A Spitzenkandidatok, Weber úr és Timmermans úr elestek,
– mondta Orbán Viktor pénteken Brüsszelben elégedetten, miután hiába töltött el egy komplett éjszakát Európa összes kormányfője azzal, hogy új vezetőket keressen a kontinens élére, nem jártak sikerrel. És elsőre tényleg úgy tűnik, hogy a néppárti Manfred Weber és a szociáldemokrata Frans Timmermans elbukott, de másodikra még az is lehet, hogy csak megbotlottak. Ez ugyanis egy olyan verseny, amelyről még azt sem tudhatjuk pontosan, kik versenyeznek.
Az Európai Unió vezetői posztjai kaotikusak az egyszeri európai számára. Az uniót ugyanis nem egy ember vagy szerv vezeti, van három fontos elnöki poszt a három valóban fontos testület – a tanács, a parlament és a bizottság – élén, és van a soros elnökség, amely félévente rotálódik a tagállamok között. De míg az Európai Bizottságot és annak elnökét öt évre választják, az Európai Parlament és az Európai Tanács vezetőjét csak a ciklus felére. Emellett van még egy gazdasági szempontból fontos pozíció: a központi bank elnöksége, és egy kül- és biztonságpolitikai főképviselőt is választani kell. Ezeket a posztokat kellene most mind megtölteni a következő napokban, sok szempontot (pártérdeket, a jelöltek földrajzi eloszlását és nemét) figyelembe véve.
Mohóság
A csúcsjelölti rendszer egy kényszeredett próbálkozás volt arra, hogy az Európai Parlament demokratikusabbá tegye az unió többi szervének működését. A parlamentet hiába választják ugyanis közvetlenül, a bizottság tagjait a tagállamok vezetői delegálják, a tanács pedig eleve belőlük áll, tehát valójában nincs senki, akit a parlamenten kívül kifejezetten arra a célra választanának meg, hogy egy európai uniós testületet vezessen.
Mivel az EP demokratikus szerepe az utóbbi időben felértékelődött, főleg a magas választási részvétel miatt, beleszólást akart szerezni abba, hogy ki vezesse az Európai Unió kormányát, a bizottságot. A hivatalos szabályokban csak annyi szerepel, hogy a tanácsnak figyelembe kell vennie az EP-választások eredményét, amikor elnököt választ. Nehéz is lenne nem figyelembe venni, hiszen a parlament a teljes bizottságot leszavazhatja.
A csúcsjelölti rendszer a legutóbbi választáskor, 2014-ben működött, a luxemburgi Jean-Claude Juncker volt az Európai Néppárt csúcsjelöltje, és ő lett a bizottság elnöke is. De sok minden megváltozott azóta. A Néppárt például már nem annyira domináns az EP-ben, mint öt éve volt, és a mérsékelt jobboldal a szociáldemokratákkal közösen a többségét is elveszítette a parlamentben. Mindkét nagy párt visszaesett, cserébe erősödött a liberális, eddig ALDE-ként ismert, de Emmanuel Macron francia elnök pártjának csatlakozása óta Megújuló Európaként működő frakció, javítottak eredményükön a zöldek és az euroszkeptikusok zavaros csoportja is.
Így most ők is szeretnének részesülni abból, ami eddig a két nagy pártnak járt. Ez pedig bonyolulttá teszi a helyzetet. Évtizedeken keresztül a két nagy pártcsaládnak egymással kellett csak megegyeznie ahhoz, hogy elosszák az unió vezető pozícióit – és már ez is nehezen ment. 2014-ben viszont az Európai Néppárt kissé mohó lett a kontinens konzervatív ébredése után, és minden pozíciót magának szerzett meg. Néppárti lett a tanács, a bizottság és végül a ciklus második felére a parlament elnöke is. Ez most kezd visszaütni. Normális esetben ugyanis most is a Néppártnak járna a legfontosabb pozíció, a bizottság elnöki posztja, hiszen övék a legnagyobb pártcsalád az EP-ben. De a mohóságot most nehezebben nyelik le a kisebb pártok, amelyek sokat erősödtek a Néppárthoz képest, és ezért vért szagolnak.
Átláthatatlanság
A mechanizmus, ahogy az említett pozíciókat elosztják, teljesen átláthatatlan. Névleg egyébként teljesen demokratikus is, hiszen az EP-választási eredmények figyelembevételével döntenek a jelöltekről a demokratikusan megválasztott kormányfők, hogy aztán az egészet hitelesítse a parlamenti szavazás. Ettől függetlenül az látszik, hogy Európa vezetői éjszakába nyúlóan, zárt ajtók mögött tárgyalnak, még a segítőik sem mehetnek be, és a mobilhálózatot is zavarják, hogy senki ne szivárogtasson.
Amit most láttunk ebből a folyamatból, mindenesetre furcsa. A választók azon része, amely követte az európai politikát, úgy szavazott májusban, hogy azzal egy csúcsjelöltet is támogatott. A parlamenti pártcsaládok a választások alatt úgy mutatták be ezeket a jelölteket, hogy ők lennének a bizottság vezetői, ha frakciójuk szerzi a legtöbb mandátumot. Ehhez képest eljött a múlt hét, a miniszterelnökök beültek egy szobába, majd leszavazták az összes olyan jelöltet, akire – ha áttételesen is – szavazhattak a választók. Ez persze várható volt, hiszen a tanács eleve nem támogatta a hatalmát korlátozó csúcsjelölti rendszert, és a pártcsaládok közül is főleg a győzelemre esélyeseknek állt érdekében támogatni.
Érdekes látni azt is, hogyan reagáltak a leszavazás hírére a tagállamok vezetői. Macron kijelentette, hogy a csúcsjelöltek elbuktak, és ebben Orbán is egyetértett vele. Erre magyarázat lehet, hogy Franciaországban nincs hagyománya a koalíciós kormányzásnak, és Orbán se kényszerül rá 2010 óta, ezért egyetlen szavazást véglegesnek vettek, ráadásul Orbánnak láthatóan most már személyes ügy is a vele szembeforduló Weber bukása. Most már a kormányzati sajtó is nyíltan ír arról, hogy a visegrádi országok a szintén néppárti Michel Barnier megválasztását támogatnák, aki franciaként Macrontól sem állna távol.
Azok a tagországok viszont, ahol rendszeresen kénytelenek koalícióban kormányozni, sokkal megengedőbbek voltak, és nem állították biztosra, hogy a csúcsjelöltek és maga a csúcsjelölti rendszer is elbukott volna, hiszen pontosan tudják, hogy sok tárgyalás van még odáig, hogy ez végleg bebizonyosodjon. Orbán maga is azt mondta, még a nevek bedobásának is megvan a művészete, mert a jelölteknek is jó időben kell előkerülniük, hogy aztán a csillagok szerencsés együttállásával a pártcsaládok, a tanácson belüli erőcsoportok, a nagy tagországok és más játékosok támogatását egyszerre szerezzék meg. Előfordulhat, hogy a helyzet a nyár végéig nem is fog rendeződni. Legutóbb augusztusig tartottak a tárgyalások, pedig akkor egy sokkal magabiztosabb, jól felépített csúcsjelölttel rendelkező Néppárt állt szemben mindenki mással.
Kiemelt kép: Robin van Lonkhuijsen / ANP / AFP
