Tisztelt BKV-Figyelő!
Már régóta olvasom a blogot, és sajnos tudtam, hogy előbb-utóbb írnom kell majd. Bár arra nem sok esélyt láttam, hogy pozitívan fogok csalódni, de mégis megtörént, mégpedig ma reggel (2008.03.13 csütörtök) 07:36-kor a 153-as buszon (rendszám: BPI-064), a Tűzkő utcai megállónál. Történt ugyanis, hogy a busz közeledett, feltűnően üresen. Ez a busz egy Ikarus 412, tehát hátul vannak főleg ülések. Ott csak egy ember foglalt helyet, mégpedig egy hajléktalan, egy másik utas a busz elején utazott – sejthetitek, hogy nem friss fenyőillatot árasztott magából a “kedvesutas”.
Én hátul szálltam fel, örök optimista lévén reménykedtem, hogy nem lesz annyira pia- és egyéb szaga emberünknek, de mégis. Azzal a lendülettel mentem is előre szólni a sofőrnek, de egy középkorú hölgy megelőzött. Bekopogott az ajtón, a sofőr készségesen kérdezte, hogy miben tud segíteni. A hölgy elpanaszolta, hogy egy hajléktalan ember utazik a buszon, és bizony az utasok terhére van. Sofőrünk (kb. 35 év körüli, szemüveges, erősebb testalkatú ember) szépen kiszállt, hátrament, és elkezdte ébresztgetni emberünket: “Szépjóreggelt, ébresztő! Jóóóóóóreggelt! Le kellene szállni!”
Kb. az ötödik ismétlésre felébredt a hajléktalan – mondanom sem kell, nem volt szomjas, majd nagy nehezen letántorgott a buszról. A sofőr egy ujjal sem nyúlt hozzá, és egyáltalán nem bunkón, emberségesen oldotta meg a feladatot. Megköszöntük neki a segítségét, majd útnak indultunk a Móricz Zsigmond körtér felé . Köszönjük, hogy kellemessé tette a reggeli utazásunkat! További jó munkát, kedves ismeretlen sofőr úr!
Van még egy kis történetem, bár mindennapi eset, mégis megosztom. A Móriczon felszálltam a fekete hetesre (kb. 10:15 körül), a Ferenciek terére tartottam. Rengetegen utaztunk, mint a heringek körülbelül, de mivel siettem, ezért felszálltam. Azt hiszem a Gellért téren felszállt egy idős hölgy is, aki a történet főszereplője. Megérkeztünk a Ferenciek terére, ahol ugyebár elég jelentős az utascsere.
Én is szerettem volna leszállni, de az idős hölgy épp az ajtó előtt megállt, hogy ő nem száll le, tehát le sem lép a buszról, nem kell ám helyet adni a leszállóknak, majd átrepülünk felette. Kérdeztem tőle, hogy “Csókolom, nem tetszene leszállni, mert én is, és mögöttem az utasok is szeretnénk leszállni, de nem tudunk”. Mire ő: “Jaj nem tudok leszállni, öreg vagyok én már ahhoz”. Igen, az alacsonypadlós Volvóhoz, ahhoz az egy lépcsőhöz… de felszállni azért fel tudott.
Én elhiszem, hogy fáj a lába, de egy lépcsőt le, illetve vissza, csak meg tudna magának engedni, és akkor nem flipperezett volna oda-vissza az őt lökdöső emberek között, akik érthetően voltak ingerültek. Mindenesetre még hozzátette, amikor azt hitte, már nem hallom: “Dehogy szállok le. Akkor nem férek majd fel!” Vajon hová siethetett ennyire?
Üdv, és további sok sikert a bloghoz: ^Clown
