Kultúra

Elviccelődtek a feleslegességével, de Andy Fletcher volt a habarcs, ami a Depeche Mode-ot összetartotta

Robert Marquardt / Redferns / Getty Images
Robert Marquardt / Redferns / Getty Images
A gendernormákra már a ’80-as években is magasról tevő Martin Gore és a tűzzel játszó Dave Gahan mellett a nyugodt brit életét soha fel nem adó, csendes Andrew Fletcher volt az, aki a Földön tartotta a Depeche Mode összeférhetetlen művészlelkeit.

Néha úgy érzem, egyszer váratlanul felébredek ebből az álomból, a régi munkámat végzem, és egy szintetizátorral a bőröndben megyek valami kis helyre Canning Townban. Szóval mintha tényleg álom lenne, ami nagyon, nagyon hamar elmúlik

– fogalmazott Andy Fletcher, a Depeche Mode csütörtökön elhunyt alapító tagja 2001-ben, amikor a zenekar már húsz éve a pályán volt, minden sikert elért, és minden poklot megjárt – ez pedig szépen illusztrálja azt az őszinte, soha el nem múlt meglepetést, amivel Fletch a banda sikereit szemlélte. Tulajdonképpen érthető: nagyon, nagyon messziről jöttek.

„Basildon olyan hely, ahol az ember kocsmázni jár, mert nincs más szórakozás” – mondta egy interjúban Martin Gore, a Depeche Mode dalszerzője a Londontól nagyjából 30 mérföldnyire lévő városkáról, amely ma már a popzene történelmének egyik kulcshelyszíne. Itt ismerkedett meg egymással Vince Clarke – akit ekkor még Vince Martinnak hívtak – és Andrew John Fletcher, akikben közös volt, hogy szüleik az olcsó lakhatás reményében költöztek a kisvárosba, és osztoztak a foci iránti rajongásukban is. Fletchert ez kötötte igazán későbbi zenekartársához, Vince Clarke-hoz, no meg a közös hitélet. A helyi metodista templomba jártak, és nemcsak melegedni: gyerekként valóban hívők voltak, kiskamaszkoruktól keresztényrock-koncertekre jártak, még prédikáltak is, és a templomban tanultak meg énekelni és hangszereken játszani. Vince és Andy tizenhat évesen alapította első közös zenekarát, a No Romance in Chinát, ami erősen a Cure-ra hajazott, és egyetlen koncert erejéig létezett, Clarke énekelt és gitározott, Andrew Fletcher basszusgitározott, és volt még egy gitárosuk és egy dobosuk is.

Michael Putland/Getty Images Andrew Fletcher, Dave Gahan, Martin Gore és Vince Clarke, azaz a Depeche Mode a Top The Pops című tévéműsorban, 1981-ben.

„Nagyon kitartó és lelkes volt – hajlandó figyelni és tanulni. Valójában így kezdődött a Depeche Mode: csak én és Fletch” – fogalmazott Fletcherről és a kezdetekről Vince Clarke, előrevetítve Andy antipopsztárságát, ami később is megmaradt, sőt Gore és Gahan érkezésével alighanem egyre fokozódott. Az egyetlen koncert után a No Romance in Chinából Composition of Sound lett, duóvá redukálódva, kiegészülve dobgéppel és kicsivel később Martin Gore szintetizátorával, akit nagyjából a hangszer megléte miatt vettek be a zenekarba. Ekkoriban a zenekar mindhárom tagja közepesen fizetett átlagállásokban lézengett – Andrew Fletcher például, rövid életű egyetemi ambícióit elengedve, biztosítóügynökként járta Dél-Londont, a zenekar, amely gitáralapúból ekkoriban váltott át a később megismert szintetizátoralapra, munka utáni hobbielfoglaltság volt. Mindössze harmadik koncertjüket adták – egyébként egy rakás kilencéves gyerek előtt egy basildoni ifjúsági klubban –, amikor a zenekar sorsa új irányt vett: ezen a koncerten jammeltek együtt először Dave Gahannel, aki David Bowie Heroes-át énekelte, és ez annyira tetszett Vince Clarke-nak, hogy Gahant bevették a zenekarba. Megszületett a Depeche Mode.

Hogy a zenekar milyen gyorsan tört milyen magasra, azt talán felesleges e helyütt elemezni – ismert a történet, és Dave Gahan hatvanadik születésnapja kapcsán nemrég írtunk is erről.

Kapcsolódó
Úgy tartják, kilenc élete van, de már annak is elhasználta a felét a ma 60 éves Dave Gahan
A Depeche Mode frontembere, Dave Gahan sorsa ikonsors, ám szerencsére túlélőtörténet is. Születésnapja alkalmából álljon itt az egykor Macskának becézett énekes kilenc életéből elveszett néhány élet története.
Fin Costello / Redferns / Getty Images Martin Gore, Dave Gahan és Andrew Fletcher Basildonban.

A Depeche Mode feltört, gyorsan és magasra, Andy Fletcher pedig – bár nem ambicionálta különösebben – hamarosan popsztárszerepben találta magát. Fletch és Gore még egy ideig kapaszkodtak a londoni polgári munkájukhoz, kellett is, hiszen anyagilag azért még messze nem adott elég biztonságot a koncertezés, az első lemez felvételeihez esténként, munkaidejük lejártával csatlakoztak, Fletcher dolga a basszustémák feljátszása volt szintetizátoron. A Fletcher szerény zenei képességeit kifigurázó froclizások már ekkoriban felbukkantak, és fenn is maradtak a zenekar teljes fennállása során – amiből ő maga is kivette a részét:

Martin a dalszerző, Alan a jó zenész, Dave az énekes, én pedig csak lődörgök körülöttük

– fogalmazott a zenekarról készült 101 című dokumentumfilm-klasszikusban. Ugyanakkor Fletch fontossága mégsem kérdőjeleződött meg soha igazán. Zeneileg sem – valami dolga mindig akadt, ha, némiképp szándékoltan is, soha nem kötötték nagyon a rajongók orrára, hogy mi az –, emberileg meg pláne nem. Főleg, hogy lassan kiderült, ő az, akivel a zenekarból leginkább tárgyalni lehetett, akinek leginkább volt kedve a zenekarral mint gépezettel foglalkozni. Mire a Depeche Mode elérte a stadionokat megtöltő világsztárstátuszt, addigra Andrew Fletcher lassan, de biztosan beleállt abba, hogy a zenekar menedzseléséből is kivegye a részét. Egy alkalommal Dave Gahan eképp foglalta össze Fletch szerepét: „Lehet, hogy fel kéne állítanunk neki egy faxgépet a színpadra.” Alighanem ennek is köszönhető, hogy a Depeche Mode nemcsak Vince Clarke korai kilépését, de minden mást is túlélt.

És még valaminek: Andrew Fletcher volt az összekötő kapocs és az ütközőfelület a Depeche Mode megakarizmatikus tagjai között. Az elvont, művészi dalszerző Martin Gore és a fallokrata, exhibicionista frontember Gahan között ő volt „a csendes”, a nyugodt, a két lábbal a földön járó, akit sem a sztárság nagyságrendje, sem a különböző bódítószerek nem részegítettek meg igazán komolyan. A zenekar legnehezebb éveiben – a Devotional turné idején, amikor az együttes meghódított minden csúcsot, emberileg ugyanakkor rettenetes állapotban voltak, a színpadon kívül nem is igen álltak szóba egymással – Fletch nem ritkán afféle tolmácsként közreműködött Martin és a többiek között.

Paul Natkin / WireImage / Getty Images Andrew Fletcher, Dave Gahan, Martin Gore és Alan Wilder 1987-ben.

Persze a világhír svungja nem hagyta érintetlenül. A két-háromnaponta más városban, más országban, esetleg más kontinensen fellépés tempóját sem bírta, és azt sem, hogy zenei képességei miatt egyre erősebbek voltak a komplexusai. Amikor Dave Gahan épp a heroinfüggőségben tapicskolt nyakig, Martin pedig főleg az alkohollal vívott vesztésre álló harcot, akkor Fletcher sem volt jól mentálisan, depressziója olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy idegösszeomlást kapott, néhány koncertet ki is kellett hagynia, mi több, felmerült, hogy Martin Gore vegye rá Fletchert, hogy vonuljon vissza. Ami tulajdonképpen meg is valósult: nem lépett ki hivatalosan a zenekarból, de az eleve hosszúra nyúlt Devotional/Exotic turné amerikai szakaszán nem vett részt.

Fletcher távollétét, mint ismeretes, túlélte a zenekar, és Alan Wilder 1995-ös távozása, majd Dave Gahan kábítószer-túladagolása, hajszálon múló halála és rehabilitációja után újra irányba álló zenekarban azonban mindhárom tag saját magának egyfajta javított változataként jelent meg. Fletch is: démonjaival békét kötve vállalta, hogy ő legyen az újságírók kérdéseire diplomatikusan válaszoló, kedves, okos Depeche Mode-tag a két rejtélyes imidzsű rocksztár mellett. És bár az álmatag angol kisvárosi életet divatos szidni, de Fletchert olyan nagyon nemigen zavarta a dolog, hiszen már világhíres popsztárként is inkább élt visszavonult, csendes vidéki életet tinikori szerelmével, szülőhazájában, míg a Depeche Mode két másik tagja némi világjárás után Amerika széles tájain talált otthonra.

Andy Fletcher lelkében a zenekar reneszánsza óta lassan, de biztosan az életét megkeserítő kisebbrendűségi érzés helyét elegáns, korrekt önbizalom vette át. Erről legszebben egy 2013-as interjúja tanúskodik, melyben, amikor azt kérdezik, ki ő, így válaszol:

A magas srác a háttérben, aki nélkül a Depeche Mode nevű nemzetközi vállalat sohasem működne. Van ez a nagy félreértés, miszerint a gitárzenekarokban igazi férfiak játszanak igazi hangszereken estéről estére, míg egy szintizenekarban mint a Depeche Mode, nem dolgozik senki, mert minden gépről megy. De ez hülyeség. Az énekest leszámítva a közönség nem igazán tudja, melyik zenésznek mi a szerepe a csapaton belül. Az olyan zenekarok, mint a Kratftwerk vagy a Depeche Mode, valójában munkaközösségként működnek. Az egyes tagok hozzájárulása láthatatlan marad. És mivel én nem tolom magam az előtérbe, sokan azt hiszik, hogy én csak az ötödik kerék vagyok. Néha frusztrál, hogy nem vesznek komolyan. Hiszen végső soron azt is mondhatnánk, hogy az én munkám a legfontosabb, nélkülem már nem lenne zenekar.

Korai halálával a zenekar rajongói most kétszeres fájdalmat élnek át: a Fletch elvesztése miatti gyászt, és a félelmet, hogy halála a Depeche Mode végét is jelentheti.

Sylvain Lefevre / Getty Images Andrew Fletcher a Depeche Mode koncertjén a franciaországi Arras-ban, 2018-ban.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik