Régen minden jobb volt: a tej tejből volt, kettőnyolcas és ’élet, erő, egészség’, a cukor magyar volt, nem szlovák, pláne nem áfacsaló oligarchák macája. A kenyér búzából volt, nem állományjavítóból és térfogatnövelőből. Legalábbis szeretnénk ezt hinni. Egy biztos: a parizer végét, amióta az eszemet tudom, felszeletelték, belecsomagolták a zsírpapírba – rosszabb napokon a végzáró fémklipsszel együtt – és hazavitették velem. Húsz éve a boltos Marika a sarki ábécéből, múlt hétvégén meg a Spar. Vagy a CBA. Vagy a bármelyik másik üzlet, tökmindegy.
Miért nem a kutyáé?
Számtalan vitának voltam szem- és fültanúja emiatt. A hevesebbje kikérte magának, a tudatlanja hőzöngött, hogy a kereskedő rajta akar meggazdagodni és nem értette, miért nem inkább a kutyájának adja oda, miért vele akarja ezt megetetni. Én is számtalanszor szóltam az eladónak, ha láttam, hogy a bontatlan rúd felé nyúl, akkor nem kérem, köszönöm. Ezt azonban csak a sarki kisboltban tehettem meg, a szupermarketben nem.
De a szupermarketben nem is akartam felvágottat venni, mióta a parizer, a csabai és az olasz műanyag tálcán, felszeletelve, feltornyozva sorakozik, néha kissé zölden és nyálkásan, néha száradásnak indulva, megbarnult, felpöndörödött széllel. Ez így nemcsak szomorú, de gusztustalan is. Persze ezt lehet, engedéllyel, mert ez így szakmailag nagyon jól van, elvtársak, az őstermelő meg örüljön, ha megtűrik a piacon a szárazkolbászával. Azt nálunk az évek óta tartó lobbi ellenére valamiért még mindig nemigen lehet.
Persze ennek ellenére morogva-szemforgatva mégis kérem a műanyag tálcáról a tizenöt deka turistát (ki nem?), mert évekkel ezelőtt szerettem és keresem azt a régi, azt a gyerekkori ízt. Mindig a belem győz, nem a szemem. Aztán otthon jön a menetrendszerű negyedórás szentségelés, mikor felfedezem a tizenöt deka szalámi között a rúd végét. Mind a kettőt. Az előre felszeletelt tornyokba bele lehet úgy nyomkodni két-három darabot is, hogy ne tűnjön fel. Majd otthon feltűnik. Jól tudják, úgyse megyek vissza óbégatni. És ha igen? Akkor mi lenne?
A belbecs számít, nem a külcsín
Dehogy megyek vissza óbégatni. Ám minden alkalommal eszembe jut a történet, amit sok évvel ezelőtt, a kisboltban hallottam: nem is lehetne eladni a szalámi végét, mert az efféle húskészítményeknek alapból tíz dekával több a súlyuk, pont azért, hogy amikor a vevőnek megkezdik a rudat, levágják az csomagolóanyaggal összehúzott, ráncos részt. Hogy ez valóban így van, vagy városi legenda, megpróbáltam kideríteni.
A hatóságok udvariasak voltak, a végtelenségig, mégis egy magáncég segített, és válaszolta meg a kérdéseimet, miután meguntam a szokásos hivatalból hivatalba küldözgetést és a hiábavaló telefonálgatást.
A kereskedőnek természetesen a rúd teljes súlyát ki kell fizetni. A ráncos, összehúzott rúdvéget is. Nincs tehát semmiféle plusztömeg grátiszként a terméken, amit a gonosz, pénzsóvár, kapzsi kereskedő mégis kiszámláz nekünk. És nincs semmiféle parizervég-törvény sem, ami annak eladását szabályozná. Miért is lenne? Semmi nem indokolja a külön szabályozást.
A szalámi vége élelmiszerbiztonsági- élelmiszerhigiéniai és az összes többi, a hús feldolgozására, a húsipari termékek előállítására vonatkozó törvénynek, rendeletnek, szabályozásnak megfelel. Nem rosszabb, nem más, mint a parízer közepe. Csak ronda. Ennyi a bűne. És amit mindenki gondol róla: miért pont én egyem meg?!
This is the end
Persze a kereskedő megtehetné, hogy nem értékesíti a rúd végét, ám ebben az esetben mi, vásárlók járnánk rosszabbul. A kereskedő nem Dzsóbácsi, hanem profitorientált gazdálkodó, így kedvenc szaláminkért többet fizetnénk, mint eddig, hiszen a végeket csak csökkent értéken tudná eladni. Így aztán előfordulhat, hogy holnap megint nekünk jut a szalámi vége.
Fotó: MTI
Ezt elég nehéz elfogadni, egyrészt mert szeretünk a jó ember szerepében tetszelegni és azt hinni, ha mi lennénk kereskedők, mi biztosan nem adnánk el felebarátainknak a csoffadt, színtelen zselatinnal borított parízervéget. Másrészt megértjük, hogy a „mai világban, ezek mellett a terhek és járulékok mellett” csoda, hogy a kereskedő a saját kutyájából nem csinál szalonnát egy kis extraprofit érdekében. Így nagyvonalúan beletörődünk: adja el, csak ne nekünk.
De nem kívánságműsor. Ne morogjunk miatta, fontos a pozitív gondolkodás: fogjuk fel hungarikumként.
