Orbán Viktor, a politika nagy rajongója megmondta, hogy a nevek bedobásának is megvan a művészete. Ezt a művészetet láthattuk élesben, amikor Angela Merkel német kancellár egy sziklát dobott az EU vezető pozícióiról szóló tárgyalások állóvizébe.
Az uniós csúcsállásokat – az Európai Bizottság, Tanács és Parlament elnöki székét, a külügyi főképviselőét, illetve a központi bank elnökségét – sosem könnyű elosztani. Már akkor is nehéz volt, amikor többsége volt a két nagy pártcsaládnak, a szocdemeknek és az Európai Néppártnak (EPP), pedig akkor csak nekik kellett megegyezniük, és még így is hónapokig tartott. Most se várhatjuk, hogy sokkal gyorsabban eldőljön, hogy ki vezeti majd a következő öt évben Európai Bizottságot, hiszen a parlamentben az EPP-nek és a szociáldemokratáknak már nincs többségük, ehhez a liberálisok is kellenek.
Webert nem sokan akarták
Ráadásul a Néppárt az előző ciklusban mohó volt, és minden vezető pozíciót elvitt, így néppárti lett a tanács, a bizottság és a ciklus végére a parlament elnöke is. A legfontosabb pozícióról, az Európai Bizottság elnöki posztjáról azonban tanács dönt. Ott pedig miniszterelnökök és államfők ülnek, a Néppártnak nincs többsége, sőt a liberálisok még erősebbek, mint a parlamentben, ezért bárkit megvétózhatnak, ha nem tetszik nekik. Annyi csupán az elvárás, hogy az Európai Tanács vegye figyelembe az EP-választás eredményét, azt viszont senki nem köti ki nekik, hogy azok közül kell válogatni, akiket a pártcsaládok vezető posztokra szántak a csúcsjelölti rendszerben.
Az EP-választás úgy ment végig, hogy minden nagy pártnak volt egy csúcsjelöltje, akit a bizottság elnökének szántak. Az EPP a német Manfred Webert indította, a szocialisták a holland Frans Timmermanst, a győzelemre esélytelen ALDE pedig azt mondta, hogy ha úgyis a tanács dönt zárt ajtók mögött, akkor felkínál rögtön hét jelöltet, akikből választhatnak.
Manfred Webert viszont igazán senki nem akarta az EPP-n és Merkelen kívül a bizottság elnökének. Ezért őt, elvileg a többi csúcsjelölttel együtt, már az első nagy csúcstalálkozón ki akarták csinálni. Akkor is megemlítettük, érdekes volt látni, mennyire máshogy tárgyalnak a különböző politikai kultúrák. Emmanuel Macron francia elnök például egyetlen szavazás végeredményét biztosra vette, és kijelentette, hogy a két csúcsjelöltnek vége (ehhez a véleményhez csatlakozott Orbán Viktor is), az északiak viszont, élükön Mark Rutte holland miniszterelnökkel mást gondoltak erről. Erre az a magyarázat, hogy a francia politikában kevés szerepe van a koalícióknak, ezért a vezetők ritkán gondolkodnak hónapokig tartó tárgyalásokban, ellentétben az északi tagállamokkal, ahol ez megszokott.
Márpedig az uniós pozíciók szétosztása a politikai tárgyaláskultúra csúcsa. Már az is nehéz tud lenni, ha egy tagállamon belül több pártnak kell megállapodnia a miniszterelnök személyéről, bár ettől mi rendesen elszoktunk a Fidesz kormányzása alatt. Ettől függetlenül a hasonló koalíciós egyeztetések célja, hogy végül kompromisszumos megoldásra jussanak, és mindenki kapjon valamit, amivel közepesen elégedett. Erről szól a politika. Az EU pedig ehhez nagyon hasonló, csak minden sokkal bonyolultabb.
Erőviszonyok
Ugyanis nem csak a pártcsaládok erőcsoportjai feszülnek egymásnak, de a tagországokéi is, és a parlamentek még az is kimondott célja, hogy a lehető legtöbb nő kapjon vezető pozíciót az EU-ban. Az érdekcsoportokat ez esetben úgy kell elképzelni, hogy Merkel azért támogatja Manfred Webert, mert egy pártba tartoznak, de mellette Weber nyilvánvalóan megértőbb a német érdekekkel szemben is, Macron pedig inkább Michel Barniert szeretné elnöknek, mert francia, ami sokszor többet számít, mint az, hogy melyik pártcsaládhoz tartozik. Barnier például a Néppárthoz, miközben Macron pártja a Megújuló Európa névre átkeresztelt liberális frakció tagja, de ez nem sokat számít, ha Macron úgy gondolja, Barnier hatékonyabb lesz a francia érdekek képviseletében.
Az hamar kiderült, hogy Webert azzal szeretné kicsinálni a tanács, hogy nincs semmilyen vezetői vagy bizottsági tapasztalata. Ami igaz, Weber lett volna az első olyan politikus az EU élén, akit tisztán az EU nevelt ki, és az európai parlamenti frakcióvezetésen kívül nincs jelentős politikai múltja. Ezt viszont nem értékelték a miniszterelnökök, akik alapvetően a kormányfői múltat tartják tiszteletben, amiből az előző két bizottsági elnöknek, José Manuel Barrosónak és Jean-Claude Junckernek is volt.
A hétvégi oszakai G20-találkozón Merkel ezt a kritikát próbálhatta kivédeni a csúcsjelöltek érdekében. A második legnagyobb pártcsalád, a szocialisták csúcsjelöltje ugyanis jelentős bizottsági tapasztalattal rendelkezik, hiszen a Juncker-bizottságban ő volt az elnök egyik – legfontosabb – helyettese. Ráadásul volt külügyminiszter is, ami majdnem kormányfői szint. Ezért Merkel néhány más nyugati tagállam vezetőjével együtt bedobta azt, hogy Timmermans megválasztását támogatja a bizottság élére, Weber a parlament elnöki posztjával vigasztalódhatna, a liberálisok pedig megkapják a tanács vezetését.
Ideges levelezés
Ez nemcsak Orbán Viktorból váltott ki kétségbeesett levelezést, hanem a többi kelet-európai kormányfőből is. Orbánnak természetesen a legrosszabb verzió lenne a szocialista Timmermans, hiszen hiába harcolhatna vele látványosan a belpolitikában, a Juncker-féle bizottság messze nem volt olyan kritikus Magyarországgal, mint a Timmermans-féle lehetne. Nem véletlen például, hogy Magyarország ellen nem a bizottság indította meg a hetes cikkely szerinti eljárást, mint Lengyelország ellen, hanem a parlament. Timmermans többször is járt Magyarországon a kampányban az MSZP meghívására, és egyébként is úgy tűnik, elég jól ismeri a magyarországi helyzetet.
Érdekes módon a bolgár néppárti Bojko Boriszov meggyőzhetőnek tűnt Timmermansszal kapcsolatban, de így is kevés az esélye annak, hogy ez a deal így létrejöhet. Legalább négy-öt tagállam ellenzi ugyanis a tanácsban, ahol ugyan nem szükséges a teljes egység, de inkább szeretnek kompromisszumot kötni, mint nem.
Timmermans bedobása kizárólag Merkelnek volt jó. Egyrészt előrehaladtak vele a tárgyalások, amik megakadni látszottak, másrészt egy szocialista jelölt támogatása sokat számítana a kancellár szocdem koalíciós partnereinek akkor, amikor a német kormánykoalíció rendkívül ingatag. Ráadásul Timmermans nem áll azért annyira távol Merkeltől (és az EPP mérsékelt, liberális szárnyától), hogy ne tudjon vele együtt dolgozni.
Hiába nyertek sokkal kisebb arányban, mint korábban, az EPP látványosan nem akart engedni a pozíciókból, miközben belül is megosztott volt a jelöltekkel kapcsolatban. Merkel most megmutatta, hogy mit veszíthetnek. Ugyanis, ahogy azt Orbán Viktor írta, tényleg megalázó lett volna a győztes Néppárt számára, ha elvesztik tőle a két legfontosabb pozíciót, és csak a harmadikat, a parlamentet kapják meg.
Timmermans elnökségének veszélye tehát összerázhatja a Néppártot, és akár Weber felélesztésében is segíthet, miközben, ha mégis megvalósul, az Merkelnek nem jönne rosszul. A leköszönő és a napokban épp a váratlan remegései miatt a hírekbe kerülő német kancellár például megmutathatná vele, hogy még mindig ő a főnök Európában.
Kiemelt kép: Geoffroy Van Der Hasselt / AFP
