatlan műfajú könyv egyszerre felnövéstörténet, krimi és óda a természethez, amely tökéletes alapanyagnak bizonyult ahhoz, hogy szélesvásznon is megelevenedjen a csodálatos lápi környezetbe helyezett dráma.
A sztorit egy rejtélyes haláleset foglalja keretbe, amelynek első számú gyanúsítottja épp annak főhőse: Kya kisebb részben ügyvédjének, sokkal inkább a nézőnek meséli, miként került a zabolázatlan természet mélyéről a rácsok mögé. A civilizációtól távol, az észak-karolinai vadonban a természet törvényei alapján felcseperedő gyerek története sokszor visszaköszönt már a vászonról, látatlanban nem véletlenül ugorhat be például a 2018-as Ne hagyj nyomot!, ám a számkivetett élet az egyetlen közös pont a két film közt. Kya története az ötvenes-hatvanas évek Amerikájában játszódik, családja szegény, mint a templom egere, kukoricakásán élnek, már ha épp van rávaló. Az odaadó apa is hiányzik, helyette van egy agresszív családfő, aki rendszeresen veri péppé feleségét és öt gyereküket, aminek köszönhetően szép sorjában mindannyian elszállingóznak, magára hagyva a hatéves kislányt apjával, mielőtt végül ő is lelép. Kya ott áll a mocsár közepén, és kénytelen saját magát felnevelni, egyetlen társa a kietlen vadon, amelynek egyszerű, de kőbevésett törvényeit már gyerekként jól ismeri, csak épp azt nem érti, az ember miért nem azok alapján működik.
Akit a vadon nevel, annak megfejthetetlen és rémisztő az emberek világa, a kistelepülés népe pedig rögtön szemlélteti is ezt: bár a kislány egyetlen napot eltölt az iskolában, azonnal lápi patkánynak és hasonlóknak kezdik csúfolni. A közösség által rendre megalázott és kitaszított lány úgy nő fel, hogy egy kezén meg tudná számolni, ki volt vele valaha kedves életében. Az anya hiánya és a mérgező férfiak formálják Kya jellemét, mélyen gyökerező bizalmatlansága és az állandó elhagyatottság érzése felnőttkorára is személyiségének gerincét alkotja. Ezt aztán tovább fokozza, hogy mikor újra meglátná a reményt arra, hogy mégis szeresse őt valaki, szintén elhagyják, becsapják, megverik.
A könyv legnagyobb érdeme, ahogy a szeretetéhes, a vadon által kőkemény túlélővé növő lány karakterfejlődését végigköveti, ennek finom, érzékeny és főleg fokozatos bemutatásában a film kudarcot vall. Inkább a szerelmi szálra és a krimire koncentrál, emiatt kicsit olyan, mintha a sokrétű történetet egy szerelmi dráma szintjére degradálták volna tárgyalótermi krimivel vegyítve, ahol egy fiatal nő vergődését nézzük végig két srác között. A moziváltozat kevéssé tudja érzékeltetni Kya útját és karakterfejlődését, ahogyan a lány életének két fontos férfialakját is mintha a tipikus jó- és rosszfiúk skatulyájából halászták volna elő, akiket a film kissé ügyetlenül, csupán egy-egy szájbarágós mondattal próbál többdimenzióssá tenni. Szintén néhány mondatos sértések szintjén ragad a regény másik, fontos részét képző szála: a társadalmi egyenlőtlenségek és a rasszizmus témája ugyancsak elsikkad, mindkettőt mintha tényleg csak azért rakták volna bele, hogy kipipálhatók legyenek a hozzávalók listáján.
De nem ez az egyetlen hiányossága az adaptációnak. A könyvben a mocsári világ nem csupán biodíszlet, hanem színes-szagos főszereplő, amelyben az oldalak pörgetése közt az embert jóformán arcon csapja a láp nedves szaga, hallja a sás folyamatos susogását, érzi a természet vibrálását. A filmben ez csupán egy kétségkívül rendkívül látványos háttér, amelyen örömmel időzik a kamera, ám hiányzik az az atmoszféra, amit a könyv annak ellenére ad meg, hogy nem vizuális médiumról van szó, mégis az ember azonnal a szúnyogokat csapkodná tőle a vállán. A sorokból árad, hogy Owens szenvedélyesen szereti a természetet – nem véletlenül lett zoológus –, és ezt a regényben nemcsak hosszú természetleírásaival adja át, hanem azzal is, hogy a természet törvényeit folyamatosan összeveti az emberi viselkedéssel. A filmben mindebből annyi marad, hogy a Kya által narrált történetben fel-fel bukkannak a jól hangzó, drámai párhuzamok, de ennél mélyebbre egyáltalán nem akartak ásni az alkotók.
Daisy Edgar-Jones a főszerepben sikeresen mentette át a Normális emberekben már felvillantott kvalitásait, mintha most már rutinból játszaná el a kívülálló, férfiakkal és az élettel bajlódó fiatal felnőtt szerepét. Bár ártatlan karizmájához kétség sem fér, a könyv folyamatosan bántott Kyájához képest nehéz elhinni, hogy a film legcsinosabb karaktere, akinek szakadtságát mindössze azzal érzékeltetik, hogy gyerekkori változatának arcára kennek egy leheletnyi koszt, miként lehet mindenki által kigúnyolt kívülálló. A szakadtságból azzal léptetik ki, hogy bevágják egy varrógép képét, majd onnantól kezdve Kya pont úgy néz ki, hogy mintha egy etnokollekció divatfotózásáról érkezett volna.
Ahogy az egy valamirevaló könyvnél általában előkerül, az Ahol a folyami rákok énekelnek esetében is sokan boncolgatják, mennyire életrajzi ihletésű műről van szó. Bár ezekből van elég – Owens is jól ismeri a természetet, ahogyan volt férje is, életének jókora részét töltötte a vadonban távol az emberektől, sőt, a cím is az írónő édesanyjának egyik mondása –, a film által generált figyelem azt a párhuzamot is visszahelyezi a reflektorfénybe, amelyről az írónő legszívesebben örökre megfeledkezne. Az Owens házaspárnak volt egy rendkívül csúnya ügye a zambiai hatóságokkal azt követően, hogy az elefántok harcias védelmezőjeként hosszú évekig az országban ténykedő pár gyilkossági ügybe keveredett. Az írónő férje, Mark Owens olyan vehemensen lépett fel az orvvadászok ellen, hogy a híresztelések szerint igazi zambiai Rambóként helikopterről lövöldözött az illegális vadászokra – igaz, akkor még csak vaktölténnyel.
Mikor viszont a Deadly Game: The Mark and Delia Owens Story című dokumentumfilmjüket forgatták, immár éles tölténnyel sült el a fegyver, és fel is vette a kamera, ahogy agyonlőnek egy orvvadászt. Azt, hogy egészen pontosan mi történt, ki adta le a gyilkos lövést, és hová tűnt a holttest, nem derült ki – a szóbeszéd szerint Mark fia és Delia mostohafia, Christopher volt az. A rendkívül zavaros ügynek a mai napig nincs megoldása, az biztos, hogy Owensék gyorsan elhagyták az országot, és bár hivatalosan nem gyanúsították meg őket a gyilkossággal, az ügy nem évült el, a zambiai kormány továbbra is kihallgatná őket az ügyben. A hasonlóság több mint látványos: Kyát szintén gyilkossággal vádolják a történetben, amelyet következetesen tagad – csak úgy, mint Owens. Maga az írónő volt az, aki egyértelmű párhuzamot vont a saját és Kya sorsa közé, amikor azt nyilatkozta ezzel kapcsolatban:
Fájdalmas, hogy megint előhozakodnak ezzel, de ez ugyanaz az ujjal mutogatás, mint amivel Kyának kell megküzdenie. Csak szegd fel vagy le a fejed, de mindenképp maradj erős, és éld tovább az életed
– nyilatkozta az írónő a New York Timesnak. Az már más kérdés, hogy a történet befejezése további muníciót adhat a spekulációra fogékonyak számára, ám ennek fejtegetése maradjon meg a kanapényomozóknak.
Az Ahol a folyami rákok énekelnek nem az a film, amelynek feltétlenül szüksége van a gyilkossági ügy által generált szenzációhajhászatra, hisz egy rendkívül népszerű bestsellerről van szó, amit Witherspoon karolt fel, Taylor Swift énekelte fel a főcímdalát, egy feltörekvő színészreménység pedig eljátszotta a főszerepét. A több mint szerencsés együttállás ellenére azonban az Ahol a folyami rákok énekelnek nem fog csatlakozni a tökéletes vagy közel tökéletes könyvadaptációk nem túl népes táborához. Olivia Newman – akinek egyébként ez a második egészestés filmje – egy középszerű, sorról sorra felmondott ujjgyakorlatként adaptálta a könyvet, amelyből pont a két legfontosabb összetevő hiányzik. Az, hogy a regény esszenciáját hatékonyan mentse át a lapokról a vászonra, illetve az a kis hozzáadott plusz, amitől nem csak azoknak lesz érdemes megnézni a filmet, akik csupán két órára akarnak elmerülni Kye történetében 450 oldal helyett. Az Ahol a folyami rákok énekelnek egy keserédes szerelmi sztori lett krimivel fűszerezve és szép képekkel illusztrálva, amellyel egy szűz szemnek vélhetően nem lesz túl sok baja, korrekten középszerű élményt nyújt, ám ha tudja, hogy Owens regénybéli mocsara ennél sokkal mélyebb, szövevényesebb és változatosabb, akkor nem fog tudni szabadulni a hiányérzettől.
Ahol a folyami rákok énekelnek (Where The Crawdads Sing), 125 perc, 24.hu: 5/10
