Bejárta a világot a hír, hogy a Jojo Rabbit című filmben maga a rendező is megjelenik Hitler alakjában, mint a főszereplő kisfiú képzeletbeli barátja. A film állítólag egy gyűlöletellenes szatíra. De jó az az eszköz, amit a rendező választott?
A Disney és a Fox filmstúdió éppen most olvadt össze, és a hírek szerint emiatt a film miatt erősek az összeütközések. Már csak azért is, mert a Disney-ben többen hangot adtak a tiltakozásuknak a film miatt. Nem is csodálom, a stúdió, már csak a múltja miatt is, kényes helyzetben van.
Bár a stúdió több náciellenes propagandafilmet forgatott (például ezt és ezt), nem tett jót a reputációjának, hogy maga Walt állítólag antiszemita volt. Hitlert amúgy – úgy látszik, ez diktátortulajdonság, hisz Kim Dzsong Un-t is – lenyűgözte a Miki egér, sőt az egész Disney mesevilág. A Führer olyannyira csodálta, hogy 1941-ben saját stúdiót is létrehozatott, hogy a recept alapján készüljön birodalmi változat is… Sőt, nemrég előkerültek A. Hitler névvel szignózott képek is, melynek hátoldalán a Hófehérkében megismert törpékről és Pinokkióról található ceruzarajzok, a történész szerint kétséget kizárólag Hitler skiccei.
Tudjuk, hogy Disney többször vett rész náci rendezvényeken, Leni Riefenstahlt (aki magát ugye szintén nem tartja nácinak) is lelkesen vezette körbe a stúdiójában. Életrajzírói szerint sem volt náci, de azért nemigen szerette – ezt állítólag hangoztatta is olykor –, hogy Hollywoodban sok a zsidó. Emiatt egyenesen kiközösítve érezte magát.
Arra emlékszünk, hogy a stúdió legnagyobb botránya mi volt? Hát az sem független a most tárgyalt témától: a Három kismalac 1933-as verziójában az álruhás farkas a Der Stürmer világát idéző askenázi zsidó kerekeskedő volt. Ezt a verziót végül a felháborodás miatt kidobták. Ezek miatt a múltbéli dolgok miatt is rémületes lehet a mostani hitleres megoldás a Disney-nek, amely nagyon is vigyáz a jó hírére, semmilyen szinten nem tűri a még csak félreérthető megnyilvánulásokat sem. Legutóbb például megszüntették a kapcsolatot a Youtube-sztár PewDiePie-jal, mert a náci himnusz és a horogkereszt szerepelt az egyik videójában. És ezt agyon is helyesen tették. Persze óriási kérdés, mit jelent ma Hitler szerepeltetése. Ebben kellene stúdió és kiadófüggetlenül egyezségre jutni.
Hogy mennyire elég a világsikerhez egy hitlerbajusz a borítón, arra kitűnő példa Timus Vermes 2013-as bestsellere, a Nézd, ki van itt. A könyvre pillantván rögtön tudjuk, hogy a Führer az, aki 2011-ben váratlanul a berlini utcákon találja magát. Látjuk botladozását (börleszkfilmeket idéz, Chaplint) és nevetségessé nagyított elborzadását a multikulti láttán. Eztán hősünk a manipulálható, szenzációkra éhes médiába kerül, saját műsorral és rajongók hadával. A könyv lapos, semmitmondó, nahát, a Führer a műsorát náci propaganda közvetítésére használja, de ezen mindenki csak kacag, azt hiszik, paródia, ilyen soha nem történhet meg újra, mi annyira jó emberek vagyunk mind, ugye? A gyengécske könyv a harmatos tartalma ellenére is tarolt.
Érdekes módon a menekültválság kapcsán Európa-szerte felhorgadó idegengyűlölet nem azt a kedvesen mosolygó arcát tükrözte vissza a világnak, ami itt modelleződik. Ez is megmutatja azt a borzalmas nagy veszélyt, amit a múlt elbagatellizálása jelent. Az ilyen és ehhez hasonló munkák kapcsán azt gondolhatjuk, a gonoszhoz nincs igazán közünk, a gonosz néven nevezhető, Hitlernek hívják, de őrajta csak gúnyolódni lehet, buta és korlátolt, mi jók vagyunk, kinevetjük!
A bűnös, a tömeggyilkos, a rém pellengérre állítható, és nem a tömeg az, ami bármikor kész a gyűlöletre és a kirekesztésre. A sötétség így eltávolítható magunktól, fellélegezhetünk. Holott a valóság nagyon nem ez.
Így is ott tartunk már, hogy a fiatalok ásítozni kezdenek, ha a holokausztról van szó, azt érzik, a téma uncsi, lapozzunk. És pontosan tudjuk, mivel jár a kicsinyítéssel összekapcsolt feledés. Soha nem ismétlődhet meg, ami akkor történt – hallottuk ezerszer, én ebben nőttem fel. Aztán mit látunk? Soha ilyen erős nem volt a gyűlölet világszerte. Míg a háború utáni évtizedekben olykor a feldolgozás eszköze lehetett a Führer ábrázolása (egy-egy alkotás kapcsán talán azok is képesek voltak beszélni a fájdalmakról, veszteségekről, akik addig magukba fordulva hallgattak), ma már puszta üzlet.
Ijesztő, hogy diktátorokat szerepeltetve már nem is a botrány robbanása (ami azt jelentené, hogy van még ellenállás az ízléstelenséggel szemben) a hír, hanem az, az alkotó mennyit kaszál vele. Csoda, hogy 2017-ben a Mein Kampf újra a német bestsellerlisták élére került?! Nekem már Becstelen brigantyk is sok volt, egy olyan gondolatjáték, amit egyáltalán nem tartok játékosnak. Innen egyenes út vezetett a Rammstein durva klipjéhez, amelyben haláltáborokban jelennek meg a zenekartagok. És sokszor már a közvélemény ingerküszöbét is csak percekre érik el ezek a botrányosan ízléstelen darabok.
Lassan meghal az utolsó túlélő is, mind inkább eltávolodunk azoktól a borzalmaktól, amik alapvetően formálták át a háború utáni életet. Hogyan tudatosuljon így a felnövekvő generációkban, hogy mire kell figyelniük, miért fontos emberségesnek és nyitottnak maradniuk? A pszichológusok szerint amit sokat látunk, azt először megszokjuk, aztán a megszokás elfogadássá szelídül.
