Karanténfáradtság vagy karantén-kifáradás: egy olyan kifejezés, ami egy évvel ezelőtt még nem létezett, ma viszont már szinte mindenki ismeri, sőt nagyon sokan át is élik. A koronavírus-járvány harmadik hullámának végére a tűrőképességünk határához értünk, szinte mindenki nehezen viselte a lezárásokat. Még az is, aki érti, hogy a járványügyi intézkedések java az ő érdekét szolgálja, úgy érezheti, nem bírja tovább ezt a helyzetet – nem csoda, hogy egyre kevésbé vagyunk szabálykövetők, ha az intézkedések betartásáról van szó.
Az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kara felmérést készített az első és a második hullám idején arról, ki mennyire tartja be a szabályokat, és milyen motivációk rejlenek az együttműködés mögött. A járvány elején sem volt túl magas azok aránya, akik azt állították, hogy abban az esetben is betartanák a szabályokat, ha azokkal nem értenek egyet (44 százalék), és a motivációk egyértelműen összefüggést mutattak azzal is, hogy valaki egyetért-e a kormány intézkedéseivel vagy sem. A jobboldali válaszadók többnyire a tekintélyelvűség alapján voltak szabálykövetők, a baloldaliak között pedig inkább jellemző volt, hogy a tudományos tényekre hagyatkoztak, de mindkét táborban egyetértés volt abban, hogy a kritikus hangokra is figyelni kell. Az utóbbit válaszolók aránya a második hullám alatt lényegesen csökkent, méghozzá azért, mert a kritikus hangok nagy része tudományellenessé vált, de eközben a járványügyi intézkedések vak betartásának hajlandósága is csökkent (26 százalékra).
A prevenciós paradoxon csapdájában
„A koronavírus-járványra adott reakció tulajdonképpen kettévált: az emberek egy részén eluralkodott a szorongás, nagyon szigorúan betartotta a szabályokat, és várható, hogy ha őket beoltják, még akkor is időbe telik, amíg újra fel tudnak engedni. Náluk a szorongás állandósult egészen egyszerűen azért, mert nagyon régóta egy fenyegetőnek észlelt helyzetben élünk, amit az állandóan elérhető negatív hírek megerősítenek” – mondta el a 24.hu-nak Kende Anna szociálpszichológus, az ELTE PPK Szociálpszichológia Tanszékének vezetője.
De hosszú távon nem fenntartható ez a folyamatos fenyegetettség, és az embernek egyébként is van egy optimizmusra való hajlama, ezért vannak olyanok is bőven, akik úgy gondolják, rájuk nem veszélyes ez a vírus, a korlátozásokkal a hatóságok túlzásba estek, és feleslegesek voltak a lezárások.
Mindkettő természetes emberi reakció egy krízishelyzetre, de mindegyikkel kezdeni kell valamit, hiszen egyik sem célravezető attitűd – az egyik mentális problémákhoz vezethet, a másik pedig kockáztatja, hogy az egyén teljesen felrúgja a járványügyi szabályokat, és veszélybe sodorja önmagát, valamint a társait is.
A hírfogyasztásban, az informálódásban is tetten érhető ez a kétfajta szélsőséges attitűd: az első csoportba tartozó, szorongó emberek jellemzően a negatív híreket látják meg, és még jobban stresszelnek, az oltásoknál pedig a 96 százalékos védettség mellett is csak a 4 százalékos „veszélyt” realizálják. Hiába azonban az indiai egészségügy összeomlása, a rengeteg halálozás, a második csoporthoz tartozók úgy érzik, hogy pánikkeltésről van csak szó, és hogy őket nem érintik ezek a történetek, mert „velük úgysem történik meg” ilyesmi.
A koronavírus-járvány első hulláma itthon az emberek fegyelmezettsége és az időben bevezetett, viszonylag szigorú járványügyi intézkedések miatt nem volt olyan drámai, mint például Olaszországban és Spanyolországban. Azóta sem engedtük szabadjára a járványt, folyamatosak a korlátozások, ez pedig azt eredményezi, hogy egy úgynevezett prevenciós paradoxonba kerültünk – mivel a járványkezelés többé-kevésbé sikeres (nyilvánvalóan nem mindegy, honnan nézzük, de a tavaly tavaszi olasz helyzetet nem értük el),
Ez a paradoxon azt eredményezheti, hogy az első hullám utáni lezárásokat az emberek szkeptikusan fogadták.
Járványügyi intézkedés helyett politikai döntések
Az sem mindegy persze, hogy az adott intézkedések milyenek – az első hullám alatt még inkább értettük, mit miért vezettek be, a kommunikáció tisztább volt. „Ekkor mindenki értette, hogy ezek az intézkedések azért fontosak, hogy a járvány visszaszoruljon. Csakhogy járványügyi intézkedések címszó alatt hamarosan egyértelműen nem járványügyi intézkedéseket is hozott a kormány. A veszélyhelyzet kihirdetése teljesen indokolt egy pandémiás helyzetben, több más országban is megtörtént. Viszont az problémás, ha a veszélyhelyzetet nyíltan nem járványkezelésre használják.”
„Az első napon történt a transzneműek jogállásának megváltoztatása, erről még a legsúlyosabban transzfóbiás ember sem gondolhatja, hogy járványkezelés. Kicsit később pedig ott volt a gyülekezési jog korlátozása, ami ugyan közelebb áll a járványkezeléshez, de fontos lenne az arányosságot betartani, hogy nagyon világos legyen: a szabadságjogok korlátozása csak indokolt mértékben történik meg” – mondta a szakértő.
Természetes, hogy egy ilyen új helyzetben, mint amilyen a koronavírus-világjárvány is, az első hónapokban a döntéshozók is improvizálnak, és próbálnak rájönni, mi a legjobb megoldása a helyzetnek. Csakhogy Magyarországon a járvány kirobbanása óta hiányzik a transzparencia, és a kommunikáció is problémás. Az oltásokkal kapcsolatban például politikusok állnak ki, és mondják el, melyikben „hisznek”, pedig
ez nem hit kérdése
– mondta Kende Anna. „Az, hogy miként működik egy oltás, tudományos kérdés. Politikusoknak semmilyen körülmények között nem szabadna ilyen kifejezéseket használniuk oltásokkal kapcsolatban. Kizárólag a járványügyi szakemberek által közzétett információkat kellett volna hangsúlyozni, illetve az intézkedések egyéni és közösségi előnyeit.”
Az oltások megérkezésével egyébként a politikai kommunikáció is megváltozott: a fertőzöttek számáról átterelődött a hangsúly a beoltottak számára, ami a szakértő szerint nem feltétlenül rossz döntés, de megvannak a hátulütői. „Egyrészt nem rossz dolog az oltást a középpontba állítani, ha az a cél, hogy minél több ember beoltassa magát. Lehet egyfajta büszkeség, hogy mennyire átoltott ország vagyunk, illetve – főleg, ha a különböző vakcinázottsági szintekhez jutalmakat ígérnek – lehet ösztönző erő. Ugyanakkor ez ignorálta az emberek jogos félelmét azzal kapcsolatban, hogy a járványügyi adatok még mindig nem biztatóak. Ez részben fokozza az emberek szorongását, részben pedig bizalmatlanságot szül.”
Itthon nincsenek oltásellenes politikai erők
Az mindenképpen pozitívum, hogy itthon nincsenek oltásellenes politikai erők, szemben sok más országgal, ráadásul az oltásellenesség korábban sem volt kirívóan magas az országban – ebben egység mutatkozik a társadalomban. Ezzel együtt az egyik legkomolyabb problémát mégis a járványügyi és a politikai döntések összemosódása jelenti. Ennek eredményekképp megosztottak az emberek az egyes intézkedések megítélésében és elfogadásában, ami visszatükrözi a társadalom polarizációját is.
A járvánnyal kapcsolatban mindenki az idősekről és a munkaképes korúakról beszél, akikre a járvány sokféle – egészségügyi, anyagi és fizikai – terhet rótt, de emellett beszélni kellene arról is, hogy a fiatalok is hatalmas áldozatot hoztak a közösség érdekében – mutatott rá Kende Anna. Számukra a járvány elején szinte veszélytelen volt a koronavírus, mégis több mint egy évet bezárva éltek, online tanultak, és alig találkoztak a társaikkal. „Ők egy másik generációért áldozatot vállalnak, pedig náluk az egyéni veszély kisebb, mint a többieknél. Mégis nagyon kevés szó esik róluk, inkább csak akkor kerülnek szóba, ha éppen valami szabályszegés történik, a generációs szolidaritás egyáltalán nem kétoldalú” – mondta a szakértő.
És hogy mit kellene jobban csinálni? Az egyértelmű, hogy a transzparens kommunikáció mindenképpen hiányzik a magyar járványkezelésből, ahogy érdemes lenne a járványügyi, tudományos intézkedéseket élesen elválasztani a politikai döntésektől. A szabályozások okait és eredményeit világosan kommunikálni kellene, és elismerni a különféle csoportok speciális áldozatvállalását. Különben a normaszegés könnyen normává válhat, és a jövőben még inkább lazulhat az emberek fegyelme – még akkor is, ha leszünk olyan szerencsétlenek, hogy egy újabb hullámmal támad majd a koronavírus.
