A magyarországi tatárjárással kapcsolatban azt az érdekes helyzetet tapasztaljuk, hogy minél inkább megismerjük a pusztítás részleteit, annál bizonytalanabbá válunk a pontos mértékének a meghatározásában. Az 1990-es évek második feléig viszonylag egyszerű volt a képlet. A kérdés megválaszolásához alig álltak rendelkezésre kézzel fogható, régészeti bizonyítékok, a történészeknek jobbára – azért persze nem kizárólagosan – az írott forrásokra kellett hagyatkozniuk. Ezek pedig felfoghatatlan rombolásról és emberveszteségekről számolnak be, így egy krónikás számára a nem túl távoli német Niederaltaich bencés kolostorában például eleinte úgy tűnt, hogy Magyarország megszűnt létezni.
A korabeli krónikások nyilván azt írták le, amit láttak, tapasztaltak, de leginkább, ami hallomásból eljutott hozzájuk. Munkáikból kiindulva egészen a legutóbbi évtizedekig úgy véltük, a mongol hódítás hazánk népességének akár 50 százalékát is elpusztíthatta, néhol elérve a 80–100 százalékos pusztulást is. Jelen tudásunk azonban jelentősen árnyalja a képet, miközben egyre nehezebb a tatárjárás mérlegét a számok nyelvén megvonni.
Az ELTE vezetésével számos intézmény részvételével alakult kutatócsoport „Tatárjárás 1241 – A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései” néven, amely hosszú idő után modern szemlélettel, tudományágak összefogásával vizsgálja újra a magyarországi tatárjárás eseményeit és következményeit. A részletekről, az új eredményekről és értelmezésekről már több cikkben beszámoltunk a 24.hu-n, a folytatásban ezúttal Dr. Laszlovszky József régésszel, a Közép-európai Egyetem (CEU) professzorával beszélgettünk arról, milyen pusztítást okozott a mongol hódítás Magyarországon.
Az autópályák hozták az áttörést
A XIX. században még fiatal tudományágnak számító régészettel szemben rögtön az elején komoly elvárást fogalmazott meg a társadalom és a tudományos közösség: keresse meg nagy történelmi eseményeink, mint a muhi vagy a mohácsi csata tárgyi emlékeit. Szerény eredmények születtek, nagyon sokáig alig volt lelet, amit biztosan a tatárjáráshoz lehetett kötni. Az egyik ilyen Esztergomból bukkant elő: egy XIII. század közepén elhunyt férfi csontvázát találták meg elszenesedett gerendák alatt, feltehetően az egykor ott állt ház pincéjében, vagy egy gabonásveremben.
– mondja a 24.hu-nak Laszlovszky József.
Az 1990-es évek végén, a 2000-es évek elejétől aztán egyre-másra bukkantak elő a direkt, közvetlen pusztítás nyomai a korszakból. Mindez az akkor felpörgő autópálya-építkezéseknek köszönhető, főleg az M3-as és az M5-ös halad a hódítás által leginkább érintett területeken. Az építkezéseket megelőző régészeti feltárások alkalmával sorra bukkantak elő a porig égetett házak, emberi maradványok, fegyverek, stb.
Kemencében halt meg az anya és gyermekei
Az utóbbi két évtizedre jellemző, hogy átlagban egy autópálya-kilométerhez – ide értve a lehajtókat, pihenőket, benzinkutakat, csomópontokat, bevásárlóközpontokat – egy régészeti lelőhely kapcsolódik. Persze nem kizárólag a tatárjáráshoz köthetően, hanem – tekintve, hogy a Kárpát-medence az ősidők óta lakott hely – az őskortól a késő középkorig.
Ráadásul nagy kiterjedésű, akár 1–2 hektáros ásatásokról van szó, szemben a korábbi néhány száz vagy egy-kétezer négyzetméterrel. Témánk szempontjából ez azért fontos, mert az Árpád-kori települések igen szellősen épültek, a házak egymástól távol álltak.
Az egyik leghíresebb lelet egy családi tragédia szörnyű mementójaként lett ismert. Cegléd határában tárták fel egy félig földbe süllyesztett ház romjait, amelynek egyik sarkában egykor kemence állt. A kemencében pedig két 10–12 év körüli gyerek, egy fiú és egy lány csontváza, mellettük pedig édesanyjuké: az anyának csak a felsőteste van a kemencében, lábai kilógnak. Mi történhetett itt?
Megadás, harc és mészárlás
Az elmúlt húsz évre jellemző, hogy a szakemberek célzott kutatásokat is folytatnak részben a források, részben az úgynevezett történeti indikátorok alapján, és így még több közvetlen bizonyíték kerül elő, elsősorban az Alföldön: a menekülés nyomai, felégetett épületek, lemészárolt emberek, temetetlen halottak. Sőt, egyes esetekben a kannibalizmus félreérthetetlen nyomai is megtalálhatók. Az utóbbi két-három évben sikerült azt is összerakni, hogy a „tipikusnak” mondható leletegyüttesek esetén mi történhetett a valóságban közel 800 évvel ezelőtt.
A mongolok felfogása szerint a világ minden országa a nagykán tulajdona, minden nép őt hivatott szolgálni, a hódítás ezen rendelés valóságba ültetését szolgálta. Fontos szempont volt a hatékonyság, ezért a tatárok megjelenését hátborzongató és sokszor teljesen értelmetlen kegyetlenség, pusztítás kísérte: a terrort, megfélemlítést használták a foglalás gördülékennyé tételére, az ellenállás minimalizálására. Innentől kezdve a megtámadottak két lehetőséggel számolhattak.
Ha senki nem állt ellen, a tatárok kiválogatták és elhurcolták a számukra hasznos személyeket: értékes szakmák művelőit, a tanult vagy különféle nyelveket beszélő embereket, katonának alkalmas férfiakat. Utóbbiakat azonnal besorozták a seregükbe, hogy a következő csatában a legelső sorokban „golyófogóként” alkalmazzák őket. Vittek még rabszolgának, ágyasnak szánt személyeket, de a többieknek nem esett bántódásuk. A másik lehetőség a fegyveres harc volt, és ma már tudjuk, hogy Magyarországon több település népe még úgy is a végsőkig küzdött, hogy a győzelemre, de még a túlélésre sem lehetett semmi esélye.
Az ellenállás következménye a mészárlás volt, korra és nemre való tekintet nélkül
– jegyzi meg a professzor.
Bosszú és elrettentés: mindenkit megöltek
Egyre több olyan egykori települést sikerül feltárni, amely lakói megpróbáltak védekezni. Ilyenkor jellemzően egy jobban védhető helyet, általában a templom környékét földsánccal vették körbe – egy-kétnapos munkával viszonylag hatékony erősséget lehetett létrehozni, ráadásul a kitermelt föld helyén maradó, körbefutó árok további előnyt biztosított.
Az ilyen, egykori árkokból gyakran kerülnek elő férfiak maradványai, körülöttük pedig fegyverek, vagyis ők lehettek azok, akik a sáncon és amögött harcoltak. Amint a tatárok megtörték az ellenállást, az életben maradottakat lemészárolták. Nőket, gyerekeket, idős embereket, mindenkit.
Az ő testüket is vagy a sáncárokba dobálták, vagy temetetlenül maradtak ott, ahol meggyilkolták őket. Hasonló sorsra jutottak azok, akiket menekülés közben értek utol a mongol lovasok, ahogy például az Alföldön Szank mellett egy házban összezárva pusztultak el sokan az értékes ékszereikkel együtt. Olyanról is tudunk, hogy a templomban menedéket keresőkre rágyújtották az épületet – például Pesten, a domonkosok templomát.
Megjelent a kannibalizmus
A hódítás nyomán járványok és éhínség ütötte fel a fejét, utóbbi egyes következményeivel pedig egészen a legutóbbi időkig a szakemberek úgy voltak, hogy hitték is meg nem is. Az egykorú források ugyanis az emberevés felbukkanásáról számolnak be, de mivel más bizonyítékokkal nem lehetett megtámogatni, sokáig túlzásnak vélték: az írásokban megjelenő kötelező formulának, amellyel a középkori mesterek a világvégét idéző helyzetet szemléltették.
Kisebb-nagyobb vágásnyomok ezek, ugyanolyanok, amelyek birkák, disznók, marhák csontjain figyelhetők meg ezerszámra, az archeozoológia nagyon jól ismeri és nagy biztonsággal azonosítja a maradványokon. Nem tudjuk, mennyire volt „elterjedt”, a népesség milyen arányban volt rákényszerítve, de tény: 1241–1242 folyamán Magyarországon létezett kannibalizmus.
Sok tízezer áldozat
Ami a tatárjárás végső mérlegét illeti, képtelenség pontos, statisztikai adatsorokkal szolgálni, leginkább a települések pusztulásának mértékét lehet körülbelül felmérni, és ebből következtetéseket levonni. A leginkább érintett terület az Alföld középső és déli, délkeleti része, itt a falvak döntő többsége eltűnt a föld színéről, elnéptelenedett, a pusztítás e tájon 80–100 százalékos volt.
Hatalmas károkat szenvedett a Dunántúl keleti sávja végig a folyó jobb partján, illetve a Székesfehérvár és a Duna közt fekvő terület – százalékos arányokba azonban itt tudományos igénnyel nem tudunk belemenni. Északon a Duna balparti mellékfolyóinak völgyében érhető még tetten jelentős rombolás, míg úgy tűnik, hogy a Balaton északi körzete, valamint Vas és Zala megye szenvedte el a legkisebb pusztítást.
A munka még koránt sem ért véget, a szakemberek apró morzsákból igyekeznek összeállítani az összképet, amelynek végén régiónként bontakozik majd ki a tatár dúlás mértéke Magyarországon. Az emberveszteségről viszont még nehezebb bármit is mondani.
Nincsenek statisztikák, még az ország akkori lélekszámát sem ismerjük pontosan. Azt pedig teljes képtelenség még megbecsülni is, hogy egy-egy felprédált falu vagy város lakói közül hány főnek sikerült elmenekülnie, és hányan vesztek oda
– hangsúlyozza Laszlovszky professzor.
Mindenesetre nem járunk messze a valóságtól a kijelentéssel, miszerint a lemészároltakat, a harcban elesetteket, a járványok és éhínségek áldozatait is összevetve több tízezres vagy inkább százezres emberveszteségről beszélhetünk. Figyelembe véve az ország akkori lakosságának létszámát ez azt jelentheti, hogy arányaiban sokkal nagyobb pusztulásról beszélhetünk, mint az ugyancsak hatalmas emberveszteséget okozó II. világháború idején.
