Rengeteg idegesítő bizonytalanság kísérte a járvány miatt májusról júliusra csúsztatott 74. cannes-i filmfesztivál előkészületeit, ahogy arról beharangozó cikkünkben is írtunk. Tegnap kollégáimmal együtt megérkeztünk a fesztiválra, és a káosz csak fokozódik. Az EU-s vakcinaigazolás QR-kódját a fesztiválpalota előtt szobrozó biztonsági emberek hol be tudják olvasni, hol nem, az online jegyigénylő rendszer többször nem működik, mint igen, és a korábbi években annyit szidott, hosszan kígyózó sorokat sem sikerült felszámolni. Természetesen óriási sorok torlódnak fel, hiszen a beléptetők lecsippantják a jegyed QR-kódját a telefonodról, de mellette hosszasan ellenőrzik, hogy ugyanaz a név szerepel-e a jegyeden és a fesztiválbelépődön, aztán atomokra szedik a táskád tartalmát, majd – miután a korábbi szabad helyfoglalásos rendszer megszűnt – a teremben a jegyedet vizslatva még egy hostess is kezelésbe vesz, nehogy más helyét foglald el. Jövőre talán kitalálják, hogyan lehet mindezt hatékonyan megszervezni.
De persze minden (jogos) panasz ellenére szerintem nincs most itt olyan újságíró, aki ne lenne hihetetlenül feldobva attól, hogy bő két év után újra itt lehet, és akármennyi bénázást és fölösleges bürokratikus intézkedést is kell elszenvednünk, azért a lényeg az, hogy sikerült összehozni a fesztivált.
A kedd esti nyitófilm, Leos Carax Annette című rendhagyó musicalje – bár megosztotta a kritikusokat – éppen olyan volt, amilyennek ebben a felfokozott hangulatban egy cannes-i nyitófilmnek lennie kell: sztárokat felvonultató, látványos, szórakoztató agyeldobás. Olyan, amitől rögtön mélyen átéled, hogy mi hiányzott az elmúlt másfél évben – mert ilyen dilit muszáj nagyvásznon, másokkal együtt nézni, és mert utána lehet róla hevesen vitatkozni.
Aki látta és imádta Carax korábbi agymenéseit, például kilenc évvel ezelőtti utolsó filmjét, a Holy Motorst, azt megnyugtathatom, hogy az Annette semmivel sem kevésbé elszállt. Két és félórás musical Adam Driverrel és Marion Cotillard-ral a főszerepben, akik dialógus helyett többségében – a filmben többször cameózó – Sparks testvérek ironikus-idétlen-bölcs dalaival kommunikálnak egymással és velünk. Driver egy Henry nevű, kétségektől és frusztrációktól tépázott stand-up komikust alakít, akinek sajátos, agresszív és önmarcangoló műsorából hosszú részt látunk mi is. A sztár elképesztő nagyot alakít már itt, és a film folyamán meglepő és szélsőséges utat bejáró karaktere lehetőséget nyújt rengeteg különböző szín felvillantására. Nem volt kétséges eddig sem, hogy tehetséges színész, de talán ez a legösszetettebb feladat, amit eddigi karrierje során kapott (emlékeztetőül: közben folyamatosan énekel), és lenyűgözően old meg minden pillanatot. Igazi nagy alakítás.
Az Annt, Henry operaénekes párját játszó Cotillard el is veszik kissé Driver mellett, figurája sem annyira kidolgozott, és a játékidő előrehaladtával egyre inkább Henry drámájához asszisztáló szimbólummá törpül. Ráadásul Cotillard-nak csak a harmadik hely jut, mert a szokatlan táncbetétekkel is megtűzdelt, nagyon látványos, de néha kicsit leülő film másik igazi sztárja Driver mellett egy marionettbaba. Ő a címszereplő Annette, Henry és Ann kislánya, akit Carax nem átall egy fabábuval eljátszatni.
Nem ennek a megoldásnak a felvállalt művisége, groteszksége az igazi poén, hanem az, hogy ezzel a furcsa szerkezettel ugyanúgy együttérzünk, ugyanúgy aggódunk érte, épp annyira összeszorítja a szívünket, mintha élőlény lenne. Carax sötét mesevilágában mindennek és minden ellenkezőjének jut hely, de ez nem azt jelenti, hogy rémálomszerű látomásai öncélúak. Ellenkezőleg, a figurák fizikai és metafizikai átlényegülései nagyon is átgondoltak és érzelmi jelentéssel telítettek.
