A Végjáték egyáltalán nem hibátlan. Egyrészt, mert 3 óra 2 perces játékidő nem csak a húgyhólyagját, de olykor a türelmét is próbára teheti annak, aki az elmúlt tíz évben kibírta, hogy ne nézzen meg akár két-három szuperhősfilmet is évente. Azoknak tehát semmiképp nem való, akik legalább kicsit nincsenek tisztában a kontextussal, és a teljes élményhez nem elég csak a Végtelen háborút újranézni, érdemes ismerni a teljes moziuniverzumot. A Végjáték másik nagy hibája, egy darab forgatókönyvi önellentmondás a film egy szinte jelentéktelen pontján, amit semmiképp nem lőnék le, úgyis ettől lesz hangos hamarosan az internet, de ne legyen igazam.
Egyértelmű paradigmaváltás történt 2008-ban amikor, egy szuperhős megjelent meg egy másik film stáblista utáni jelenetben, először, de nem utoljára. Ma már viszont egyáltalán nem meglepő, hogy különböző önálló franchise-ok hőseiért egyszerre egy időben is lehet szurkolni, akkor is, ha történetesen ezen karakterek némelyike csak alig pár perces szerepet kap az egyes filmekben.
Ebben a Végjáték sem kivétel, mégis fontos különbség a sorozat bármelyik korábbi darabjához képest, hogy teljesen más léptékkel meséli el a Thanos csettintése utáni világ eseményeit, mint bármelyik korábbi szuperhősfilm, levetkőzve és újragondolva minden, a zsánerre jellemző panelt, közhelyet, és műfaji sajátosságot. A Végjáték új hivatkozási alap lesz a szuperhősfilmek között.
Leszámítva megint csak egy elég látványos, pár másodpercig kiszúrható bakit az egyik szereplő testén. Amiben pedig egyértelműen minden korábbi Marvel-filmre – de akár nyugodtan mondhatnám, hogy képregényfilmre – ráver a Végjáték, az a forgatókönyv. Mostanra már bármelyik, a sorozat során akár egyszer felbukkanó színésznek is a kisujjában van az a rutin, amivel a karakterét eljátssza, lemozogja, de alkalmanként korlátozták a forgatókönyv szabta lehetőségek.
Emlékezetes példa erre a Thor: Sötét világ és a Thor: Ragnarök közötti óriási különbség. A Bosszúállók:Végjátékban viszont egyetlen hamis vagy felesleges pillantás, mosoly vagy grimasz sincs. Bár a játékidő hossza alapján elképzelhető lenne, mégsem jelentkezik hiányosságként, hogy egy-egy karakter többet vagy kevesebbet szerepel a kelleténél.
A film három jól elkülöníthető egységre bontható, sokszor mégis olyan érzésem volt, mintha egyszerre legalább öt-hat filmet néznék. Nemcsak a történetszálak sokasága miatt – melyek egyébként jól követhetőek –, hanem stílus és hangulatbéli változatosságuk miatt is. Már azzal spoilereznék ha felsorolnám, hogy hány féle műfaj jelenik meg a filmen belül, elég legyen annyi, hogy az elmúlt tíz év legjobb emlékű jeleneteinek hangulata idéződik meg. És emiatt érzem leginkább azt, hogy a két rendező, a Russo testvérek mennyire átlátják ennek a világnak a működését, mennyire jól ismerik a karaktereiket és azt, hogy mennyire értik, hogy ma már nem elég csak látványos csihi-puhit szolgáltatni egy menő nyolcvanas évekbeli popsláger mellé – nem úgy mint négy éve A galaxis őrziben. A forgatókönyv több olyan csavart is tartogat (és dobálja őket be nagyjából 20-30 percenként), ami ugyan a konkrét cselekményre és a végkimenetele nem feltétlenül lesz hatással, viszont alapjaiban rúgja fel azt, amit eddig a zsáner szabályai diktáltak.
A Végjáték kerüli az egyszerű írói megoldásokat, sőt, néha úgy is tűnhet, hogy túlbonyolítja a dolgokat – új lehetőségeket adva ezzel karaktereknek, vagy történetszálaknak –, az mégsem róható fel a filmnek, hogy követhetetlen lenne. Minden szál ügyesen ágyazódik a könyvbe, szervesen épül be a cselekménybe, hogy aztán a rengeteg építőkocka egy darab végkifejlet-monstrummá álljon össze.
Ezzel a filmmel nemcsak a Marvel Infinity Saga című fejezete zárul le, de új referenciapont is lehet a szuperhősfilm zsánerben, melyet nehéz lesz megugrani. Nem csak a rivális stúdióknak, de attól tartok, magának a Marvelnek is.
Bosszúállók: Végjáték (Avengers: Endgame), 182 perc, Marvel Studios, Értékelés: 10/10
Kiemelt kép: Fórum Hungary
