Az elmúlt hetekben a világ nagy része azt találgatta, hogy Oroszország lerohanja-e Ukrajnát, és ha igen, az Egyesült Államok hajlandó lesz-e akár katonákat is áldozni ennek megakadályozására. Ehhez képest néhány hónappal korábban ugyanezt a kérdést tehettük fel Tajvannal és Kínával kapcsolatban.
Tajvan egy sok szempontból különleges, a XXI. században kiemelten fontossá vált sziget nagyjából kétszáz kilométerre Kínától. Ha durván le akarjuk egyszerűsíteni Kína és Tajvan történelmét, azt mondhatjuk: Tajvan az a terület, amely felett a kommunista Kína soha nem tudott hatalmat szerezni a XX. század közepén lezajlott polgárháború után. Tajvan és Kína is saját magát tartja a valódi Kínának, a szigetet ezért a saját kormánya Kínai Köztársaságnak nevezi, míg a szárazföldi Kína hivatalos neve Kínai Népköztársaság.
A Kínai Népköztársaság nem szeretné elengedni Tajvant. Hszi Csinping államelnök egészen konkrétan a saját karrierjét tette fel arra a kérdésre, hogy Kína vissza tudja-e szerezni a szigetet.
És itt vissza is térhetünk a kérdésre, hogy mi különbözteti meg Ukrajnát és Tajvant. Leginkább az, hogy Tajvanon gyártják a világ mikrocsipjeinek nagy részét, míg Ukrajna nem játszik ehhez hasonló fontos szerepet a világgazdaságban.
Tajvan tényleg óriási hatalom, ha mikrocsipekről van szó. A Taiwan Semiconductor Manufacturing Company, vagyis TSMC nemcsak a világ mikrocsippiacának 90 százalékáért felelős, de nagyjából ők készítik a legfejlettebb, tíz nanométer alatti csipek nagy részét is. Mivel a világon mostanra minden mikrocsipekkel működik az autóktól az egészségügyi felszereléseken és a rakétákon át a számítógépekig, a tajvani gazdaság működésének biztosítása kulcskérdés a világ számára.
Az elmúlt években azt is láthattuk, mi történik, ha a világ nem jut elég mikrocsiphez. A csiphiányt több okra vezetik vissza, ezek közül csak az egyik, hogy a koronavírus-járvány megakasztotta az ellátási láncokat. A másik, hogy a világ sokkal több mikrocsipet szeretne vásárolni most, mint korábban. Az óriási kereslet miatt emelkednek az árak, ami a számítástechnikai piac mellett az autógyártást is komolyan veszélyezteti. Ebben az ágazatban ugyan alapvetően kevésbé modern csipekkel dolgoznak, de ezeket is csak néhány helyen gyártják, és nagyon kevés cég tudja felvenni azt a rendelésmennyiséget, ami a mostani cégek teljesítőképességén túl van. Emiatt – lényegében elkészült – új autók tömegei állnak a gyártók parkolóiban, miközben csak egyetlen alkatrész hiányzik belőlük.
Az Egyesült Államok már korábban felismerte, hogy Tajvan elengedhetetlen számára, és egyszerűen nem hagyhatja, hogy Kína újra bekebelezze. Ebben már nem csak az játszik szerepet, hogy egy ilyen annektálás következtében az amerikai gazdaság jobban ki lenne téve Kínának, mint jelenleg, de azt is szeretnék elkerülni, hogy Kína megszerezze a legmodernebb csiptechnológiákat Tajvantól.
Az is kérdés persze, hogy Kínának mi az érdeke, ugyanis a Kínai Népköztársaság vásárolja fel a világ csipgyártásának hatvan százalékát, aminek kilencven százaléka külföldi import. Bármilyen fennakadás a globális csipgyártásban Kína gazdaságának is rettenetes lenne. A helyzeten csak ront, hogy a tajvani csipöntödék, amelyeket leginkább csak fabeknek hívnak, pont annak a partnak a közelében vannak, amely a legegyértelműbb támadási pontot jelentené Tajvan lerohanása esetén. Azt pedig a legutóbbi tajvani hadgyakorlatból is tudni lehet, hogy a szigetország nagy részét Kína könnyedén meg tudná semmisíteni rakétákkal, mielőtt a tajvani haderő érdemben reagálhatna. Ennek az ára pedig az öntödék elpusztulása lehetne.
Öntödét csinálni borzasztóan nehéz és időigényes dolog. Elég elképzelni, hogy ezeken a helyeken olyan szilíciumlapkákat gyártanak, amelyek minden milliméterén alkatrészek milliárdjai vannak. Elképesztően nehéz folyamat, pont azért védik úgy a belépést ezekbe az öntödékbe, mint a legszigorúbb katonai létesítményekben.
A csiphiány kezdete előtt is voltak törekvések arra, hogy ezen a helyzeten változtassanak a vezető gazdasági hatalmak, köztük az Egyesült Államok és az Európai Unió. Az EU már 2013-ban megpróbált tervet kovácsolni a mikrocsippiac fellendítésére – kevés sikerrel. A mostani válság viszont mindent megváltoztatott. Joe Biden amerikai elnök komoly erőforrásokat áldoz arra, hogy az Egyesült Államokban sokkal több öntöde legyen, és jelenleg is a Kongresszus előtt van egy gigantikus, mindkét párt által támogatott terv ennek ösztönzésére. A probléma az, hogy öntödéket létrehozni – már ha erre egyáltalán lehet motiválni cégeket – hosszú és pénzigényes feladat, iparági jóslatok szerint körülbelül öt év, mire bármi lehet belőle.
Az Egyesült Államok után most az Európai Unió is ráfeküdt erre a feladatra. Az EU kedden mutatott be egy 43 milliárd eurós tervet, amellyel azt szeretnék elérni, hogy 2030-ra a globális mikrocsippiac húsz százaléka az EU-ból működjön. A terv részben uniós saját forrásokból valósulna meg, részben azt várják, hogy magáncégek is beszállnak a projektbe. Ám egyáltalán nem biztos, hogy ez működni fog.
Egy rakás akadály tornyosul a terv előtt, kezdve azzal, hogy a nagy cégek egyszerűen nem akarnak majd jönni. A TSMC például elvileg érdeklődik a projekt iránt, de az elmúlt években sok külföldi beruházást jelentettek be, és ezek közül egyik sem az EU területén történt. A Samsung nem igazán szeretne Európában befektetni. Az Intel érdeklődik, de az Egyesült Államok jelentősen nagyobb pénzt áldoz erre a projektre – jóval kevesebb akadállyal.
Az Európai Unió ráadásul azt szeretné, ha a legmodernebb csipeket gyártó gigaüzemeket sikerülne Európába hozni, márpedig ezt a legnehezebb elérni. A projekt akár sikeres is lehet, mert az utóbbi időben az EU egyre nagyobb energiát fektet az ipar felfuttatásába, Thierry Breton, az ezért felelős francia biztos pedig komoly szereplő az EU-n belül.
Az is probléma, hogy a projekt rengeteg szinten elbukhat, például azon, hogy nem minősül-e az egész tiltott támogatásnak. Nem véletlen ugyanis, hogy az unió nem szokott hasonló projektekkel előállni, hiszen ezeknek minden tagállam számára előnyösnek kell lenniük. Az európai autógyártók persze kiemelten támogatják a projektet, ám alapvetően gyorsabb, azonnali megoldást szeretnének a csiphiány felszámolására, ráadásul az EU nem is azokra a csipekre koncentrálna igazán, amelyekre nekik szükségük van. Előfordulhat, hogy a jelenlegi helyzetben egy ennél kevésbé ambiciózus terv sikeresebb lenne.
