Gerry Anderson a hatvanas évekbeli brit televíziózás egyik legfontosabb alakja volt: feleségével és alkotótársával, Sylvia Andersonnal együtt egymás után szállította a sci-fi bábsorozatokat, melyek elsősorban a gyerekek kedvencei lettek. Az Anderson házaspár legsikeresebb bábsorozatai – mindenekelőtt a Thunderbirds, aztán a Fireball XL5, a Stingray és a Captain Scarlet and the Mysterons – a mai napig kultikus darabok Nagy-Britanniában, sőt, sok más országban is sugározta ezeket a televízió. Magyarország azonban kimaradt ebből, nálunk egyiket sem mutatták be, és az egyetlen Anderson-produkció, amit a magyar nézők ismerhetnek, az Alfa holdbázis (Space: 1999). A szocializmus korának televíziózásában persze ez nem volt ritka, e cikksorozatban is esett már szó olyan sorozatról, amely valamiért Magyarországon lett csak kimagaslóan népszerű, és ha így nézzük, az Alfa holdbázis sem tartozott Andersonék legnagyobb sikerei közé.
Báboktól az ufókig
A pályáját a filmiparban kezdő Gerry Anderson az ötvenes években nyergelt át a televízióra, az évtized végén készítette el az első saját produkcióját, és több sikeres bábsorozattal alapozta meg a karrierjét: volt köztük western is, de az igazi műfaja a sci-fi lett. Anderson 1960-ban vette feleségül a cégénél, az AP Filmsnél produkciós asszisztensként megismert Sylvia Thammot, aki Anderson legfontosabb kreatív munkatársa lett, producerként, íróként, kosztümtervezőként vagy akár szinkronszínészként. Ugyanebben az évben kötött Anderson szerződést Lew Grade-del, akinek cége, az ITC a korszak legsikeresebb brit sorozatait készítette (lásd például Az angyalt), és ennek köszönhetően a bábsorozatai meghódították az amerikai televíziókat is.
Az APF sajátos technikai eljárása, a super, az animáció és a marionett szavakból összetett Supermarionationnek nevezett módszer leginkább a bábok szájmozgásának és az előre felvett párbeszédnek a szinkronizálását jelentette, de a Supermarionation amolyan védjegyszerű elnevezése is lett mindannak, amit Andersonék abban az időben csináltak. A Supermarionation diadalmenete azonban a hatvanas évek második felére lelassult, és miután a Thunderbirds sorozat két filmes verziója is megbukott a mozikban, világossá vált, ezeknek a bábsorozatoknak rövidesen bealkonyul. További problémát jelentett, hogy Andersonék házassága is megromlott, de a kreatív együttműködés megmaradt akkor is, amikor Gerry Anderson átnyergelt az élőszereplős sorozatokra.
Az első ilyen az UFO című sci-fi sorozat volt, mely egy évadot ért meg, a második pedig egy thriller, a The Protectors, a főszerepben Robert Vaughnnal, mely két évadon át futott. A UFO hozta meg végül az Alfa holdbázis ötletét is: a sorozatban szerepelt egy népszerű cselekményszál, amely a Holdon játszódott, és az ITC javaslatára az UFO teljes, tervezett második évada a Holdra költözött volna. Csakhogy időközben a meredeken csökkenő nézettség miatt az ITC elállt a második évadtól, Anderson viszont nem akarta veszni hagyni a UFO második évadába ölt energiát és pénzt sem. Ezeket felhasználva és továbbfejlesztve született meg az Alfa holdbázis alapötlete: a Holdon tárolt nukleáris hulladék felrobban, és a detonáció ereje kilöki keringési pályájáról a Holdat, amely hosszú vándorlásba kezd az űrben, a rajta lévő, Alfa nevű bázis lakóival együtt, és a legkülönfélébb földönkívüliekkel kerül kapcsolatba.
Anderson meggyőzte az ITC-t az új sorozatötletével, és a finanszírozásba beszállt az olasz RAI is. Grade kikötése csak annyi volt, hogy alkalmazzanak amerikai írókat és rendezőket, mert kulcsfontosságú volt, hogy Amerikába is el lehessen adni a gigantikus költségvetésből készülő sorozatot. A Space: 1999 a brit televíziózás addigi legdrágább sorozata lett, és a főszerepre is amerikai sztárokat szerződtettek: a Martin Landau, Barbara Bain házaspárt, akik már sikerrel szerepeltek együtt a Mission: Impossible sorozatban is. Az első évad 24 epizódját tizenöt hónapon át forgatták, végül az első részt 1975 szeptemberében mutatták be Nagy-Britanniában, majd több más országban is.
Groovy, glames geller
A sorozatot azonban nem sikerült értékesíteni egyik országos amerikai tévécsatornánál sem: azok egyrészt nem bíztak a külföldi sorozatokban, másrészt Landau és Bain botrányos körülmények között hagyták ott a Mission: Impossible-t, miközben a sci-fi még igen kockázatos műfajnak számított. A Star Trek ugyanis csak utólag, az ismétlések révén lett kultikus, a Star Wars-láz pedig csak évekkel később szökött a magasba. Így az ITC egyenként próbálta értékesíteni a sorozatot a számos helyi amerikai tévécsatornának, és a pr-kampányba Landauék is beszálltak, olyannyira, hogy előfordult, maga a színész hívogatta a TV Guide nevű műsorújság szerkesztőit. A kampány végül sikeres volt, 155 amerikai városi tévének sikerült eladni a sorozatot, mely így az amerikai nézők túlnyomó többsége számára elérhetővé vált.
A kritikák ugyan nem voltak egységesen pozitívak, de így is nagy tábora lett a sorozatnak. Különösen a megjelenését dicsérték: a designra nagy hatást gyakorolt a 2001: Űrodüsszeia, melynek látványvilága „kapott egy groovy, glames 70-es évekbeli gellert”, a minimalista egyenruhákat pedig a legendás Rudi Gernreich, az első monokinit is piacra dobó designer tervezte. A sci-fi irodalom meghatározó alakja, Isaac Asimov hosszú cikket szentelt a sorozat tudományos megalapozottságának a New York Timesban, melyben kiemelte, mennyire hitelesen sikerült visszaadni a Hold felszíni gravitációs hatásait: „Soha sehol nem láttam még ilyen pontos szimulációt az alacsony gravitációról. Csodálkoztam és élveztem a látványt” – lelkendezett Asimov.
Ugyanő azonban jó pár tudománytalanságra is felhívta a figyelmet: így arra, hogy valójában egy erős robbanás nem letérítené a Holdat a pályájáról, hanem darabjaira szakítaná. Asimov azt is kifogásolja, hogy 1999-ben játszódik a sorozat, noha az már a hetvenes évek közepén is látszott, az ezredfordulóig aligha létesít ilyen holdbázist az emberiség, és azt is megjegyzi, hogy a Holdnak a közhiedelemmel ellentétben nincs sötét oldala.
Mások a színészi teljesítményeket bírálták: „A Koeniget játszó Landau remek színész, de a hiúsága mindent elnyomott. Voltak olyan pletykák, hogy minden jó szöveget lenyúlt a többiek elől, és az biztos, hogy Koenig soha semmiben sem téved, ami nagy részben elveszi a dráma erejét. Eközben Bain, Dr. Helena Russell szerepében mintha vonakodna bármilyen arckifejezést mutatni, ami ráncolná a bőrét: inkább az egész testét forgatja, minthogy a fejét mozdítsa” – írja a Guardian kritikája a DVD kiadásról.
A második évad aztán az amerikai forgalmazó utasítására drámai módon irányt változtatott – az első évad filozofálását több akcióval és humorral (és kisebb költségvetéssel) helyettesítették, és a magyar származású Catherine Schell révén érkezett egy szexi földönkívüli karakter is a sorozatba. A változásokat az a Fred Freiberger felügyelte, aki az eredeti Star Trek sokat kritizált utolsó évadának a producere volt, és sokan úgy gondolták, az ő befolyása ölte ki a sorozat egyéniségét, és újabb elcsépelt űroperát csinált egy úttörő sci-fi sorozatból. Gerry Anderson egyenesen „szörnyűnek” nevezte Freiberger hatását. Addigra ráadásul a házasságának is vége lett, miután még az első évad idején különköltözött a feleségétől, a karrierje pedig mélypontra jutott. És az Alfa holdbázisnak is hamar vége lett.
Kulminált a butaság az időgépes bolondságban
Magyarországon néhány tévéfilmet kivéve a sci-fi a hetvenes évek közepéig kizárólag Az Orion űrhajó kalandjait és a Pirx kalandjait jelentette a televízióban: a Star Trekről vagy a többi sorozatról szó se esett, pedig maga a műfaj már saját folyóiratot is kapott addigra, az olvasótáborát stabilan növelő Galaktika személyében. Nem csoda, hogy amikor 1977 tavaszán a Magyar Televízió is bemutatta az Alfa holdbázist (vagyis annak mindössze hat részét a huszonnégyből), nálunk is ráugrott a sci-fire kiéhezett közönség, de közülük is elsősorban a tizenévesek.
Az Alfa holdbázis a jelek szerint nem lesz blődli, nem szándékozik vérszegény életbölcsességeket pufogtatni, s láthatóan elegánsan tartózkodik a nagyképű áltudományos zagyvaságoktól is, képben, szövegben egyaránt
– üdvözölte az indulást az Esti Hírlap kritikusa, aki kicsit meglepő szemszögből csodálkozott rá Rudi Gernreich kosztümjeire: „A készítők ügyességére vall, hogy jól illesztették össze a méreteket, s bár a ruhadarabok korántsem újak, ezúttal még nem hatnak elnyűttnek, kopottasnak.”
A kritikusok rendszerint párhuzamot vontak az Orion űrhajóval, ugyanakkor odaszúrtak egyet Pirx kapitánynak is, mint például Hegyi Gyula a Magyar Hírlapban:
Az ügyes díszletek, elegáns berendezések és ötletes trükkök, jól hatottak a képernyőn, s a műfaj nagy hagyományain nevelkedett színészek jól játszották el a holnap űrhajósainak szerepét. A történetek naivságát a fejlett technika ellensúlyozta, s néhány, rossz emlékű hazai sci-fi kísérlet tükrében ez sem megvetendő eredmény, így tanulságot is kínál e sorozat; a tudományos-fantasztikus filmeknél a látványos külsőségeknek, a fantasztikumot elhitető díszleteknek kivételes jelentőségük van.
Ám ezek a hangok gyorsan kisebbségbe szorultak, és a magyar kritikák valósággal feltörölték a padlót az Alfa holdbázissal, ráadásul gyakran azért, mert nem érezték megfelelően tudományosnak. Ahogy azt már Az Orion űrhajónál is láttuk, többen is hangsúlyozták, az igazi, Asimov, Lem vagy Bradbury fémjelezte tudományos-fantasztikus irodalom nem ilyen, azokhoz képest Koenig kapitány és legénysége kalandjai csak mese.
Véleményem szerint még soha egyetlen időgépes, szkafanderes bolondságban nem kulminált ennyire a butaság, mint ebben
– írta Vértes J. Andor a Fejér Megyei Hírlapban, és hasonlóan gondolkodott az Ország-Világ kritikusa is, aki szerint „az olyan produkciók, mint amilyen az érthetetlen okokból a magyar tévében is sugárzott Alfa holdbázis, nem a csodálatos Prométheusz-mítosz valamilyen modern változatát, az űr meghódításának gondolatkörét juttatják el hozzánk, kíváncsi gyalogjárókhoz, hanem mondjuk meg magyarán — technicizált dajkamesékkel »etetnek«.”
Vagy még dajkamesének is gyenge, sőt, a másutt oly sokat dicsért design is megkapta a magáét:
Ez a sorozat bizony sok sematikus mesefordulatával és túlságosan egyszerűen jellemzett figurájával, kezdetlegesen ál-fantasztikus külsőségeivel bizony olyan produktum, amilyent a Magyar Televízió is előállíthatott volna rosszkedvében. Egy hat-nyolc esztendős fiúgyermek különb masinákat, mindentudó űrgépeket rajzol és konstruál fémépítőjéből, mint amilyen eszközök és helyszínek között zajlik a távoli jövőbe helyezett kalandsorozat.
– mérgelődött Lőcsei Gabriella a Magyar Nemzetben. Andor Csaba pedig a Rádió és Televízió Szemlében hosszasan cincálja a sorozatot az Egy sorozat patológiája című cikkében, melyben a sci-fi sorozatok állatorvosi lovának nevezi az Alfa holdbázist. Még az epizódok sorrendjét is kifogásolja, miközben a Magyar Televízió még csak nem is az először sugárzott hat epizódot vette meg, de ezzel vélhetően az MTV sem dicsekedett.
Visszasírták
Kisebbségben voltak tehát azok a hangok, amelyek szerint nem biztos, hogy egy szórakoztató sorozaton ismeretterjesztő erényeket kellene számon kérni, mint például Migray Emőd a Veszprémi Naplóban: „Mi az űroperett lényege? Ugyanaz, mint a krimié. Könnyed szórakoztatás párosítva az ember izgalomigényének művi kielégítésével. Megfelel-e akár az Alfa, akár az Orion ezeknek a követelményeknek? Nyugodtan állítjuk, hogy meg” – írta.
A közönség nagyobb része azonban az Alfa holdbázis mellett állt, őket pedig az MTV újabb hat epizóddal örvendeztette meg 1979-ben, ezúttal a második évadból. Itt azonban már egyre többen kifogásolták a tálalás módját:
A sorozat filmjeit más-más időpontban, szinte követhetetlen rendszertelenséggel vetítették, s bizony az események kronológiáját is jócskán felrúgva. A se-füle-sefarka sorozatkezdő és befejező epizód láttán az a kétely támad, hogy egy, a látottnál sokkal hosszabb, több részből álló filmsorozat néhány, alkalomszerűen kiragadott epizódjával volt módunk megismerkedni, s csupán feltételezni lehet, hogy a sok logikátlanság, az egyes szereplők hirtelen-váratlan felbukkanása, eltűnése e töredékesség számlájára írható
– írta a Magyar Nemzet.
Újabb öt évvel később, 1984-ben aztán újabb epizódokat mutatott be az MTV, a változatosság kedvéért újra az első évadból, de addigra már el voltak látva a fiatalok sci-fivel annyira idehaza is, hogy az Alfa holdbázis nem keltett már akkora indulatokat, mint az első megjelenésekor. Igaz, Sarkadi László így is szükségét érezte, hogy megírja a Népszabadságban, „szánalmasan együgyű volt minden epizódja”, és hogy „első szériájában sem aratott túl nagy sikert.” Más kérdés, hogy mi volt a viszonyítási alap? Az Űrtörténetek című magyar sci-fi tévéfilm kritikáját ugyanis Váncsa István így zárta az Élet és Irodalomban: „Visszasírom az Alfa holdbázist.”
Epilógus
Mindezek ellenére sok évtizedes távlatból már az Alfa holdbázist is jobban a helyén lehet kezelni. „Az első évad továbbra is lenyűgöző néznivaló, a végletekig komolyan veszi magát. Mint Anderson legjobb munkái, ez is látványos és egyedi” – írta kilenc éve a dobozos DVD-kiadásról a Guardian, egy évvel Gerry Anderson halála után. Andersont még vigasztalhatta a tudat, hogy a nyolcvanas-kilencvenes években a nosztalgia újra felmelegítette az igényt a régi bábsorozataira, míg az Alfa holdbázis lett annyira kultikus, hogy rajongók jóvoltából készülhetett egy hétperces rövidfilm, melyet 1999-ben mutathattak be – pont akkor, amikor a sztori játszódik.
A Message from Moonbase Alphában visszatért Sandra Benes szerepében Zienia Merton, aki a monológjával gyakorlatilag lezárta az első két évad sztoriját. Ezt a befejezést az első évad forgatókönyvein is dolgozó Johnny Byrne írta, aki szeretett volna egy Star Trek-féle franchise-t létrehozni az Alfa holdbázisból, de ebből végül nem lett semmi. Egy Space: 2099 című sorozat híre időről időre felüti a fejét ugyan, de erről azóta sincs hivatalos bejelentés. Ráadásul Byrne és Sylvia Anderson sem élnek már az alkotók közül (a főbb szereplők közül egyébként a 91 éves Barbara Bain még igen), ezért jelenleg nem úgy fest, hogy egyhamar bármilyen formában visszatérne az Alfa holdbázis univerzuma. És lehet, hogy most már ez nem is akkora baj.
A cikksorozat korábbi részei itt olvashatók. A cikksorozathoz az Arcanum Digitális Tudománytár nyújtott segítséget.
