Visszavonulása után Churchill két hét szabadságra utazott Clementine-nel festeni és bezique-t játszani Szicíliában. Amíg ott tartózkodott, Churchill jogtanácsosa, Anthony Moir 18 hónapig tartó munkája eredményeként bejelentették a kiadói megállapodásokat Az angol ajkú népek történetére vonatkozóan. A Cassell & Co. a világjogokért 1933-ban 20 000 fontot fizetett, de elismerte, hogy azóta sok minden változott. Azt javasolták, hogy az akkori összeget tekintsék az új megállapodások előlegének. A Dodd, Meadand Co. és a McClelland & Stewart – az amerikai és kanadai kiadók, amelyek a háború előtt vásárolták meg a könyvet Casselltől – ugyanezen a véleményen voltak: ez a könyv túlságosan vonzó kereskedelmi vagyontárgy ahhoz, hogy a versenytársaké legyen.
Moir úgy rendezte el az új szerződéseket, hogy Churchillnek többet fizessenek, és adóra a lehető legkevesebb menjen el, mivel szinte biztos volt, hogy ez a könyv Churchill utolsó műve lesz, és az ebből származó jövedelemnek sok évig kell elégnek lennie. A második világháború esetében alkalmazott adózási terv itt nem volt használható, mert Az angol ajkú népek történetét az irodalmi alap létrehozása előtt írta. Moir ezt úgy rendezte el, hogy a kiadók fix összegeket fizetnek sorozatban, amely közben Churchill visszavonul mint szerző, harmadszor és utoljára, és ezzel minden fennmaradó összeg adómentes tőkejövedelemnek minősül.
Moir először az amerikai újságokra összpontosított, és négy, egyenként 50 000 dollár értékű részletben állapodott meg, mindegyikre a Life-fal. Amikor Emery Reves arról értesült, hogy látták Henry Luce-t, amint elhagyja a Downing Street-et a karja alatt egy halom papírral, lobbizni kezdett Churchillnél az idegen nyelvi jogokért. Ezek a jogok a Life csomagjába tartoztak, de Churchill gondjaiba vette régi ügynökének ügyét, és ezt sürgönyözte közvetlenül Luce-nak:
Szeretném, ha ezeket Emery Reves [Révész Imre] kezelné, aki a háborús emlékirataimból hatalmas sikert csinált külföldön, és aki a Hitler-ellenes napok óta, még a háború előttről együtt dolgozott velem. Bár személy szerint nem részesültem a Háborús emlékiratok eladásának nyereségéből, mégis nagy örömömre szolgál tudni azt, hogy ezeket a könyveket 26 különböző nyelvre fordították le, és biztos vagyok abban, hogy ezt senki más, csak Reves tudta megcsinálni, aki közel egy éven keresztül járta a világot, és szerződéseket kötött.
1955 karácsonyára az ügy „el volt rendezve”: Reves 34 000 font-ot fizetett, a Life által fizetendő ár pedig 150 000 dollárra csökkent, ami egyötöde volt annak az összegnek, amit annak idején A második világháborúért fizetett. Bár a The Daily Telegraph-nál a stafétabotot már átadták az új generációnak, a Berry fivérek folytatták a családi hagyományt, és 40 000 fontot ajánlottak. Annyiban viszont szakítottak apjuk gyakorlatával, hogy levonták a Churchillnek korábban adott 32 000 font hitelt ebből az összegből.
David Lough: Churchill és a pénz
Lázár János és Csepreghy Nándor kiadása, 2020
1955 tavaszán megvásárolta a Newchapel ménesbirtokot Chartwell mellett 6500 fontért. Évi 1000 font honoráriumot fizetett Arnold Carey Foster szolgálataiért, aki annak idején megtalálta Colonist II-t, és aki egy személyben lett ménesbirtok-igazgató, versenyigazgató és állatorvos. A ménesgazdaságban egy éven belül hét kanca és négy csikó volt, további négy csikó pedig úton volt.
A ménesbirtok lovaival aratott két győzelem után ugyanazon a Windsor-versenyen 1957-ben, Churchill elmagyarázta Clementine-nek, hogy a ménesbirtok önfenntartóvá vált. James Wood a Wood, Willey & Co.-tól azonban azt próbálta kideríteni, hogy Churchill „lovastevékenysége” összességében hoz-e profitot. A lóversenyt és a fogadást adózási szempontból privát hobbinak tekintették, amely Wood számítása szerint Churchillnek 1957-ben kevesebb mint 1000 fontba került. Ezzel szemben az adóhivatal a ménesbirtok üzemeltetését vállalkozásnak tekintette, amit Wood nagyon furcsának tartott. A ménesbirtok „jövedelme” Churchill lovainak értékváltozásától függtek, ahogyan a versenyzési és a tenyésztési feladatokban felváltva vettek részt úgy, hogy készpénz nem cserélt gazdát. A ménesbirtok éves üzemeltetése biztosan belekerült 18 000 fontba, de amennyire Wood meg tudta ítélni, a „veszteség” az első évben mindössze 6000 font volt, és ezzel az összeggel csökkenteni lehetett Churchill más adókötelezettségeit.
*
Churchillnek a visszavonulása után is rengeteg külügyminisztériumi sürgöny érkezett, továbbá folyamatosan özönlöttek hozzá a hivatalos látogatók és levelek. Az irodai kapacitását támogatandó a kormány ideiglenesen biztosított számára egy fiatal köztisztviselőt, Anthony MontagueBrowne-t. Még annak idején, 1952-ben csatlakozott Churchill irodájához a Downing Streeten, de Churchill lemondásakor visszatért a külügyminisztériumba. Montague Browne-t hivatalosan kihelyezték korábbi munkáltatójához „egy hét időtartamra” Lord Beaverbrook villájába Dél-Franciaországba, de ezt a megbízást Harold Macmillan külügyminiszter meghosszabbította két évre, mely időtartam alatt Churchill Montague Browne fizetését visszatérítette a kincstárnak.
Montague Browne bölcsen az előzőre összpontosított, tudva azt, hogy meg kell őrizni munkáltatója jó hírnevét és el kell kerülni a jövedelemadót.
Churchill annyira élvezte a festést és Az angol ajkú népek történetének csiszolgatását két hónapon keresztül La Capponcinában 1955 őszén, hogy megkérdezte a vendéglátójától, maradhat-e novemberre és decemberre is. Beaverbrook személyzetének azonban tovább kellett költöznie a téli szállásra a Bahamákon, így Churchill oda kapott meghívást.
Ekkor azonban újabb meghívás érkezett Emery Revestől és partnerétől, Wendy Russelltől, akik éppen befejezték házuk, a La Pausa helyreállítását a francia Riviérán, kilátással Monte-Carlóra és a tengerre. A házat Coco Chanel vette meg 1928-ban, és az akkori partnerének, Churchill barátjának, a westminsteri hercegnek a pénzéből újíttatta fel. Ezúttal viszont Reves a házat Churchill A második világháború című könyvéből származó jövedelméből újíttatta fel.
Churchillék a La Pausát választották, már csak azért is, hogy a régióban maguknak is otthont kereshessenek, bár Clementine-nek kétségei voltak ezzel az ötlettel kapcsolatban. Azonban amikor 1958 elején megérkeztek a La Pausába, Clementine nem érezte jól magát, és Churchillnek egyedül kellett nekilátnia a házkeresésnek. 26 és 65 millió frank közötti ingatlanokat nézett meg. Még a bankárát is áthívatta Londonból, hogy megbeszéljék, hogyan lehetne a legjobban elrendezni a Bank of Englanddel, hogy megkapják az engedélyt 25 000 font kivitelére az ingatlanvásárláshoz.
„Sir Winstonnak azt tanácsolták az orvosai, hogy a téli hónapokat ne Angliában, hanem Franciaország déli részén töltse”, állt a kérelemben, amit a bank gyorsan le is bélyegzett. A Société des Bains de Mer de Monaco, amely a monte-carlói kaszinó tulajdonosa is volt, egy alternatívát kínált: évi 1500 font bérleti díjért 50 000 font költséggel átalakítana egy tengerre néző villát, amelyet kizárólag Churchill használna az élete hátralevő részében. A La Pausában ebéd közben Randolph bemutatta az apjának a Société fő részvényesét, Aristotle Onassist, a görög hajótulajdonost, aki kedvező benyomást tett Churchillre. Clementine azonban nem volt lelkes, és ezt meg is mondta a férjének:
Nincs ínyemre, hogy lekötelezettje legyek ennek a gazdag és hatalmas embernek a felújított fészekért. És hasonlóképpen, bár nem ilyen mértékben, de nem szívesen maradok a La Pausában sem… Jobb szeretném, ha ez az utazás jó sokáig tartana, kiszállnánk Marseilles-nél, és végigzötyögnénk vonattal vagy akár autóval Monte-Carlóig; azután együtt lenni ezzel a nem szokványos és kellemetlen társasággal egyáltalán nem csábít. Bocsáss meg, de öreg kutyát nem lehet új mutatványokra megtanítani.
Így ejtették a ház ötletét, ahol esetenként hónapokat tölthetnének el. Churchill négy hónapot maradt a La Pausában, ahol megkapott egy egész emeletet irodával, hálószobával és vendégszobákkal.
*
A Life és a The Daily Telegraph 1956 tavaszán elkezdte közölni Az angol ajkú népek története első kötetének kivonatait. Egyértelmű volt, hogy kereskedelmi siker lesz, amikor a Paris Match közölt egy epizódot, amelyben Jeanne d’Arc szerepelt. Amerikában a hónap könyvének is választották, amely döntés legalább negyedmillió dollárt ért Churchillnek Edward Dodd, a Dodd, Mead elnöke szerint.
Mivel a kiadók most már meg tudták mondani, hogy a könyv legutóbbi köteteinek értékesítése várhatóan hogyan alakul, ezért Moir megkérte Charles Graham-Dixon jogtanácsost, hogy tervezze meg Churchill szerzői visszavonulását, hogy az utána kiadott minden kötet jövedelemadó-mentes legyen. Ez nem lesz könnyű, vélte a jogtanácsos, és a következőt javasolta: az nem lehetséges, hogy Churchill először visszavonul, és azután adja le a kész szöveget, mert ebben az esetben minden kézikönyv leadási határidejét újra kellene tárgyalni minden kiadóval. Graham-Dixon arra is figyelmeztetett, hogy az adóhatóság esetleg ragaszkodhat olyan jövőbeli jövedelmek megadóztatásához, amelyek összefüggnek a Churchill által már levont irodalmi költségekkel. Azt tanácsolta, hogy a biztonság kedvéért mindent el kell rendezni a következő nyolc hónapban, ugyanis az 1957. áprilisi költségvetés szerinte több hézagot is be fog zárni, amelyeket ő még ki akar használni.
Moir és James Wood „reményekkel” távoztak a megbeszélésről, de az optimizmusuk egy része szertefoszlott, amikor Mr. Bullock, az új adóellenőr úgy döntött, hogy szerzőként Churchill bevételeinek és kiadásainak legalább az utolsó évben, de lehetőleg az utolsó két évben stimmelnie kell. Ez a „nagyon kiábrándító” hír a Life-tól és a The Daily Telegraph-tól még esedékes részletekből 56 000 fontot vinne el, miközben a könyv ugyanezen köteteinek a visszavonulás utáni kifizetése már biztonságban lenne.
Moir és Graham-Dixon elmentek az adóhivatal központjába, hogy megtámadják ezt a döntést. Az első találkozó hatástalan volt, de a második, közvetlenül karácsony előtt klasszikus kompromisszummal végződött: az adóhivatal beleegyezett abba, hogy a feltételeit csak a The Daily Telegraph kifizetéseire alkalmazza, de a Life-tól érkezőkre nem. Így Wood számítása szerint Churchillnek Az angol ajkú népek történetéből származó 276 000 font jövedelméből 165 000 font teljes egészében mentesül az adó alól. A fennmaradó részből levonhatja a gazdálkodási veszteségeit és az irodalmi kiadásait, így az összegnek csak egynegyede lesz adóalap.
*
A Churchill és a jogászai közötti második vitatéma a filmek voltak. Amerikában Bernard Baruch gondosan kigyomlált minden filmipari ajánlatot, mielőtt azok eljutottak Churchillhez, de egyet a nagysága miatt átengedett:
Az volt a kérése, hogy Sir Alexander járjon el közvetítőként közte és a Ford Alapítvány között, amely televíziós sorozatot készített volna az iskolák számára Az angol ajkú népek története alapján. Sir Alexander tapintatosan megjegyezte, hogy gyanúja szerint ő már korábban, a háború végén megvásárolta a jogokat. Moir azonban egy kompromisszumos megoldással állt elő, melynek keretében Churchill és Korda egy kisebb tőkeösszeggel vegyesvállalatot alapítanának, az M & P Investmentset. A vegyesvállalat megvásárolná Az angol ajkú népek történetének filmjogait Sir Alexandertől és az „élő” televíziós közvetítés jogait Churchilltől, majd ezt követően adnák el a részvényeket a Ford Alapítványnak 350 000 dollárért. Így Churchill nyeresége adómentes maradna, ugyanis a részvényeladás tőketranzakciónak minősült.
Mivel a történelmi filmek sokba kerülnek, Sir Alexander partnerének, Sir David Cunynghame-nek kételyei voltak afelől, hogy találnak-e új szponzort. Churchill csapata egy New York-i ügynököt, Charles Wickset részesítette előnyben, aki biztos volt abban, hogy a jogokat el tudja adni egymillió dollárért. Amikor három hónappal később elismerte, hogy ez nem sikerült, Emery Reves próbálta eladni a jogokat 100 000 dolláros csökkentett áron, 1957 elején azonban nem tudta folytatni a feladatait, mert vendégül kellett látnia Churchillt a La Pausában.
Miközben a Ford-projekt reményei szertefoszlottak 1956-ban, hirtelen, a semmiből érkezett egy ajánlat a Metro Goldwyn Meyertől (MGM) az Ifjúságom filmjogaiért. Az MGM nyitóajánlata 100 000 dollár készpénzelőleget és a film nyereségének felét tartalmazta Churchill számára, és a stúdió utalt arra is, hogy a jövedelem idővel az egymillió dollárt vagy annál többet is elérhet. Mivel Anthony Montague Browne még új ember volt Churchill üzleti ügyeiben, ezért Moirral együtt ellenőrizték a jogok tulajdonlását, és csak azután adtak zöld jelzést, amikor Churchill korábbi ügyvédeivel, a Nicholl, Manisty & Co.-val is elvégezték a kontrollt.
Moir úgy ítélte meg, hogy Churchillnek van némi tárgyalóereje, ugyanis Warner jogai két év alatt lejártak, ha nem használta fel azokat. Ezért Warnernak ugyanazokat a feltételeket kínálták, mint amit az MGM ajánlott, azzal, hogy Churchill hagyhatja jóvá a szereposztást és a film „kezelését”. Warner érdeklődést mutatott, de megrökönyödést váltott ki Churchill táborában, amikor a tárgyalásokkal megbízta londoni ügyvédjét, Dr. Fletchert, aki nemcsak ügyvéd volt, hanem „szocialista parlamenti képviselő” is.
Amikor a két fél leült tárgyalni 1957 januárjában, Churchill februárra beállított végleges „visszavonulása” már nagyon közel volt. Moir kizárta a Warner kikötését, miszerint az egész Churchill családnak részt kell venni a filmben Chartwellben és a Hyde Park Gate-nél, így jegelték a projektet, és azt a Churchill és Jack Warner közti személyes találkozótól tették függővé.
Churchill visszatért a La Pausába, hogy elvégezze az utolsó munkálatokat Az angol ajkú népek történetén, mielőtt a visszavonulása hatályossá válik február 18-án. Moir figyelmeztette Churchill munkatársait arra, hogy amikor ez a dátum elmúlik, a továbbiakban Churchill „nem végezhet semmi olyan tevékenységet, amelyet egy szerző végezne a hivatása gyakorlása közben”. Nem írhat könyvekhez előszót, nem jelenhet meg filmben vagy televízión bármely könyvével kapcsolatban és nem dolgozhat filmek forgatókönyvein.
Az utolsó héten Kelly és Montague Browne is segített Churchillnek, hogy további 20 000 fontot kereshessen Revesen keresztül, A második világháború rövidített változatának utolsó percben megírt előszavával. Hogy időt spóroljon meg, Reves vállalta a kockázatot, hogy az előszót eladja a könyv más kiadóinak is.
Csak a McClelland & Stewart, a kanadai kiadó nem volt hajlandó egy összegben fizetni a jogdíjak helyett a fennmaradó három kötetért. Cassel 70 000 fontot fizetett helyettük a megbeszélés után, amit Moir „jelentős, de nagyon baráti tárgyalásként” jellemzett, és Dodd ehhez hozzátett 250 000 dollárt az amerikai jogokért, mert úgy számolta, hogy a szerzői jogdíjak összege 450 000 dollár lett volna.
1957 áprilisára Churchill bankszámláján közel 300 000 font volt. Azonban az éves költsége 30 000 font volt, melynek kétharmadát hat titkárnőre, nyolc főállású és kilenc részmunkaidős alkalmazottra költötte. Ráadásul várható volt, hogy ez a létszám csak nőni fog, mivel neki és a feleségének is több orvosi ellátásra volt szüksége. De legalább fölszámolta a folyamatosan érkező gazdálkodási veszteségeket, amelyek a megelőző évben közel 15 000 fontot vittek el. Az aratás csalódás volt, a Soames család pedig átköltözött a saját otthonába, így mindez meggyőzte Churchillt arról, hogy teljes mértékben fel kell adnia gazdálkodói ambícióit. 1957 júliusában elárverezték a még meglévő földet és állatállományt, ami együttesen 50 000 fontot hozott, ami bőven elég volt a gazdaság hitelkeret-túllépésének és a jelzálognak a visszafizetésére.
Világos volt azonban, hogy bölcs befektetési stratégiára van szükség ahhoz, hogy Az angol ajkú népek történetéből beáramló pénz kitartson Churchillék élete végéig.
