Kultúra

Ezt a borzalmat látja otthon az alkoholista szülők gyereke

Zsembery Péter új kötetével matinézunk.

ÉBREN VAGYOK, ÉS VALAKI ÉPPEN AZT MONDJA, hogy a kurva anyját, és rájövök, hogy arra ébredtem, hogy a faterom beverte valamijét az egyik bútor élébe a gyerekszobában, biztos, hogy él volt, mert ha nem él lett volna, akkor nem sziszegne így, és nem mondaná a kurva anyját után azt is, hogy a kurva életbe, és kezdek emlékezni a csattanásra is, ami alatt még aludtam, de azért hallottam, hiszen ha nem hallottam volna, nem ébredtem volna fel rá.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

A faterom a nevelőapám, de azt nem tudom kimondani, hogy nevelőapa.

Erre a matracra gyere – mondja anyám, részeg a hangja. – Nem baj, elmúlik, csak gyere.

Én alszom az emeletes ágy tetején, az öcsém alul. Anyámék szoktak itt aludni matracon, a gyerekszobában, az emeletes ágyunk mellett, mert sokszor alszanak a vendégek a nagyszobában a nagyágyon. Már vége van a bulinak.

Gyere, gyere – mondja anyám újra.

– Alszanak a gyerekek? – kérdezi a faterom, mire anyám azt mondja:

– A faszomba a gyerekekkel. Csak gyere már! – És a faterom nem szól semmit, és aztán csend van egy darabig, aztán valami olyan zaj, mintha simogatnák a matrac huzatát, mintha egy macska nyalogatna valami vásznat, és rájövök, hogy a faterom lábujjai azok, ahogy nyomkodja magát előre, miközben bassza az anyámat.

– Az a nő egy rohadt kurva – mondja az anyám nyávogó hangon, mire a faterom csak hümmög. – Nem akarom – mondja az anyám, de a faterom nem szól, csak van ez az ütemes, simogató hang.

– De jó? – kérdezi faterom egy idő után.

– Persze hogy jó, csak gyere – mondja az anyám, és aztán nem beszélnek, és én lassan újra elalszom.

*

KIMEGYEK PIZSAMÁBAN A FÜRDŐSZOBÁN keresztül az előszobába.

Úgy csinálok, mintha pisilni kéne, állok is egy kicsit a vécében, aztán le is húzom, pedig egy csepp se jött. Kicsit fázok, de nem nagyon. A vécében egy festmény van Sztálinról, anyám a munkahelyéről hozta el, a múzeumból. Nézegetem az ecsetvonásokat, Sztálin hátterét. Sztálin feje a képen a semmiben lebeg. Olyan színű semmiben, ami akkor jön ki, amikor minden színt összekeverek rajzórán. Szerencsére nem lefelé néz, hanem oldalra. Az furcsa lenne, ha a festett Sztálin a farkamat nézné, miközben hugyozok.

Anyám szerint jó poén ez a múzeumból kiselejtezett olajsztálin a vécében.

A vécéből a nagyszobába megyek. Anyámék kiabálnak a vendégekkel, két házaspárral. Nem szólnak, amiért bemegyek. Irtózatos a cigifüst.

– Figyelj! – mondja anyám az egyik vendég nőnek. Olyan, mintha mérges lenne rá. – A társadalmi változást nem lehet megakadályozni. El lehet tőle tekinteni, de akkor a mindenkori hatalom hatalmas hibát követ el, mert ahelyett, hogy a változás élére állna, utána kullog. És – itt emeli a hangját, mert a vendég nő is beszélni kezd – és, hadd fejezzem be, az értelmiség fontos feladata közvetíteni a hatalom felé.

– A faszt! A faszt! – kiabál a vendég nő. – Bizonyos típusú változásokat pont hogy nem legitimálhat a hatalom azzal, hogy reagál rájuk! Erről beszélek! Ezek a változások visszaváltozások.

– Egyetértünk, de a hatalomnak erre is okosan kell tudnia reagálni! – kiabál anyám. – A visszavágyás is valaminek a jele – mondja. – Na mindegy. – Feláll, és kimegy, mintha haragudna, de a vendég nő nincs megsértődve. Anyám a konyhába megy, nem foglalkozik azzal, hogy ott vagyok a nappaliban az éjszaka közepén.

– Miért kiabáltok? – kérdezem a vendég nőt.

– Nem kiabálunk – feleli meglepően halkan. – Csak vitatkozunk.

– Miért ilyen hangosan?

– Mert hiszünk abban, amit gondolunk.

– És miért kell vitatkozni? – kérdezem.

– Mert hátha van értelme – mondja, és én egyáltalán nem értem, hogy ez mit jelent.

*

ANYÁMÉK ESKÜVŐJE. HOZZÁMEGY A FATEROMhoz, pedig nem erről volt szó.

Nálunk lesz a buli a kétszobás lakásban. A nagyanyám egész nap főz. Mindenhol új dolgok vannak. Új ruhák. Meg evőeszközök, amiket amúgy nem használunk. A nagy fekete dobozból kerülnek elő, aminek zöld bársonnyal van borítva a belseje.

Nem mehetünk a szertartásra, oda csak a két tanú mehet, meg a fotós. Nem lehetünk ott a bulin sem. Anyámék fotós haverjának a lakásában leszünk, a három gyerek: az öcsém, a fotós haverok gyereke meg én.

A nagyanyám odalép az anyámhoz, hogy megigazítsa a virágot, ami anyám blúzára van tűzve.

Az anyám rekedt hangon ráordít:

– Ne érj hozzám, a kurva életbe!

A nagyanyám behúzza a nyakát.

Anyámnak van a rekedt, mérges hangja, amivel büntet, meg van a vinnyogó, nyavalygó hangja, amivel panaszkodik.

Elnyújtott hangon mondja a fateromnak:

– Ricsi, hagyd már abba a tötyögést! El fogunk késni! Ott vár ránk mindenki. – A tötyögés anyám szava. Senki más nem használja, csak a faterom, ha utánozni akarja anyámat, de olyankor az anyám rekedt hangon rákiabál.

A faterom meg csak halkan mondja, hogy:

– Dehogy várnak, egyáltalán nem vagyunk késésben.

Mire anyám csak magában motyog valamit. Anyám sokat beszél magában. Általában szitkozódik.

Az öcsém megkérdezi a nagyanyámat, hogy a fotós haver gyerekével megkóstolhatja-e a tortát.

Egyemeletes, de jó nagy esküvői tortájuk van anyáméknak.

A nagyanyám a saját szép ruháját igazgatja magán, pedig ő se mehet be a terembe majd, anyám megtiltotta.

A nagyanyám azt mondja, igen. Megkóstolhatják.

A két gyerek kimegy a konyhába.

Aztán együtt indulunk.

Minket a fotós haver felesége visz az ő lakásukba, a felnőttek meg mennek a házasságkötő teremhez.

*

AZ ISKOLA ELŐTT KIRAKODÓVÁSÁR, KINÉZEK egy bicskát.

A bicskacsináló felesége mondja meg az árát, a férje elment valamit elintézni, de tőle is meg tudom venni, mondja, és mosolyog.

Mondom, hogy köszönöm. Másnap visszaviszem az üvegeket.

Telepakolom az elszakíthatatlan szatyrot, aminek két sodrott kötél a két füle, amik a szatyor anyagába ágyazott fémkarikákba futnak, és nagy csomó van a két végükön, amiatt nem csúsznak ki a karikákból. Rengeteg sörösüveg van, a faterom szereti a sört, de pezsgősüvegek is vannak, azt inkább anyám szereti. Először próbálom állítva, ahogy a faterom tanította, de aztán újra bepakolom fektetve, mert nem fér bele az összes.

Közben számolom, hogy hány sörös-, boros- meg pezsgősüveg van. A pezsgősök érnek a legtöbbet.

Valószínűleg meglesz a pénz.

A szatyor kövéren álldogál az előszobában, és majdnem a derekamig ér.

Leguggolok, és bedugom a karom a két fonott kötélfülbe, a vállamra igazítom őket, és felállok.

Meg kell támaszkodnom a falban, hogy ne zuhanjak vissza a térdemre. Aztán egy-két rugózással megigazítom a vállamon a köteleket, és elindulok.

Kilépek az ajtón, és ahogy visszafordulok, hogy a nyakamban lógó kulccsal bezárjam az ajtót, úgy lendül a szatyor, hogy az egyik üvegből a meleg sör kilöttyen a szatyor aljába. Hamar átitatja a fonott műanyag szálakat, csurogni kezd lefelé a rövidnadrágos lábszáramon, és csöpög a lépcsőház kövére.

Sietek lefelé, hogy minél kevesebb petty legyen a kövön.

*

– MAMI, AZ APÁMNAK HÁNY MOTORJA VOLT?

– Ezt most miért kérdezed? – kérdezi a nagyanyám. Nála vagyunk a lakótelepi lakásában.

Kicsi lakás. Csak a dohányzóasztalnál lehet rendesen enni. A konyha nagyon kicsi és nagyon meleg. A háttérben megy a jugó 1-esen az amerikai rajzfilm, de már unom, mert állandóan ugyanazt ismétlik.

– Hát mert én egyre emlékszem. A zöld sárkányra – mondom. – De volt még azon kívül is, nem?

– Volt még a piros nyíl.

– Piros nyíl? – nevetek. – Jó neveket adott a motorjainak.

Büszkén mondom ezt.

– Igen. Ebben jó volt az apád.

– És tényleg tudott ugratni a motorjával?

– Ugratni?

– Emlékszem, hogy egyszer erről volt szó még ott a Semmelweis utcai lakásban, hogy most apa csinál valamit a motorral, és mind kimentetek megnézni, de én későn értem ki a ház elé, és akkor már vége volt. Az mi volt?

– Hát, biztosan nem ugratott. De valamit csinálhatott – mondja a nagyanyám elgondolkodva. – Nem emlékszem.

– Arra emlékszel, amikor padlócsiszolás volt?

– Igen. Kint ácsorogtál az erkélyen.

– Igen. Hoztál nekem csokit.

Hallgatunk egy kicsit.

– És mi lett a piros nyíllal? A zöld sárkány előttivel? – kérdezem.

– Nem tudom. Mondott apád valamit. De valószínűleg eladta.

Nem értem.

– Eladta? – kérdezem.

– Sejtette, hogy úgyis veszek neki másikat. Nem mérges a hangja, inkább közönyös.

– Én hülye – teszi hozzá. Egy pillanatra belenéz a szemembe. Nem úgy, ahogy szokott. Ebben most nincs semmi jóindulat.

A rajzfilm felé fordulok. Felülök, mert mostanáig az oldalamon feküdtem, és könyököltem. A nagyanyám visszamegy a konyhába.

*

A HÁZUNK ELŐTT VAN EGY NAGY HÁNYÁS. A lépcsőházunk bejáratától balra. Jó undorító, nagy, sárga, sűrű hányás. Ott ülünk nem messze tőle a többi gyerekkel a pad támláján. Szombat van, ott vannak a biciklik, de még nem megyünk sehova.

Azt remélem, hogy bevesznek majd a játékba.

Jön a velünk szemben lakó gyerek az apjával és az anyjával. Az apja egyszer rám szólt, hogy takarítsam fel a sört a lépcsőházból, amit szétlocsoltam. Azt mondtam neki, hogy nem én voltam, mire azt mondta, hogy tudja, hogy én voltam, mert csak mi iszunk ilyen sokat.

Most nem szól semmit, pedig én mondom, hogy csókolom.

A szülők felmennek, a gyerek lent marad.

– Láttad a hányást? – kérdezi az egyik lány a gyereket.

– Igen. Apám szerint a negyedikről hánytak ki – mondja, és rám néz.

Mindenki más is rám néz. Remegek az idegességtől és a szégyentől.

– Ha azt gondolod, hogy a mi lakásunkból hányt ki valaki – mondom nagyképű hangon –, akkor nagyon nagyot tévedsz. Szerinted, ha a negyedikről kihány valaki, az nem fröccsen szét sokkal jobban? – kérdezem. – Hülye gyerek! – teszem hozzá, és a többiekre nézek, hogy ugye, milyen hülye?

*

MEG LEHET CSINÁLNI – MONDOM MAGAMBAN, miközben lassan kocogok a folyosón. Mi vagyunk az amerikaiak Vietnámban, körül vagyunk véve egy hegytetőn, és a hadnagyunk önkénteseket keres egy lehetetlen küldetéshez, és én jelentkezek, és ahogy a lépcsőhöz érek, még fel is húzom a géppisztolyom, hogy csőre töltsem, és úgy mondom magamban, hogy: We can do it.

– Sir – teszem hozzá, miközben kocogok tovább a kollégiumban, ahol az angoltábor van. Egy csomóan vannak a suliból, szóval jó a tábor, voltunk strandon is, és még nem mostam ki semmit, mert még mindig van tiszta cuccom.

– Kicsináljuk a sárgákat, uram! – mondom magamban, és elkezdem berakni a kézigránátokat az övtáskámba, aztán ellenőrzöm a pisztolyomat.

Féloldalasan futok, mert a géppisztolyomat tartom a kezemben, úgy érek oda a portásfülkéhez.

– Csókolom – mondom a nőnek. – Telefonhívásom van.

– Az anyukád lesz az – mondja a nő. Nem öreg.

Rövid, szőke haja van.

Felveszem a telefont.

– Szervusz, kicsi fiam – mondja az anyám.

A mellkasomban, a szegycsontom mögött szinte robbanásszerűen terjed szét a fájdalom. Eddig nem is gondoltam arra, mennyire hiányzik az anyám, és mennyire egyedül vagyok itt, életemben először.

Azonnal potyogni kezdenek a könnyeim. Nyelek egyet. Nagyon vigyázok, hogy ne hallatszódjon a hangomon, hogy sírok.

– Szia – mondom.

– Jól vagy?

– Igen, minden jó – mondom.

– Milyen az angolozás?

– Jó – mondom.

– És a barátok?

– Jól vagyunk. – Egy kicsit többet kéne beszélni.

– Voltunk strandon. – Szipogok egyet. Aztán még egyet, hogy úgy hangozzon, mintha csak úgy szipognék.

– Jó volt?

– Jó – mondom. Nyelek. Nem nagyon veszek levegőt.

– Csak azért hívlak, hogy én jövök érted holnapután, jó?

– Jó.

– Ez azt jelenti, hogy ne indulj el a csoporttal, hanem várjál meg ott a kollégiumban.

– Jó.

– Érted?

– Igen, anya. Te jössz értem. – Friss, forró könnyek áztatják az arcomat.

– Jól van. Már csak két nap, és látlak.

– Ühüm. – A könnyek lecsöpögnek az orromról a pólómra.

– Csókollak. Legyél jó.

– Szia, anya.

– Puszi.

Lerakom, és végre kijöhet belőlem a reszkető, zokogó lélegzet. A nő ad egy zsebkendőt.

– Köszönöm – mondom sírva.

 

Zsembery Péter: Vigyázz, kész

Scolar Kiadó, 2020

Ajánlott videó

Olvasói sztorik