A Kárpát-medence meghódítása és őseink nyugati – majd déli – irányban meginduló portyázásai közé nem lehet választóvonalat húzni, a honfoglalás folyamatában az első kalandozó vállalkozások is fontos szerepet játszottak – írja a Rubicon.hu. Az ismétlődő magyar támadások megtorlására Liutpold bajor őrgróf IV. (Gyermek) Lajos keleti frank király hathatós támogatásával a 907-es esztendőben hatalmas sereggel tört be a törzsszövetség szállásterületeire. Az őrgróf célja a krónikák szerint – vélhetően Nagy Károly avar háborúinak példájára – a veszélyes szomszédok kiiktatása volt, de 907 nyarán, Pozsonynál azonban a magyarok megsemmisítő vereséget mértek a bajorokra.
A történészek ezt a győztes csatát tartják a honfoglalás valódi befejezésének, hiszen a keleti frankok visszaverésével őseink biztosították addigi hódításaikat.
A bajorok katasztrofális vereségének eredményeként a magyar szállásterületek határa ismét az Enns folyónál húzódott, a pozsonyi győzelem pedig arra ösztönözte a nyugati törzseket, hogy 906 után újabb kalandozó hadjáratot indítsanak a Keleti Frank Birodalomba. Ez alkalommal is Szászországba törtek be, majd Türingiát is végigpusztították, ahol Burghard őrgróf egy válogatott sereggel próbálta megállítani a szélsebes magyar lovasokat.
A felek 908. augusztus 3-án, Eisenach közelében ütköztek meg, ahol a németek az előző évi pozsonyi fiaskó után újabb megsemmisítő vereséget szenvedtek. A krónikák tanúsága szerint a csatában rengeteg vitéz mellett Burghard, Rudolf würzburgi püspök és Egino gróf is életét vesztette, a győztesek pedig utóbb egészen Brémáig felégették a kiszolgáltatott birodalmi tartományokat. Sikereiken felbuzdulva a magyarok a következő esztendőkben is folytatták nyugati hadjárataikat: 909-ben Svábföld, majd Bajorország „került sorra”, a 910-es években pedig a szélsebes nomád lovasok már a Rajnán túli területeken is szörnyű pusztítást vittek végbe.
