Az indiai Bhopal városában 1936-ban egy muzulmán családba született Abdul Qaderr Khan csak pár hónapos volt, amikor egy jósnő a szüleinek azt mondta, gyermekük a család büszkesége lesz, akit egy egész nemzet fog tisztelni az ország javára végzett fontos munkájáért, és közben hatalmas vagyont fog felhalmozni.
Ez így is lett. Amikor október 10-én meghalt, Pakisztán vezetői „nemzeti ikonként” gyászolták a legnagyobb kitüntetésekkel elhalmozott tudóst, akinek temetésén a kormány, a parlament és a hadsereg vezetői is részt vettek, hogy leróják tiszteletüket a nagysága előtt.
Nemzetünk imádta a felbecsülhetetlen hozzájárulásáért ahhoz, hogy atomhatalommá váljunk. Ezzel megvédett minket egy jóval nagyobb, agresszív nukleáris szomszédtól
– jelentette ki halála kapcsán Imran Khan pakisztáni kormányfő, az atomfegyverrel rendelkező Indiára utalva, amivel Pakisztán több háborút is vívott a két ország függetlenné válása után.
Az atombomba-készítésnek azonban nemcsak az elismerést, hanem a vagyonát is köszönheti. Azt viszont nem a pakisztáni állami fizetéséből gyűjtötte össze, hanem a saját csempészhálózatán keresztül, ami olyan országoknak adott el atomfegyver építéséhez szükséges technológiákat, mint Észak-Korea, Irán és Líbia.
Hogy ezzel mennyit keresett, arról nincsenek pontos adatok, de csak Líbia legalább százmillió dollárt fizetett Khan szervezetének, ő pedig soha nem is titkolta, hogy milyen sok pénze van: palotáknak beillő házai voltak, és csak úgy szórta az ajándékokat a barátainak meg az adományokat a különböző mecseteknek, alapítványoknak, iskoláknak és intézményeknek.
Pakisztán védelmezője
A barátai által jószívű, kedves és odaadó családapaként jellemzett, ellenlábasai szerint viszont beképzelt Khan úgy tekintett magára, mint a fiatal Pakisztán megmentőjére és védelmezőjére, aki a pusztulástól, egészen pontosan az indiai hadsereg inváziójától védte meg országát az „első iszlám atombomba” megalkotásával.
Az ehhez szükséges tudását, valamint, ami még fontosabb volt, a kapcsolatrendszerét Európában szerezte meg, ahol német, holland és belga egyetemeken tanult kohómérnökként, majd az FDO nevű – urándúsító centrifugák tervezésére specializálódott – holland vállalatnál kezdett el dolgozni. A cég szerződésben állt a nukleáris üzemanyagot gyártó, a brit, a holland és a német kormány által létrehozott Urencóval, ami egy urándúsítót üzemeltett Hollandiában.
Az indiai tesztrobbantás után Khan önként jelentkezett a pakisztáni kormánynál, hogy az urándúsításban szerzett tapasztalataira támaszkodva segítséget nyújtson az atombomba létrehozásában. A következő évben Khan módszeresen elkezdte kilopni az ehhez szükséges, államtitoknak minősülő technológiákat a hollandiai munkahelyéről, ahol ugyan egyik közeli kollégája gyanította, hogy Khan kémkedik, de aggodalmait hiába jelezte a főnökeinek, nem hittek neki.
Az FDO végül csak azután helyezte át olyan helyre, ahol nem juthatott titkos technológiák közelébe, hogy a holland kormány 1975 októberében jelezte nekik, Khannal gondok lehetnek. Két hónappal később Khan Pakisztánba utazott a családjával, ahonnan aztán soha nem tért vissza. Fél évvel később a pakisztáni kormány támogatásával létrehozta laboratóriumát, ahol az Európából lopott terveket használva megkezdte az urándúsítást, és európai kapcsolatait kihasználva elkezdte beszerezni az atombomba létrehozásához szükséges eszközöket.
A nyugati hírszerző szervezetek és az atomiparban dolgozó szakértők hiába tudták, hogy az exporttilalmak ellenére Európából valósággal áramlik kifelé az atomtechnológia, sokat nem tudtak tenni ellene, és Khan gyakran egészen nyíltan tudta beszerezni az urándúsításhoz szükséges alkatrészeket. És bár nyilvánvaló volt, hogy államtitkokat lopott el, a kémkedését a bíróság előtt már nehéz volt bizonyítani.
Végül 1983-ban egy holland bíróság a távollétében négy évig tartó börtönbüntetésre ítélte, de nem kémkedésben vagy atomtitkok ellopásában találták bűnösnek, hanem csak „kémkedés kísérlete” vádjában egy 1976-ban írt levele miatt, amiben egyik volt kollégáját próbálta rávenni, hogy pénzért cserébe titkos információkat adjon át neki. Két évvel később azonban egy eljárási hiba miatt még ezt az ítéletet is megsemmisítették.
Az iszlám bomba atyja
A könnyen barátkozó Khan közben egyre befolyásosabb emberré vált Pakisztánban, ahol ugyan gyorsan váltották egymást a különböző kormányok és diktátorok, ám az ő helyzete megingathatatlan volt. Annyira tisztelték, hogy a több mint tízezer embert foglalkoztató laboratóriumát 1981-ben átnevezték Khan Kutatólaboratóriummá, teljes autonómiát élvezett, és annyi pénzt kapott az államtól, amennyit csak akart. A nyolcvanas évek közepére már több bombára elég dúsított urán állt a rendelkezésére, és kínai tervek alapján robbanófejet is készített, valamint rakétát, amivel célhoz lehet azt juttatni.
A pakisztáni atombomba létezésével 1987-ben szembesült a világ, amikor Khan egy, a két ország határán végrehajtott indiai hadgyakorlat idején egy indiai újságírónak elmondta: országa rendelkezik nukleáris fegyverrel. Hivatalosan azonban ezt nem ismerték el.
Erre egészen 1998-ig kellett várni, amikor Pakisztán kísérleti atombomba-robbantást hajtott végre: öt bombát robbantottak fel egy hegy belsejében, válaszul arra, hogy India tesztrobbanást végzett öt atombombával. Pár nappal később Pakisztán még egy bombát felrobbantott.
Az atomfegyver legnagyobb előnye az elrettentés. Most már India tudja, hogy nekünk is van nukleáris fegyverünk, így tízszer is meggondolják, hogy lerohanjanak-e minket
– mondta a robbantások után a CNN-nek Khan.
A bukás
Khan évtizedeken át teljes nyugalommal építhette nukleáris technológiákkal kereskedő hálózatát, és „az első iszlám atombombaként” is jellemzett pakisztáni atombombát, méghozzá az Egyesült Államok hallgatólagos támogatásával. Ruud Lubber egykori holland miniszterelnök 2005-ben közölte, hogy ők már 1975-ben és 1986-ban is le akarták tartóztatni, de a CIA kérésére ezt nem tették meg. Az amerikai hírszerzés azzal indokolta a kérést, hogy több információt tudnak szerezni, ha hagyják szabadon dolgozni.
Bár Pakisztán a nukleáris fegyverkezés miatt nem kaphatott volna amerikai segélyeket, az Egyesült Államok kormánya a nyolcvanas években elfordította a tekintetét, és hatalmas összegekkel támogatta az országot, mert szükségük volt segítségükre a szomszédos Afganisztánba bevonult Szovjetunió elleni harcban. Végül az amerikai katonai segély csak 1990-ben szűnt meg, amikor a szovjetek kivonultak Afganisztánból.
Khan ekkor kezdte el a hetvenes évek óta épített hálózatát arra használni, hogy más országokat is atomfegyverhez segítsen: Irán, Észak-Korea és Líbia kapott tőle segítséget a saját atomprogramjukhoz. Az amerikai hírszerzés állítólag eleinte nem tudta, hogy Khan már nemcsak vásárol, hanem terjeszti is az atomtechnológiát, és így járt az iszlám atombombától rettegő izraeli hírszerzés is. A Moszad egykori vezetője, Sabtaj Savit egy izraeli újságírónak elmondta, ha tudták volna, hogy Khan mit csinál, valószínűleg merényletet szerveztek volna ellene.
Az ellene összegyűjtött bizonyítékok hatására Pakisztán elnöke, Pervez Musarraf tábornok kénytelen volt lépni. Kormánya ugyan eleinte tagadta, hogy a nemzeti hősként tisztelt, és a hadsereg, valamint a hírszerzés magas rangú tisztjeivel jó kapcsolatokat ápoló Khannak köze lehet az atomtechnológia terjesztéséhez, és előbb csak a munkatársait vették őrizetbe, de végül Khan sem menekülhetett meg.
2004 februárjában Khan kénytelen volt egy háromperces televíziós beszédet intézni az országhoz, amiben beismerte, igazak az ellene felhozott vádak, és valóban nukleáris technológiával kereskedett. Egyben kijelentette, hogy a hálózatához semmi köze nem volt a pakisztáni vezetésnek, nem tudtak róla, és nem engedélyezték azt, egyedül és önként cselekedett.
Ezt azonban senki nem hitte el. Főként az őt már-már félistenként tisztelő pakisztániak nem, akik meg voltak győződve arról, hogy vallomását a kormány kényszerítette ki, hogy mentsék a hadsereg magasrangú vezetőit. Ahogy egy férfi mondta akkor a New York Timesnak:
Dr. A. Q. Khan ezt nem csinálhatta egymaga. A vezetők közül mindenki részese volt ennek, és Dr. Khan feláldozta magát.
A televíziós vallomás másnapján Musarraf elnöki kegyelemben részesítette, és úgy tűnt, semmilyen büntetés nem éri, de végül amerikai nyomásra 2004-ben házi őrizetbe helyezték, ahonnan öt évvel később szabadult. De a mozgását korlátozták, és bárhova is ment, „védőkíséret” volt mellette.
A pakisztáni kormány közben azt sem engedélyezte, hogy nemzetközi nyomozók kihallgathassák, a gyanú szerint azért, mert félő volt, bizonyítani tudja, hogy az ország vezetőinek támogatásával adott át nukleáris technológiát más országoknak.
Egy 2008-as interjúban már hibának nevezte, hogy belement a vallomástételbe, és elmondta, előre megírt szöveget kapott, amit fel kellett olvasnia, amiért cserébe az ígérték neki, hogy semmilyen következménytől nem kell tartania, és „szabad ember leszek, és oda mehetek, ahova akarok”.
Az AFP francia hírügynökségnek pedig kijelentette, kétszer mentette meg az országát:
Először akkor, amikor atomhatalommá tettem Pakisztánt, és újra megmentettem, amikor vallomást tettem, és mindent magamra vállaltam.