A Déli-Kárpátokban fekvő Hátszegi-medence számtalan ősi gerinces maradványait őrzi, a XIX. és XX. század fordulóján Európa egyik legjelentősebb őslénylelőhelyének számított. Innen került elő, és írta le a világon elsőként báró Nopcsa Ferenc azt a törpe növésű Sauropodát, amit ma Magyarosaurus dacus-ként ismer a tudomány, de itt bukkantak felszínre az Allodaposuchus őskrokodilhoz és a Kallokibotion teknőshöz tartozó maradványok is. És még több ezer, a kréta korból származó lelet.
Elveszett a legértékesebb helyszín
Mindez elsősorban Kadić Ottokár munkájának köszönhető, aki az első világháború előtti években térképezte a Hátszegi-medence nyugati részét, ahonnan a kréta időszak végét reprezentáló, páratlanul gazdag, dinoszauruszok és más hüllők maradványait tartalmazó leletanyagot gyűjtött be. Csakhogy a háború, majd az utána következő válságos évek során a lelőhely pontos helyzetére vonatkozó információk jelentős része elveszett, és a további őslénytani ásatások lehetetlenné váltak a területen.
A száz évig tartó csendet egy nemzetközi kutatócsoport szakította meg, amely a régi térképek és modern térinformatikai eszközök alkalmazásával nemcsak megtalálta a pontos helyszínt, de újabb, értékes leleteket is begyűjtött – eredményeik a napokban jelentek meg a Cretaceous Research című szakfolyóiratban.
Hogy miért olyan nagyon fontos ez a viszonylag kis terület, hogyan „tűnhetett el” száz évre, illetve milyen maradványokat – többek között egy 70 millió éves, ősi emlős csontjait – találtak, arról Dr. Botfalvai Gábor paleontológust, a Magyar Természettudományi Múzeum és az ELTE TTK Őslénytani Tanszékének munkatársát kérdeztük.
Komoly érvágás a tudománynak
A Hátszegi-medence legnyugatibb csücskéről van szó, Valiora falu térségében. A medencét úgy lehet a legjobban elképzelni, mint egy mély tálat, aminek az alján a késő-kréta gerinceseket tartalmazó szárazföldi rétegek vannak feltárva, míg a tál falát idősebb képződmények alkotják. A lelőhelyek jelentősége abban rejlik, hogy az itt kutatható rétegek a Hátszegi-medence legidősebb olyan kőzetei, melyekben dinoszauruszmaradványokat találhatunk.
Megismerésük kiemelkedő fontosságú, mert a terület őslénytani fejlődéstörténetét legjobban úgy ismerhetjük meg, ha a legkorábbi megjelenések körülményeit behatóan tisztáztuk, hiszen az idő előrehaladtával minden ebből a „kezdeti állapotból” indul ki.
Nopcsa ezektől a lelőhelyektől keletebbre, Szentpéterfalván találta az első dinoszauruszmaradványokat 1895-ben – a báró elképesztő, regényes életéről itt írtunk bővebben a Magyar volt az első gépeltérítő című cikkben –, viszont a Valiora környékéről ismert dinoszaurusz-, krokodil- és teknősmaradványokat is ő dolgozta fel tudományos szempontból. Munkájában több olyan fajt is leírt, mint például a a hosszúnyakú Sauropoda dinoszaurusz a Magyarosaurus dacus, vagy az Európa szerte elterjedt Allodaposuchus precedens, melyek miatt ma a valaiorai leletanyag nemzetközi figyelemre tart számot.
A leletanyag ma is a Magyar Bányászati és Földtani Szolgálat Gerinces Gyűjteményében tanulmányozható, és mindig is jelentős nemzetközi érdeklődés övezte, mert tágabb tudományos következtetések levonásában egyedülállónak tekinthetők. Volt viszont egy óriási probléma:
Mindeddig nem ismertük a pontos lelőhelyet, így azt az egykori környezetet sem, amelyben ezek az állatok egykor éltek, illetve a begyűjtött, múzeumi csontok korát sem lehetett pontosan meghatározni
– mondja a 24.hu-nak Botfalvai Gábor.
De hogyan változhat meg egy hely topográfiája száz év alatt annyira, hogy adott pontot Kadić – egyébként ma is meglévő – térképei alapján sem lehet beazonosítani?
Régi térkép és modern technológia
A „titok nyitja”, hogy a talajt puha üledék alkotja, illetve a lelőhely megtalálásához szinte méteres léptékű pontosságra van szükség: 10 méterrel arrébb már több millió éves eltérések lehetnek a rétegsorban. Az erdőket kiirtották, a területen legelők és szántóföldek váltakoznak, a kis medence peremén pedig folyamatosan vízfolyások rajzolják át a térszínt. Emellett az egészet áthatolhatatlan gyalogakác, tövises, indás növények borítják. Ilyen körülmények között a régi térkép csak nagy vonalakban adott támpontot.
A kutatáshoz csatlakozó Dr. Albert Gáspár, az ELTE Térképtudományi és Geoinformatikai Intézet munkatársa ezért először is olyan fix pontokat keresett, mint Valiora templomának tornya, a közeli hegytető, majd modern térinformatikai eszközökkel meghatározta a Kadić Ottokár által megjelölt helyszínt.
A siker mondhatni teljes, egyetlen pontot, az úgynevezett 7. lelőhelyet nem sikerült ismét feltárni, mert azon ma már egy szilvaültetvény van. És akkor nézzük, miért fontos a felfedezés.
A kirakós újabb eleme, vagy egy új sauropoda
Először is azért, mert hiába kutatható több ezer hátszegi fosszília Budapesten, a gazdag leletanyag tudományosan nem lehet teljes értékű, ha nem ismerjük azt az egykori környezetet, ahol ezek az élőlények annak idején élhettek. A kormeghatározáshoz, az egykori élőhely rekonstruálásához számos részlet fontos a befoglaló kőzetek geológiai vizsgálatától a csapdázódott pollenek meghatározásáig.
Kiderült, a múzeumi példányok valóban innen, ebből a nyugati „csücsökből” származnak, és megerősítették, hogy koruk körülbelül 70 millió év. Sőt, a paleontológia egy igencsak fontos információval is gazdagodott:
Ez nem a szokásos, eddig ismert száraz hátszegi környezet volt, hanem egy folyóhoz közeli, mocsaras, vizenyős terület
– emeli ki a szakember.
Másodszor, az új kutatás során három olyan pontot találtak, ahol a csont és fogmaradványok jelentős dúsulása figyelhető meg. Innen került elő az a több csigolyából álló, összetartozó gerincoszlop, ami egyelőre úgy tűnik, hogy egy Magyarosaurushoz tartozhatott. Botfalvai Gábor kiemeli, hogy további vizsgálatok során dől majd el, hogy valóban erről, vagy esetleg egy másik szauropodáról van-e szó. Mindkettő izgalmas lehetőség.
Előbukkant a legősibb emlős
Végezetül pedig a véletlen igazi kuriózumot sodort a kutatók elé. Azért persze a véletlent itt zárójelben kell értelmezni, hiszen nagyon is tudatos döntés volt, hogy az apró, fognak tűnő, csillogó csontdarabokat és jókora mennyiségű, törmelékes talajt is begyűjtöttek. A mikroszkópos, laboratóriumi vizsgálatok aztán igazolták a feltételezéseket:
Viszonylag jó maradványok maradtak fenn az ősi időkből, de ezek a Hátszeg legősibb rétegéből származnak, nagyon közel a kréta időszak végéhez. Amikor aprócska őseink együtt éltek a gigantikus dinoszuruszokkal, és ez a forma a jelenleg ismert legidősebb emlős a Hátszegi-medencéből. Tanulmányozása nagyon sokat jelent az emlősök evolúciójának feltárásában.
Botfalvai Gábor megjegyzi, ha a járvány lecsengése után visszatérhetnek a lelőhelyre, egyik legfontosabb dolguk lesz még több üledéket gyűjteni, hátha még több emlősmaradvány tudnak felfedezni a tudomány számára.
